"Látni azt, ami téged nem lát."
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 8. (670.) SZÁM – ÁPRILIS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Verseket a lájkok elé
Benke András
A személyes beszéd lehetőségei - Beszélgetés Borbély Andrással
Lászlóffy Csaba
A debütáló tudat zavarai
Klementina „áldozatai”
Bertha Zoltán
Lászlóffy Csaba (1939–2015)
Sebestyén Mihály
A város felett lebegő tárgyról
Erika Burkart
Versek
Tóth Kinga
Faliratok
Ármos Lóránd
Versek
Varga Borbála
Anyám hatalma
Krómer Ágnes
Versek
Horváth Előd Benjámin
Vérre kell mennie - interjú Márkus Andrással
A romlás természetessége
Pap Zsolt
Versek, költők, székek
Boda Edit
Bo szerzetes útja a biciklivel
Farkas Wellmann Éva
Közösen indított történet
Cseh Katalin
Versek
Szőcs István
A harmadik – a nem az igazi
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
Pynchon és a pátosz
Péter Beáta
A kötelezettségek pöttyös ketrecében
ERDÉLYI KRISZTINA
A változóban keresendő változatlan
MOLNÁR ZSÓFIA
Időesszencia
Összkomfortos viskónkban
Szekernyés János
Ihletserkentő verőfény
Jakabffy Tamás
Könyv az észak-erdélyi orgonatájról
Májusi évfordulók
 
Szőcs István
A harmadik – a nem az igazi
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 8. (670.) SZÁM – ÁPRILIS 25.

Abszurd, abvágd
Nem apád!
   (Bözödi, Páskándi stb. után szabadon)

Már jóval a háború előtt, a korszakot nagyon mélyen ismerők megírták, hogy a XX. századnak három nagy, saját műfaja van: a detektívregény, a pamflet és a jazz, azaz dzsessz. Azonban ez a harmadik inkább csak utal a jelenségre, de nem írja le. Való igaz, a dzsesszzenészek gesztusai – gesztikulációi –, arcjátéki és előadásmódjuk, bizonyos műfogásai – váratlan fordulatokhoz folyamodó rögtönzések, például – tartalmazzák azt, amiről szó lenne az alábbiakban, amit igen gyakran abszurdnak, abszurdizálásnak még gyakrabban groteszk (izélésnek) neveznek, – sokan úgy vélik, hogy a filmburleszk (és persze: börleszk) robbanásszerűen elszaporodott porontyairól van szó akkor is, ha nem a moziban fordul elő.
Leginkább a szórakoztatóiparban tenyészik, music elnevezés alatt, s e szó jelentése ma már nemcsak „zene”, hanem „zenélés”, méghozzá látványos keretben végzett zenélés, amit minálunk általában „könnyűzenei hangversenynek mondunk”, de „odaát” már gyakran üzletzenének vagy zeneüzletnek neveznek, biznisz-zenének. Evvel be is lehetne érni, ha csak ezeken a népszerű hangversenyeken jelentkezne. Ám – s ez igazán jellemző rá! – jelen van a másik szélen is: a nagyon intellektuális és kevesek által „értett” (helyesebben méltányolt), ezoterikus, esetleg pszichodélikus irodalomban és az atonális zenében. Hogy mi a kapcsolata a nonfiguratív képzőművészettel, azt itt kilátástalan lenne bolygatni. Leghelyesebb stílusnak, modornak tekinteni?
Mint ilyennek azonos jellemzői vannak a legközönségesebb vásári szinten és legfelül, a hiperintellektualista szuper sznobizmusnál is. Az első a szépségnek mint igénynek s egyáltalán, mint esztétikai kategóriának az elvetése. Ez azért elgondolkoztató, mert e stílus megteremtői a mozivásznon – zseniális, nagy művészek voltak… (elég Chaplin nevét említeni!).
Másik jellegzetessége e kifejezésformának, hogy nem válogat! Pedig minden kultúra „kiválogatással”, választással, kiküszöböléssel és bizonyos fokú belterjességgel kezdődik. Ezzel szemben ez a leggyakrabban és legkényelmesebben groteszknek nevezett látás- és kifejezésmód a minél nagyobb elegyességre törekszik.
A groteszket nem a művészettörténet által eredetileg használt értelemben mondogatják – vagyis nem a föld alatt rejtőzködő, majd a reneszánsz által újra felfedezett régi római díszítőművészetből levezetve, inkább a középkori építészetnek egy sajátos „fogásából”: a nagyobb épületelemek összeillesztésénél, pillérek, pillérkötekeg, támfalak, boltívek találkozásánál keletkező, a falfestészet számára érdektelen hézagok, üregecskék zugok, a szakralitás szempontjából nem ajánlott felületek, a grották kitöltéséből… E zugokba, üregekbe alakokat szorítottak bele, olyan szobrokat, amelyek arányai a természetestől, harmonikusságtól, sőt a normalitástól is eltérni kénytelenítettek: púpos, görcsös test, óriás fej, kidülledt szem, hatalmas pofa vagy orr: diszharmónia, plasztikai „disszonancia” jellemezték ezeket, s ennél fogva nem is lehettek pozitív tartalmak hordozói, ördögök, kísértetek, a vallás ellenségei, idétlen torzképek voltak! S éppen a dzsessz-muzsikusok parodisztikus, meghökkenteni, legalábbis meglepni szándékozó, az idők múlásával elhasználódott, sablonossá váló gesztikulációk erőltetésével esztétikai funkcióit elveszítette. Úgy is kifejezhetnénk, hogy a játékosság, a tánc, a művészi „akrobatika”, a burleszk egyszerűen infantilis hülyéskedéssé züllik; elképesztő mennyiségben özönvízként ömlik a tévéműsorok „szórakoztató” adásaiból, megnyíltak a biznisz mjúzik csatornái és sehol egy Noé-bárkája!
Ez van populáris szinten. A magasságos megfelelésnél inkább az abszurdot hajtogatják a groteszk helyett. (Ma is írtam két kis »abszurdot.«” – dicsekszik a hiperkulturált költő.)
Ez azonban megfelel a pop-igényszintnek is annyiban, hogy a szép és hasonló „ismérvek” iránt nemcsak közönyös, hanem ellenséges is. A szépség fogalmát a giccsel azonosítja; ugyanakkor a popszint merészen vállalja a giccset is, ha eléggé – ordító! A két szint társadalmi helyzetét egyaránt jellemzi, hogy kritikán kívüli! Lent kritika helyett a reklám működik, de az is hamar belefárad, odafent pedig az, amit mellé-beszélésnek hívhatnánk, ha ez a kifejezés nem volna már másra kisajátítva. Kezdetben még voltak konzervatív kritikakísérletek, ám ezeket az ideológusok leterrorizálták. Ma az abszurd műalkotások kapcsán megnyilvánulnak ugyan teoretikusok, ám vagy nem értékelnek, csak „asszociálnak”, vagy himnikus semmitmondásba fulladnak.
Megoldás csak egy volna: elővenni a huszadik század derékig tartó filmtörténetét és azt játszani – ingyen! A groteszkistákat és az abszurdoidokat csak akkor megfizetni, ha hallgatnak…


Enni, míg éjfélt üt az óra…


Valaha a szakácskönyvek inkább csak a humoristákat foglalkoztatták. „Végy hat tojást és tizenkét szem Capri-bogyót…” –  általában így kezdődtek a receptek, mire a humorista: „Honnét vegyek állandóan hat tojást, és egyáltalán, milyen alapon tegez?” A háziasszonyok ceruzavégekkel iskolai füzetlapokra másolták a recepteket. A szakácskönyveket csak ínyenc irodalmárok ajánlgatták egymás figyelmébe. A legsikeresebb az volt, amely felveti a kérdést: Mit tegyünk, ha váratlan vendég érkezik és nincs semmi otthon! A válasz: menj be a kamrába és akassz le egy ürücombot.
Ám most nem ilyen vidám történetekről akarok emlékezni, sem olyan szomorúakról, hogy miként jutott a családunk egy szebeni diórudacska nevű páratlanul egyedi sütemény receptjéhez, ennek meséje a Donyec-medence szénbányáihoz vezetne, és egy Ilse nevű szász leányka buksi fejéhez; és azt sem tartom érdekesnek, hogyan lettem én magam is egy mély erdélyiségű szakácskönyv társ-szerzője és szerkesztője, amit még angolra is lefordítottak és az Óperenciás tengeren túl is megjelentettek, holott ezernyi könyvismertetéssel, színikritikával s hasonlóval sem jutottam soha messzibbre a harmadik határnál.
Amit ma érdekesnek tartok, hogy egy idő óta mennyire elszaporodott nem is a szakácsművészetről szóló riportok száma, hanem az evésről mint olyanról.
(Közben pedig hova tűntek például a nagy pincérek? Általában magasak voltak, kopaszodók, orvosprofesszorokra emlékeztettek és nevelték a vendéget… Jó negyven esztendővel ezelőtt, Pozsonytól Szebenig… Például, amikor Temesváron a Carlton-t még Partizan-nak hívták, bemegyek s az étlapról lenézve, rendeltem nyúlcombot vadasan. Amikor kihozták, a tányér szélén volt egy karika citromszelet is, rajta vörös áfonya. Félretoltam a tányér szélére, s akkor fölöttem megszólalt egy mély, szuggesztív hang: „Tessék a vörös áfonyát a villával átpasszírozni a citromszeleten és összekeverni a mártással.”)
Egy idő óta egyre több pincér, szakács, kukta, hentes, cukrász és birkanyúzó meg pulikutya jelenik meg a tévé képernyőjén, de soha egy témát befejezni nincs alkalmuk, mert a kamera ugrik tovább, az imént meg bégető birkák véresen, fölhasogatva kampókon csüngnek, hosszú sorokban, üstökben fröcsköl a levük, és faluturizmus vagy csak néprajz, iskolaavatás vagy óvodaszentelés, miniszterekkel vagy bankigazgatókkal teli termekben sütnek és főznek, és pultokra halmozzák a húst, a paprikát, a tojást, tyúkokat vágnak, és járművek torlódnak ennivalóval tele, és mindenki nyilatkozik, eszik és méltat, kora reggeltől az éjszakai adásszünetig; úgy, hogy belenyilall az emberbe a félsz: minek e nagy tálalás, csak nem azért, mert rövidesen odajutunk, hogy egy tisztességes ebéd épp olyan nagy élmény lesz számunkra, mint például egy oroszlánvadászat, vagy legalábbis egy hétvége a Mont Blanc oldalán?
Vagy csak pukkasztani akarják az embert? Egyes gyerekeknél észrevettem, undorral fordulnak el a képernyőtől. És már én is azt tervezem, hogy bicsérdista leszek… Nyers növényi koszton élő és poligám.
Ez is hősi erdélyi örökség, hm?




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében