Az év elején körlevelet kaptam (én is) a Kolozsvári Írók Társaságától, amelyben arról tájékoztatnak, hogy Lucian Blaga születésének 130. évfordulója alkalmából kötetet adnak ki, s ehhez írást kérnek. Rákattintottam a Wikipedia „Lucian Blaga”-szócikkére, és megállt az eszem: a nevezett szócikk magát megnevezni sem akaró szerzője mindössze francia és bolgár fordításokról szolgáltat adatokat, franciául a Librairie Roumaniane Antitotalitaire sorozatban hét filozófiai művéről az 1988-1996 közötti évekből, bolgárul két vers- és esszékötetéről 1985-ből, illetve 2012-ből. Nem foglalkoztam különösképpen Blaga magyar recepciójával, de volt róla némi halvány sejtésem, s azt ellenőrizendő, kinyitottam Domokos Sámuel kétkötetes bibliográfiáját – s találtam is abban nem kevesebb, mint 24 oldalon felsorolt több száz adatot csak az 1970-et (a második kötet lezárásának évét) megelőző időkből.
Aztán az Egyetemi Könyvtárban megtaláltam Aurora Alucăi 1979-ben Iaşiban kiadott vaskos Blaga-bibliográfiáját, s annak még a Domokos-köteteknél is gazdagabb magyar fordításadatait feldolgozva, megszületett az alábbi rövid áttekintés a költő-filozófus magyar recepciójáról, amely – bizony – 1922-vel kezdődik, és nem kevesebb, mint 9 önálló magyar Blaga-kötetet (ebből 6 verskötetet) mutathat fel, s ugyancsak az 1922-es évvel kezdődően 7 olyan magyar nyelvű román költészet-antológiát, amelyben Blaga versei ott szerepelnek.
Úgy gondolom, érdemes ezt számba venni – meg-megvillantva olykor (Aurora Alucăi adatai alapján) a más nyelveken mutatkozó recepció adatait is.
Kezdődött Bécsben
Történetünk mindjárt az első világháború végén kezdődik. Blaga első verskötetének (Poemele luminii) kézirata talán még el sem jutott Sextil Puşcariu kezébe, aki biztató soraival kiadására bátorítja majd a papi pályával már leszámolt és a Bécsben filozófiai tanulmányokat folytató szerzőt. Itt, a császári fővárosban román diákok által évtizedekkel korábban alapított, s most újraélesztett România Jună körben ismerkedik meg Franyó Zoltánnal, aki a magyar kommün leverése után, emigránsként él Bécsben, s a keleti nyelvek iránti érdeklődésétől vezettetve, szintén megfordul az egyetemen, sőt a România Jună körben is. Ennek az ismeretségnek az eredményeként magyarra fordít néhány verset Blaga időközben már megjelent első verseskötetéből, amelyek az emigráció folyóiratában, a Tűzben jelennek meg. Évtizedekkel később Franyó részletesen és többször is előadja bécsi kapcsolataik történetét (Régi füzetekben lapozgatva. Igaz Szó, 1957/6., 873–879.; Beke György: Tolmács nélkül. Kriterion, 1972. stb.), s még ha az általa meséltek egyes részleteit illetően kétségeink is lehetnek, tény az, hogy Blaga négy versének (Gorunul, În marea trecere, Noaptea és Scoica) magyar fordítása ott olvasható a Tűz 1922. évi 1. számában (egy ötödik, a Dorul pedig a szintén bécsi Jövőben, szintén 1922-ben).
Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy Blaga első német fordítója, Valeriu Bologa is ebből a bécsi körből kerül ki: egy Blaga-vers fordítását (Pflüge címmel) a Prager Presse közli, 1923. december 8-i számában.
Franyó 1924-ben Erdélybe érkezik, s Aradon tüstént folyóiratot alapít, a Geniust, amelyben, majd az Erdélyi Hírlap, Temesvári Hírlap, 6 Órai Újság, Kimondom című temesvári lapokban újra-újraközli első fordításait, sőt azokat újabbakkal gyarapítva az 1960-as évek második felében, egyike lesz azoknak, akik Lucian Blaga költészetének magyar olvasatához érdemlegesen hozzájárultak.
Franyó Zoltánnak egyébként nem csak a magyar olvasóközönség felé való közvetítésben van érdeme, hanem tíz versfordításával ott a helye Blaga német recepciójának korai történetében is: kilenc versének (Gorunul, Am înţeles păcatul…, În marea trecere, Linişte, Între lucruri bătrâne, Haiducul, Boală, Cerească atingere, Stă în codru fără slavă, Semnal de toamnă) fordításával, amelyek közül egy, a bécsi Tűzből már ismert Gorunul a Klingsor 1929-es évfolyamában újra megjelenik, majd az egész verscsokor az 1932-ben Temesvárt kiadott Rumänische Dichter című kötetében. A Klingsor különben 1926–1939 között több mint egy tucat Blaga-verset közöl német fordításban Heinrich Zillich és Harald Krasser fordításában. Krasser ezeket, még másokkal is kiegészítve, a Herzschlag der Erde című román költészeti antológiában (Lipcse, 1942) is szerepelteti.
Talán nem alaptalan az a feltételezésünk, hogy Franyó viharos pályájának temesvári írói és újságírói szakaszával függ össze Blaga más bánsági magyar megszólaltatóinak jelentkezése is: 1924-ben Aradon jelenik meg Fekete Tivadar Szerelmes kert című kötete (alcíme szerint „modern román költők antológiája”), benne az újrafordított Gorunul mellett három másik Blaga-vers (Lumina raiului, O toamnă va veni, Pe culmi) első magyar fordításával. S szintén Aradról indul el Gáldi László is, aki 1930–1940 között hét Blaga-vers (Asfinţit marin, În marea trecere, La curţile dorului, Orbul, Pan, Pluguri, Tăgăduiri) fordítását közli a katolikus Vasárnapban és az Aradi Közlönyben, illetve a Budapesten megjelenő Láthatárban, s aki később fontos elemzéseket szentel Blaga költészetének (Le vers est-il libre? Reflexions sur la versification de Lucian Blaga. In: Omagiu lui Al. Rosetti. Ed. Academiei Române, Buc., 1955. – Uő: Contributions a’l histoire de la versification roumaine. La prosodie de Lucian Blaga. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972.).
Ebben az időszakban Blaga már Kolozsváron él, „kiábrándulásai városában” (ahogyan ő maga nevezi). Szerkesztő a rövid életű Voinţa című lapnál, annak megszűnése után pedig a Nemzeti Parasztpárt orgánumánál, a Patriánál, szerkesztőbizottsági tagja a négy (román–magyar–német–francia) nyelvű Cultura című folyóiratnak, amelyben magyar részről ott találjuk Bitay Árpádot, Karácsonyi Jánost és Kós Károlyt. Kóst minden bizonnyal ebben az időben látogatja meg Sztánán, Kádár Imrével. Erre a látogatásra maga Blaga utal Nagy Istvánról írott cikkében, a kísérő megnevezése nélkül (de feltételezhető, hogy kísérője szintén Kádár Imre volt). Blaga azokban az években érdeklődéssel fordul a kortárs képzőművészet felé: látogatja Aurel Ciupe, Catul Bogdan, Romulus Ladea műtermeit, baráti kapcsolatba kerül Tassy Demiannal, s Nagy István képeiről is figyelemre méltó művészetelméleti megállapításokat tartalmazó cikket közöl (Cuvântul, 1925. jún. 5.).
Az újságírást azonban Blaga csak átmenetnek tekintette. Bécsi filozófiai doktorátus birtokában joggal remélhette, hogy kinevezést kap a kolozsvári egyetemre, s terveit Sextil Puşcariu is támogatta. Docensi disszertációját azonban, amely erre az útját megnyitotta volna, a többségében konzervatív szemléletű, sőt személyes ellenszenvtől is vezettetett bizottság (Gh. Bogdan-Duică, Nicolae Iorga, Stefănescu-Goangă, M. Dragomirescu) elutasította. Közben az 5. számmal megszűnik a Cultura, ő maga egy, a Convorbiri Literare konzervativizmusát bíráló cikke miatt összekülönbözik a Patriával, s 1924 júliusában itthagyja Kolozsvárt. Feleségével Lugosra költözik, ahol az asszony fogorvosi praxisa biztosítja megélhetésüket, ő pedig teljes idejét az irodalomnak és filozófiai munkái kidolgozásának szentelheti.
Nagyváradon – előzményekkel
A húszas évek elejének magyar Blaga-recepciója kapcsán még vissza kell térnünk néhány évvel. Ismert tény, hogy a költő felső fokú tanulmányait a nagyszebeni ortodox teológián kezdte, s amikor 1916 őszén – Romániának a háborúba való bekapcsolódásával összefüggő események miatt – a teológia áttelepülni kényszerült Nagyváradra, ő is ott folytatta. Váradi, bihari kapcsolatairól halála után több mint két évtizeddel Petru M. Ardelean tollából kortársakat idéző cikk jelent meg (Popasurile bihorene ale lui Lucian Blaga. Vatra, 1973/24.), amely egyetlen epizód erejéig a nagyváradi szeminarista-éveket is feleleveníti: „Nagyváradon a teológus Blaga … – írja egykorú visszaemlékezőkre hivatkozva a cikk írója – nem volt egyedül. Ide került egy távolabbi unokatestvére…, Veturia Goga… Ő vezette be Blagát a nagy Ady költői világába: hosszú téli estéken, figyelemre méltó tehetséggel olvasta neki a költő verseit.” Hogy mindez milyen körben történt, arról a cikk írója nem tesz említést, de talán nem alaptalanul feltételezzük, hogy ebben a körben váradi magyar értelmiségiek is ott voltak. Blaga magyar recepciójának ugyanis van egy – a bécsivel egy időben induló – váradi fejezete is, s ez Keresztury Sándor nevéhez fűződik, aki 1922-ben jelenteti meg Nagyváradon román versfordítás-antológiáját (Új román költők antológiája címmel), amelyben Lucian Blaga négy versének (Amurg de toamnă, Călugărul bătrân îmi şopteşte din prag, Fiorul, Vara) általa készített fordítása is olvasható. Keresztury (később Olteanu Alexandru) igen aktív román–magyar kapcsolattörténeti témájú publicisztikája, szerkesztői tevékenysége mögött tehát lehet személyes ismeretség is.
Blaga és a magyar irodalom kapcsolata történetében aztán jóval később, 1935-ben ismét felbukkan egy váradi vonatkozás: M. G. Samarineanu, a Familia akkori főszerkesztője őt is bevonja abba a kezdeményezésbe, amelyet az irodalomtörténet a „váradi hídverés ” néven ismer, s amelynek célja az új háború már akkor fenyegető árnyékában jeles román és magyar írók, tudósok közös fellépése lett volna a megértés és megbékélés ügyéért. A Samarineanu által kezdeményezett és Biharfüredre tervezett román–magyar író-összejövetelre végül nem kerül sor, Blagának a felkérő levélre küldött válasza azonban pozitív állásfoglalás a kitűzött cél mellett: „Teljes rokonszenvvel értékelem a vállalkozás jelentőségét – írja a folyóiratban is megjelent válaszlevelében –, és lélekben Önökkel leszek, bár ebben az időpontban ismét Bécsben kell tartózkodnom. Nem hiszem, hogy a körülmények lehetővé tegyék részvételem, bármennyire is óhajtanám. Mindenesetre eredményes munkát és sikert kívánok.”(A váradi hídverés. A Familia ankétja a román-magyar szellemi együttműködésről. Sajtó alá rendezte Kemény G. Gábor. Bp. 1946, 18.)
Egy rendhagyó színházi bemutató
A kolozsvári évek nevezetes és a maga módján rendhagyó eseménye Blaga első drámája, a Zamolxe bemutatója 1924. február 29-én a kolozsvári Magyar Színházban. A Szamos-völgyi Galgón élő orvost már évek óta szoros kapcsolat fűzte a Janovics Jenő-vezette színházhoz (1920–1924 között négy darabját mutatta be a kolozsvári Magyar Színház: A halál és még több 1920. febr. 26; Csoda 1920. szept. 29; Sylvio lovag 1921. febr. 11; Citera 1923. febr. 7.), s Janovics bizonyára szívesen fogadja ajánlatát a nemrég rangos díjjal kitüntetett dráma lefordítására. Bárd 1923 januárjában keresi fel Blagát a Patria szerkesztőségében, s a költő meglepetésére hozzájárulását kéri a darab lefordításához (Ion Bălu: Viaţa lui Lucian Blaga. I. Buc. 1996, 302.) Az előkészületekről aztán a román sajtóban hamar szárnyra kelnek a hírek, hiszen ez lenne Blaga első darabjának abszolút ősbemutatója (Presa, 1923/2, Dimineaţa, 1923. szept. 10, Înfrăţirea, 1923. márc. 1.). A darabot különben román nyelven nem is mutatták be Blaga életében, csak jóval halála után, 1970-ben.
A kolozsvári bemutatón – amint a Patria tudósítója megjegyzi (Patria, 1924. márc. 4.) – részt vett Blaga is, feleségével együtt, s őket a közönség az előadás végén a függöny elé is kitapsolta. Az előadás magyar visszhangjából most csak Jancsó Bélának a darab alapgondolatát kifejező mondatait idézzük: „…Zamolxe minden próféta, s az ő sorsa minden prófétasors. Zamolxe nem azért bukik el, mert saját tanaival jut ellenkezésbe, s a nép nem azért öli meg, mert tanait nem érti. Zamolxe népe sóvárgásának testet öltött szava, s a nép magára ismer benne. Meg kell halnia a prófétának, mert próféta volt. Ez nem egyéni tragédia, ez az eszme tragédiája és az eszme hirdetőjének tragédiája.” Majd alább: „Zamolxe tragikuma a gondolat szférájában folyik le, tettek, események csak elsuhannak mellettük. Ugyanazért, mint színpadi alkotást, csak annyiban lehet elbírálni, hogy gondolatait mennyire szerencsés eszközökkel fejezte ki.” (Zamolxe. Pásztortűz, 1924/5. márc. 10.)
Blaga és Bárd Oszkár kapcsolata a Zamolxe bemutatója kapcsán aztán még bensőségesebbé válik. Levelezésük egy része elkallódott, de megőrződött Bárd Oszkár két Blagához írott német nyelvű levele (közölte Jancsó Elemér: Irodalmi levelezések. NyIrK, 1963/2. 347–348.), s Blaga nemcsak dedikált köteteivel tisztelte meg fordítóját, hanem egyik versét is neki ajánlotta (Alexandru Culcer: Zamolxe în premieră absolută. Vatra, 1973/3).
A darab magyar színpadon való megjelenése egyébként része volt Janovics Jenő és színháza kapcsolatépítő műsorpolitikájának, egy olyan műsorpolitikának, amely mellett, az Elveszett levél Magyar Színházbeli bemutatója kapcsán Blaga már korábban kiállott. A Nemzeti Parasztpárt nagy tekintélyű kolozsvári lapjában ezt írta: „… nem lehetett számítani arra, hogy Caragiale színpadi műve tetszést arasson egy olyan közönség előtt, amelynek más a trikolórja és különösen a mienktől annyira különböző a mentalitása. És mégis! A darab nem bukott meg… Sőt mi több, Az elveszett levél kifejezetten tetszést aratott, főképpen a végén. Egy híd épül ki ilyenformán köztünk és a kisebbségek között.” (O punte. Patria, 1922. nov. 6.).
Kiteljesedés az Erdélyi Helikonban
A Lucian Blaga körüli magyar írói-műfordítói mező térképét követve, az előbbiekben fel-felborult az időrend. Ezt a megközelítést azonban termékenyebbnek éreztük, mint a szigorúan vett kronológiát, mert módot kínál arra, hogy az egykorú lapokban, folyóiratokban, antológiákban fennmaradt fordítói munka mögöttes területeire is eljussunk. Hiszen az a folyamat, amelynek révén Lucian Blaga műve a magyar olvasók körében ismertté válik, a valóságos, igen sokszor személyes kapcsolatok eredménye is, amelyek a maguk rendjén nagyobb összefüggésekre is ablakot nyithatnak.
A két világháború közötti román–magyar kapcsolattörténetnek ezen a táján meghatározó szerepet játszik a korszak kiemelkedően jelentős irodalmi tömörülése: a marosvécsi Helikon Íróközösség és folyóirata, az Erdélyi Helikon. Ez az a fórum, amelynek kapcsolatépítő és közvetítő munkája az 1926-ot követő időszakban nemcsak konkrét eredményeiben fontos, hanem azért is, mert kisugárzásában nem marad meg Erdély határai között, hanem kiterjed mindenhová, ahol magyarul verset olvasnak, Magyarországra éppúgy, mint a világháborút lezáró békekötések nyomán Csehszlovákiába, Jugoszláviába került magyarság körébe.
A Helikon felé mutató kapcsolatok első lépései Áprily Lajos nevéhez és műfordítói munkájához kötődnek. Megelőző személyes kapcsolatra közöttük nincs közvetlen adat. Áprily, aki akkoriban – még nagyenyedi tanárként, Kuncz Aladár mellett – az egyik legnagyobb akkori erdélyi magyar napilap, a kolozsvári Ellenzék irodalmi mellékletének szerkesztője volt, a lapban egymást követően három Blaga-fordítását közli (Gorunul, Legendă, Linişte: 1924. február 10; március 16; április 6.) A fordításokra a román sajtó is felfigyel (az Adevărul Literar şi Artistic két alkalommal is: a lap 1924. febr. 3-i és 1924. jún. 15-i számában), magyar visszhangját illetően viszont érdekes és sokat mondó adat, hogy ezek a fordítások Reményik Sándor érdeklődését is felkelti a román költőtárs iránt. „Mondd, az a Blaga-fordítás eredetiben is olyan szép – kérdezi Áprilynak írott, 1924. február 11-én kelt levelében –, mert ha igen, akkor az az ember nagy poéta.” Mire Áprily postafordultával válaszol: „Kérded, olyan szép-e a Blaga verse eredetiben is? Szerintem fölösleges a felelet: feltétlenül szebb. Ismerem az egész Fény versei c. kötetét: ’filozofikus’ poéta, s ebben a tekintetben nem is nagyon idegen tőled.” (Rokon álmok álmodója. Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezése. Sajtó alá rendezte és bevezető tanulmánnyal ellátta Tatainé Liktor Katalin. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár – Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest 2014, 135–136. Kiemelés az eredetiben.)
Áprily Blaga-fordításainak sora azonban nem merül ki ezzel a három (a következőkben gyakran újraközölt) verssel. Később, miután 1929-ben Budapestre költözik, az 1965-ben megjelent, román–magyar közös kiadásban megjelent átfogó magyar Blaga-kötet, a Mágikus virradat egyik törzsfordítója lesz (a kötetben 39 Blaga-vers fordításával szerepel), annak előszavában pedig így ír a költészetével való kapcsolatáról: „Lucian Blaga verseivel a húszas években találkoztam. Először a Gorunul (A tölgy) ragadta meg a figyelmemet, s ezt a versét ma is egyik legjellegzetesebb lírai megnyilatkozásának tartom… Bár ekkor egy városban éltünk, nem láttam és nem ismertem meg őt. Dedikált kötetének megküldésével adta értésemre, hogy olvasta azt az egy fordításomat. A Poezii (Versek) című 1962-ben megjelent kötet élén ott van az arcképe. Sokat néztem ezt az arcot, különösen a szemét, ezt a problémákon töprengő szemet, amely mintha most is azt kérdezné a világ kérdései fölé görnyedve: Miért is küldtél a világra – anyám?” (Idézi Domokos Sámuel a Mágikus virradat c. Blaga-kötet előszavában. Bp., 1965, 22–23. Kiemelés az eredetiben.)
A marosvécsi Helikon-íróközösség 1928-ban indult, s eltávozásáig Áprily-szerkesztette folyóiratában, az Erdélyi Helikonban rendszeresen követik az időközben diplomáciai pályára lépett, és 1926 őszétől Varsóban, majd rendre Prágában, Belgrádban, Bernben, Bécsben, majd újra Bernben fontos funkciókat betöltő költő-drámaíró pályáját.
Blaga diplomataéveivel függ össze műve más idegen nyelvű fordításainak első megjelenése is: 1930–1931-ben két, Varsóban kiadott lengyel nyelvű román költészeti antológiában is szerepel, 1934-ben a román irodalom nyugati ismertetésében érdemes Mario Roques Oxfordban franciául kiadott román költészeti antológiájában találkozhatunk verseivel, majd 1937-ben ugyanő a Revue Internationale des Études Balcaniques egy számában közli két versét. Olaszul egy Blaga-verscsokor 1939-es folyóiratközlése után, az 1940-ben Milánóban megjelent Poeti del Mondo című kötetbe kerül be négy verse.
(Folytatása következő számunkban.)
