I.
Egy földgázzal működtetett hőerőműben járva meglepődve láttam, hogy a hatalmas gázturbina mellett ott van egy kisebb motor is. Ennek az a feladata, hogy a nagy turbinát, mielőtt rákapcsolják az áramfejlesztőre, megpörgesse és forgassa, és majd a végén, amikor lekapcsolják a dinamóról, még egy órahosszat forgassa! Lehet, hogy nem is vagyok teljesen tisztában a működési elvével, mégis, úgy találom, kiváló hasonlat az irodalom, a közírás és a nyelvtudomány viszonyára. (Sőt, a történelemtudományéra is!)
A tudományos magyar nyelvészet mindig az irodalom – még ha csak úgynevezett írói publicisztika gyanánt is lépett színre – felpörgetésére kezdett produkálni, és amikor leállt, az író, költő forgatta tovább és lövellte szét a termelt eszmeáramot. És volt úgy, mint a legutóbbi hosszú-hosszú – kb. százhúsz éves! – pangás alatt, hogy igyekezett betölteni a tudomány szerepét is, illetve, legalább, úgy ahogy, helyettesíteni.
A 19. század utolsó harmadában indult Nyelvőr nevű folyóirat – amit Brassai Sámuel nemhiába nevezett Ellenőrnek, szervezett ellentámadásba ment át a magyar nyelvtudomány addigi eredményeinek a diszkreditálására, és közel száz év alatt világra erőlködte a TESz márkanéven forgalmazott A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárát, amelyről Gellért Sándor költő néhány évtizeddel ezelőtt azt írta, hogy Mohács után a magyarságra mért második legnagyobb csapás!
Ugyanis ennek a szótárnak tudománytalan alapvetése egy hamis művelődéstörténeti előítéleten alapuló vízió: az, hogy amikor a magyarság 896-ban történészi ellentmondásoktól és besenyőktől űzve, betántorgott a Kárpát-medencébe, az emberi művelődés legalsó lépcsőfokán állott, és itt főleg szlovén és német hittérítőktől gyámolítva tanult meg – úgyszólván – két lábon járni. Ennek a felfogásnak a vezéralakja Franz Mikosich volt, és ennek alapján ő és munkatársai dolgozták ki azt a módszert, hogyha egy adott magyar szó és egy nem magyar szó között bármilyen alaki (esetleg tartalmi) hasonlóságot ki lehet mutatni, akkor az a magyar nyelvben átvétel! Átadóként elsősorban persze a nyugati szláv, aztán a többi szláv nyelvek jöhetnek számításba, aztán a német, meg bizonyos török idiómák, és minden egyéb; hogy a magyar nyelvnek több mint fele „idegen eredetű”, s ennek következtében az eredetinek nevezhető uráli szóréteg gyenge 4 százalékot, ha kitesz! (Csak mellékesen, előrevetve szúrom közbe: ez a művelődéstörténeti állítás és a belőle levont következtetések a 20. század elején nagyban hozzájárultak világszerte a magyarság politikai-történelmi előítéletes megbélyegzéséhez!)
Egyik legjellemzőbb példája ennek az eljárásnak a TESz-ben a sejt szó magyarázata. (Különben már Bárczi Géza 1940-es szófejtő szótára is tartalmazza!) A lépes mézben a méz alól elősejlő viasz-sejtekről van szó. A pergetés, azaz a méz kinyerése után, ami visszamarad, az a méz (német szóval) schlecht-je, tehát rossz, értéktelen része, azaz selejtje! Ehhez azonban tudni kellene, hogy évezredeken keresztül a méhészet értékesebb terméke a viasz volt! Nemcsak a templomi gyertyák és a paloták gyertyáinak anyaga, hanem a festék és gyógyszergyártás is nagymértékben felhasználta! Volt idő, amikor a viasz ára a méz árának tizennégyszerese volt, és még a közelmúltban sem került kevesebbe a méznél! Ehhez most hozzáolvashatjuk Gunda Béla szócikkét a Néprajzi Lexikonból: Wörter und Sachen azaz Szavak és tárgyak 1906-ban írja már R. Meringer, hogy „Tárgyi tudomány nélkül nincs többé nyelvtudomány!” Noha Gunda Béla professzorom volt, nekem nem ezért tűnt fel ez az ostobaság, hanem mert felmenőim több nemzedéken át foglalkoztak méhészkedéssel is!
Ám még ha mindez nem is így lenne, akkor is fennmarad a kérdés: a németek maguk miért nem hívják Schlescht-nek vagy Scheisznak a méhviaszt? Mert az a helyzet, hogy másként emlegetik! Ez nem tűnt fel a szótár szerkesztőinek? Ehhez kapcsolódik egy közeli „szófejtés”, még e TESz-ből: az anyaméh (uterus) eredetét, ha némi tétovázással is, a szláv mjács – labda szóban véli megtalálni! Erre az olvasó persze ordítani kezd: Offszájd!!! Hiszen a méhészeti fogalmak a régi kultúrák vagy az etnológia köréből, úgy is ismeretesek, mint a nőiség bizonyos vonatkozásainak jelképei vagy allegóriái!
Amíg a második világháború előtt csak általában sújtották átokkal és fenyegetőzéssel a hivatalostól eltérő, többnyire valóban műkedvelő etimológusokat – bár Cserép Józsefet, a kiváló klasszika filológust már a 30-as években megfosztják egyetemi katedrájától, mint az „őskontinensekről” származó kultúrák kutatóját, és ilyen című tanulmányaiért, mint pl. Magyar nevű nép az ókorban, görög vagy török nyelvrokonság kutató egyaránt közbűntényes számba megy – a második világháború után bekövetkezik a speciális szumír frász, ami már hazaárulásnak, a rendszer elleni aknamunkának számít – és ami ennél fogva tovább fokozza a nyelvész (és történész) szakmán belül az általános ignoranciát, korlátoltságot. Ez már a szóhasználatban is kifejeződik, pár évvel ezelőtt én is szóvá tettem, hogy fiatal egyetemi tanerők Galgóczy János ókortudóst – Arany János egykori tanítványát – egy rendőrségi műszóval jellemezték: a hangadó; mintha ma is működni, holott ő az első világháború előtt magyar és német tudományos lapokban közölte munkáit!
A tájékozatlansággal, adatok és tények nem ismerésével együtt jár a módszertani kezdetlegesség. Olvasom például egy Szöllősy Kálmán nevű szerző 2004-ben megjelent tanulmányát, A székelyek kereszténysége és bejövetelük időpontja címűt. Még mindig Miklosich szemléletének nyergében lovagol, noha már László Gyulát is ismeri és „kettős honfoglalás” elképzelésekkel is kacérkodik. Azzal operál: külön választja a magyar kereszténység műszavait aszerint, hogy nyugati–bajor–szlovén vagy keleti–ortodox–török stb. eredetűek. Bár már a felsorolt szavak között is többet megóvhatunk, mert valójában magyar eredetűek, most azzal érdekes elszámoltatnunk a szerzőt, amiről mélyen hallgat, s ami bajor–szlovén avagy ortodox–törökös rendszerébe nem fér bele. (Előzőleg, csak mellesleg megpöccintve: ha a karácsony szót nyugati, azaz szlovén–bajor eredetűnek tartja, hogyhogy épp a románok is átvették?)
Föl sem merül benne például az a kérdés, hogy a hét napjainak elnevezései közül a kereszténységhez leginkább kapcsolódó vasárnap nem illik a rendszerébe; avagy, hogy a péntek és a szombat neve szemet szúróan az újgörög nyelvre mutat! Avagy milyen idegen nyelvből való az egyház? Az ima, az áldás, és ami a vallással együtt a kultúra járuléka: a könyv, az írás, az olvasás? A Boldogasszony?
Még jellemzőbb, ahogy a székelyek „szanaszét-településeinek” a problémáiról ír. Nemcsak olyasmiről hallgat, hogy az egykori Nagy-Küküllő megyén miért folyik haránt keresztbe egy Hortobágy nevű folyó (még ma is, románul is így hívják!), hogy a Hortobágy pusztán mért van egy Brassó ér nevű patakocska, egyáltalán a helynevek miért csoportosulnak bizonyos rendszerek szerint? (Csak egy rövidke példa: az erdélyi Mezőség északi szélén Dés mellett található Baca, a megfelelő hosszúságon, a déli szélen Bece, kissé arrébb északon (Magyar)Décse, délen (Maros)Décse. Arrébb Bethlen, délen kontrázik Bethlenszentmiklós, még keletebbre Füge, odalent Füged, Besztercétől délre Zselyk, Medgyes mellett Selyk. Lehet, hogy az északi Kerlés és a déli Kerelűszentpál is idetartozik?)
Közismert dolog, hogy a székelyek hat fő nemzetsége Ábrány, Adorján, Halom, Jenő, Medgyes, Őrlecz – ugyancsak figyelemre méltó sorozatokat mutat fel. Pl. a Halom – a nyugati Hegyeshalomtól egészen Berethalom, Kőhalom, Feketehalom sorvéggel, vagy a Medgyes: Fertűmedgyestől Aranyosmedgyesen át Szászmedgyesig, ám van Megyes-patak a Békás-szoros környékén és a Vöröstoronyi szorosban is, az egykori határpatak. (Románul is pârâul Meghiş!) És nem szédületes, hogy a székelyek (be)település történetével foglalkozó „tudós” le sem írja Nagy Géza nevét? Mert ő kimutatta, hogy a megye szó nem azonos származású a mezsgyével? Nem „határt”, hanem földet, területet nevez meg, rokonai a Homokmégy, Lágymányos” stb. szavakban kimutathatók? És ráadásul ez a Nagy Géza, a sepsiszentgyörgyi múzeum volt igazgatója – „szumírkodott” is? Ezért a Magyar néprajzi lexikonból is kimaradt?
(Folytatása következik)
