Székely Ervin: Bársonyszék és aszfalt. Riport Kiadó, 2015.
Porta Sándor elsírja magát saját beszédének gyönyörűségétől Székely Ervin Bársonyszék és aszfalt című regényének első oldalán. Tranzícia parlamenti képviselője ő, egy olyan országé, amelynek társadalmi berendezkedésével és viszonyaival, múltjának kísérteteivel, sőt, jelenének gazdasági problémáival és korrupciós botrányaival feltételezhetően nem most találkozik először az olvasó. Nem csupán példázatszerű, sematikus történetekről van szó, hanem olyan húsbavágó konkrétumok is megjelennek, újra tematizálódnak, mint a svájci frank alapú hitel, egy ciántechnológiát alkalmazó aranybánya megnyitásáért folytatott lobbi, vagy egy szélsőjobbos, félkatonai mozgalom népszerűségét kiaknázó politikai párt.
Szemérmetlen feltárulkozások, populista, demagóg politikai beszédek, szólamok mögött megjelenő személyes, pártállástól független, zömében gazdasági érdekek és indokok mutatkoznak meg, lepleződnek le a regényben. A semmitmondás manipulatív művészei parádéznak a kötet lapjain: beszédeket és estélyeket tartanak, lobbiznak, helyezkednek, felemelkednek és elbuknak végül. Kicsivel több, mint négy évet ölel fel a regény. Két parlamenti választás között vagyunk, az idő a hatalomért folyó harc viszonylatában strukturálódik.
Port Sándor politikai karrierjének mélyrepülését követhetjük végig. Nem tud semmit felajánlani felettesének politikai pozíciójáért és a vele járó juttatásokért, így kegyvesztetté válik. A pólus másik végét is megmutatja Székely, hiszen megismerjük Grigore Tăutu történetét, akit ígéretes újságírói karrierje előtt zsarol meg, majd hálóz be a titkosszolgálat, amelynek később ő maga is kulcsfigurájává válik.
Bársonyszék és aszfalt között ingáznak a regény szereplői, a közéleti showbiznisz zavaros vizében halásznak: egyfajta káeurópai, second hand kapitalizmusban próbálnak meg érvényesülni. Jól szórakozhat az olvasó a sokszor groteszkig karikírozott szereplők ügyeskedésein, de keserű szájíz nélkül aligha ússza meg azt, hogy egyáltalán érti, miért kell nevetni.
