Valahol egészen ugyanúgy vagyunk.
Ugyanúgy járunk, alszunk, étkezünk,
lekapcsoljuk a villanyt, kikapcsoljuk a tévét,
ugyanazokkal a régbegyakorlott mozdulatokkal kezdjük
a reggeli reggelt, és ugyanúgy ér véget esteli esténk.
Mégis, egy apró ismétlődés átverekedhet bennünk Túlra,
szinte észrevétlenül – ami végzetes lehet.
Valahol egészen ugyanúgy vagyunk.
Kibiztosítjuk jóltárolt szavainkat, aztán
behúzott nyakkal várjuk a becsapódást.
Ilyenkor őszi esők peregnek, holdárnyékban az őserdő,
és a hozzánk tapadó nők torkát apró tigrisek karmolásszák.
Valahol egészen ugyanúgy vagyunk.
Egészen pontosan úgy, mint itt.
Egymást érintik a testek. Eltávolodnak ugyanúgy.
Fehér felhők és fekete éj. Fekete éj és fehér felhő.
Minden egyforma, véghetetlenül.
Mégis van valahol valami túlzás, valami több, vagy
sokkal kevesebb, ami az arcunkra erőltetett nyugalmat
végül letörli és abban a pillanatban már megint
őszi esők peregnek, előtörnek az apró tigrisek is.
Valahol egészen ugyanúgy vagyunk.
Elvegyülünk egymásban, mint a vidáman száradó halak.
Nem ömlik, zúdul, nem halad tovább, tóvá növekszik
minden pillanat. És minden csepp önálló, mégis ugyanolyan,
szinte egyforma életet él. Éppen e szinte miatt
vagyok kénytelen küzdeni az ébren tartott életemért.
Mert valahol egészen ugyanúgy vagyunk,
ugyanúgy fekszünk, ébredünk, kelünk.
Akad más hely is, amit megadatott elfelejtenünk.
De hogyha nem, nincs mit csodálkozni,
amikor égnek áll hajunk, amikor földbe dermedünk,
amikor egészen ugyanúgy vagyunk,
de mindeközben behatároltan, és előretörve, és
lepergő cseppek között is egészen máshol,
és csak egyetlen ismeretlen
szó marad élve, amíg
újra lemásol.
