"rég tudom, nincs vége semminek"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 9. (671.) SZÁM – MÁJUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Az ezer tó vidéke. Egészen ugyanúgy. Glaswhol
Egyed Emese
Egy olasz garabonciás, aki a magyar könyvei között él - Beszélgetés Amedeo Di Francesco irodalomtörténésszel
HORVÁTH BENJI
Versek
Ruxandra Cesereanu
Angelus
Molnár Ildikó
Emlékezés Jancsó Elemérre
Ugron Nóra
MAFINN 3. - Turku utolsó gólyája
Jánk Károly
Versek
Lovász Krisztina
Versek
Bréda Ferenc
BAB ÉS BABÉR - EPILÓGUS
MARIUS ŞTEFAN ALDEA
Versek
Gömöri György
Emlékek Székely Jánosról
Dávid Gyula
Lucian Blaga magyarul
Csontos Márta
Versek
Szőcs István
Írói publicisztika mint nyelvtudománypótló – és tisztelgés Czakó Gábor előtt
Jakab-Benke Nándor
Django láncokban
KAÁLI NAGY BOTOND
Hangok, odalentről
KÉSZ ORSOLYA
Kettő üzenet Kolozsvárról
Benke András
Szilánkok és számok
Rosszízű nevetés
Túros Eszter
Csíki képzőművészek vándorkiállítása
Jakabffy Tamás
Sem Bach, sem Händel nem az a fickó…
Hírek
 
Gömöri György
Emlékek Székely Jánosról
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 9. (671.) SZÁM – MÁJUS 10.

Ismeretségemet Székely Jánossal tulajdonképpen Illyés Gyulának köszönhetem, ő hívta fel rá a figyelmemet. 1956 nyarán, amikor már elvégeztem a budapesti bölcsészkar harmadik évét, és Dsida-kutató erdélyi útra készültem, Illyés közölt a legnagyobb példányszámú magyar napilapban, a Szabad nép-ben egy írást erdélyi utazásáról, illetve tapasztalatairól. Ebben a Kézfogások költője megnevezett néhány fiatal költőt, akiket különösen tehetségesnek tartott – úgy emlékszem, első helyen Székely Jánost említette. Eldöntöttem, hogy ha már eljutok Kolozsvárra, okvetlenül megkeresem ezt a nálam öt évvel idősebb, de mégis „fiatalnak” számító költőt.
Július legvégén indultam útnak, a Magyar Írók Szövetségének és a bölcsészkarnak a segítségével és anyagi támogatásával hat hétre Kolozsvárra. Itt a Józsa Béla diákotthonban kaptam szállást, elég gyorsan tájékozódtam a helyi viszonyokról, és augusztus első hetében már fölkerestem az Utunk szerkesztőségét. Alighanem itt mondta Panek Zoltán vagy valaki más, hogy hol találom meg Székelyt – az ESPLA, vagyis a helyi világirodalmi kiadó szerkesztőségében. Huszonévesen tele voltam energiával, nem érdekelt a protokoll, tehát egyszerű telefonhívás után máris beállítottam az ESPLÁ-hoz, ahol Földes László fogadott. Földest rokonszenves, mindenre nyitott embernek találtam – mohón érdeklődött a magyarországi helyzetről, a szovjet párt XX. Kongresszusa után gyorsan változó politikai fejleményekről, az írók szerepéről. Rövid beszélgetés után áthívta irodájába Székely Jánost.
Magas növésű, jóarcú fiatalember fogott velem kezet, és amikor elmondtam, mi járatban vagyok Kolozsvárt, láthatóan megörült látogatásomnak – ő is nagyon szerette Dsidát –, és azon nyomban meghívott lakására, úgymond, szerény vacsorára. Akkoriban a Crişan utca 10. alatt laktak, a házat könnyen megtaláltam. Mivel az erdélyi viszonyokhoz képest elég sok költőpénzem volt, Jánosékhoz egy üveg borral és tíz deka vajjal állítottam be, és „bőkezűségemmel” meghatottam a fiatal házaspárt, ahol vacsorára csak vinetás kenyeret tudtak volna adni – így viszont a teához volt pompás vajas kenyerünk is!
Már megírtam másutt (az Erdélyi merítések c. kötetemben), de nem árt újra elmondani: Székely Jánosban volt valami komolyság, erkölcsi és művészi tisztaság, ami valahogy kiemelte őt az akkori irodalmi mezőnyből. Azon kevesek közé tartozott, akik (már katonaköteles korban lévén) nem csak megszenvedték a második világháborút, de abból le tudtak vonni bizonyos következtetéseket a nacionalizmus pusztító erejét illetően. Nem beszélgettünk filozófiáról, de abban biztos voltam, hogy Székely János világnézetének vajmi kevés köze van az akkoriban egyedül üdvözítőnek deklarált marxizmus–leninizmushoz. Kaptam tőle egy dedikált példányt Csillagfényben c. első kötetéből, amiből az is kitűnt, esztétikájában János inkább igazodott a második Nyugat-nemzedékhez vagy a helikonistákhoz, mint Zsdánov vagy akár Gaál Gábor elveihez. Inkább írt szép, mintsem „mozgósító” verseket.
Kolozsvári tartózkodásom során még egyszer-kétszer találkoztunk, de aztán visszatértem Budapestre, és jött az októberi forradalom, aminek előzményeiben bizonyos, talán nem is jelentéktelen szerepet játszottam, így 1956 novemberében volt miért elhagynom az országot. Nem „disszidáltam”, hanem menekültem a Kádár-rendszer bosszúja elől, de a távollétből később tartós emigráció lett. Pár erdélyivel levelet váltottam még Angliából 1957-ben, de aztán hosszabb időre megszakadtak a kapcsolataim, amiket csak a hatvanas évek végén, főleg Kántor Lajosnak köszönhetően vettem fel újra. Viszont bár kétszer is jártam már Kolozsvárt 1971-ben és 1974-ben, egészen 1977-ig kellett várnom arra, hogy Marosvásárhelyre is eljussak és ott újra láthassam Székely Jánost. Ennek azért volt előzménye: 1969-ben a párizsi Irodalmi újságban írtam három erdélyi költőről, akik között Székely Jánost is méltattam, 1974-ben pedig János levélben keresett meg, írnék-e az Igaz szó készülő Ady-számába. Erre több okból nem vállalkoztam – részben az akkori főszerkesztő, Hajdú Győző személye, részben az akkor nem időszerűnek tűnő téma miatt (nem tudhattam, hogy 2010 után Ady megint időszerű lesz!), de egyfajta kapcsolatfelvétel Székely Jánossal mégis létrejött.
Vásárhelyre Láng Guszti felesége, Zsozsó vitt le kocsin és tett le az egyik szálloda előtt, ahol (csodák-csodája) még volt üres szoba is aznapra. Másnapra a Teleki-téka felkeresése mellett csak az volt a programom, meglátogatom a régen látott Székely Jánost. Megörült nekem, kávéval, süteménnyel kínált, de hamarosan a versírástól kezdtünk megint beszélgetni. Ő már akkor túl volt első színdarabjának a bemutatóján – úgy emlékszem, említette, hogy a „Caligula helytartóját” éppen játsszák Pécsett – más darabok meg kéziratban lappangtak fiókjában. Ami a verseket illeti, mondott valamit, ami meghökkentett, jóllehet később megtudtam, már évekkel korábban megírta véleményét egy tanulmányban: „ahogy korábban írtunk, ma már nem lehet úgy verset írni”. Ezzel még egyet is tudtam volna részben érteni, de a Csillagfényben költője véleményét még megfejelte egy kategorikus mondattal: „ezért én abba is hagytam a versírást”. „Ellírátlanodását” pedig a Tel Quel c. francia folyóirat (Barthes, Derrida és mások) elméleteivel indokolta. Én akkor nem ismertem a francia kritikusok idevágó véleményét, de „angol pragmatizmussal” iszonyodtam minden divatos elmélettől, így nem tudtam a székelyi kijelentést elfogadni, illetve pontosan értelmezni.
Rendben, hát barátom áttért a színpadra, mert úgy gondolta, drámában többet és fontosabbat tud a világnak mondani. De később megtudtam, Székely Jánost körülményei (apja letartóztatása?) arra kényszerítették, hogy valamikor a hatvanas évek végén írjon egy kényszeredett „szocializmust építő” versciklust. Miután ezzel „letette a garast”, apját kiengedték, vagy csak nagyon enyhe ítéletet kapott. Ráadásul vásárhelyi lakásának ablakai a helyi börtönre néztek, vagyis nap mint nap szembesülnie kellett a kényszer-versírás szégyenével. Lehet, hogy tévedek, de alighanem ez a motívum is közrejátszott abban, hogy Székely János, az ígéretes költő, elhallgatott – vagy ha írt is verset, azt a fiókjának írta.
Akkor, 1977-ben találkoztam utoljára Székely Jánossal. Egyszer még írt egy képeslapot Svájcból, ahol részt vett egy nyugati magyar értelmiségiek által rendezett konferencián, hiányolva jelenlétemet. Sajnálom, hogy nem láthattam még egyszer, a rendszerváltás után, amikor már mindenről teljesen nyíltan lehetett beszélni. János 1992-ben ment el örökre, mai fogalmaink szerint viszonylag fiatalon. Verseit, prózáját és színdarabjait olvasva mégis úgy tetszik, gazdag, jelentős, a kor ellentmondásaival tusakodó életművet hagyott hátra.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében