Nem volt könnyelműség, azt hiszem. Legalábbis tudatosan rákészültem – anélkül, hogy előítéletbe lovalltam volna bele magam –, hogy zenét fogok keresni, de mutatványt találok. A reklámja tudniillik olyan volt, hogy ha akarom: zenei kincset ígér, pezsgő-dinamikust, maian-adekvát, szabad művészetet, de ha másként akarom olvasni: azokhoz szól, akik számára André Rieu vagy Richard Clayderman a csúcsok csúcsa.
Rákász Gergely magyarországi koncertorgonista nemrég lezajlott újabb erdélyi előadói körútja kapcsán (Kolozsvár, Marosvásárhely, Brassó, Kovászna, Kézdivásárhely, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyögy, Tusnádfürdő) valóban érdemes mérlegre tennünk, amit a zenétől várunk – a történeti értékű zenei „termékektől”, azoktól tudniillik, amelyektől esetleg igen kulturálisnak érezzük a muzsikával kialakult viszonyunkat –, meg persze azt is oda kell tennünk a mérleg serpenyőjébe, ami a koncert mint „fogyasztási” megnyilvánulás-típus értékelésében mértékadónak tűnhet.
Első megközelítésben a Rákász-féle interaktív koncertek (ő legalábbis rugalmasnak tünteti fel e koncertek programját: olykor a közönségre bízza, mit is játsszék, de azért természetesen mégis azt fogja előadni, amit eltervezett) többek is, mint „puszta” zenélés. Rákász Gergely tudniillik az egyes darabok előtt közvetlen hangú kommentárokkal hozza közelebb a szerzőt vagy épp a zeneművet, elárul és leleplez, zenetörténeti pletykákkal színesíti az eljátszandókat, olyan „információkhoz” juttat hozzá, amilyenek csak a brazil filmsorozatok legprofibb forgatókönyvíróit hagyják hidegen. Azt kínálja Rákász, amit a közember sohasem olvasna el a nagy komponisták életrajzából (mert ha olvas, nem azt olvassa), a tévé műsoridejét nem az efféle metainformációk megosztására méretezik, tehát honnan is tudhatna a közember – mert Rákász elsősorban rájuk számít – Bach és Marchand „párbajáról”, Vivaldi papi magatartásának félárnyékos oldaláról stb.?! Igen, Rákász a zenén felül érdekes tudnivalókat is kínál. Mintha legalábbis „az igények kielégítése” nemes (ugyanakkor üzleties) eszménye mentén haladva a muzsikus és a néptanító funkcióját kisfiús bájjal ötvözné egybe.
Nagy múltú útelágazás, avagy művészetszemléleti opció kérdése az, vajon a történetiségbe simuló zenék historikus („múzeumi” atmoszférájú) előadása vagy a parttalan szabadság, az interpretációs hagyományok és az erudíció korlátlan kibontakoztatása teszi-e művészivé a megszólaltatott muzsikát. Mit is gondoljon az ember a Rákász Gergely-jelenségről, amikor mondjuk egy 18. századi templomtérbe nagy gonddal installált, szupermodernül elektronizált és computerizált stúdióorgona, sorozatnyi hangfal, kamerák, reflektorok és kivetítő környezetében, vagyis a jószerével kimeríthetetlen varázsú technika közegében kell tesztelnie önelvárásait egy-egy közismert – sőt örökzöld, urambocsá’ slágerré játszott – Bach-, Vivaldi- vagy Händel-mű ízlésbeli elfogadhatóságával kapcsolatosan?! Nem fenyeget-e óhatatlanul a giccsítés (vigyázat: nem giccsesítés!) veszedelme, a stílustisztelet hiánya, a jó vagy egyenesen kiváló technikai tudás mögé nyomorított alázat? Szó ami szó, magam is megrendültem, amikor Rákász Bach monumentális c-moll Passacaglia és Fúgája kapcsán szinte önátadó vallomásossággal magasztalta a mester e csúcsművét, annál nagyobb volt viszont döbbenetem, amikor e variáció-sorozat egyik-másik része szemenszedett romantikává lett a keze alatt; annyi nyelvregiszter szólalt meg olyan körülményes változatosságban, hogy a szívnek meg kellett szakadni. Minek hihetnék hát? Amit mondanak? Amit hallok? Ami a kettő közötti résben húzódik?
Rákász Gergely ugyanakkor nem leplezi törekvését arra, hogy a tájainkon is porosan megszokott orgonakoncert-formát (tudniillik amikor az emberek a padban ülnek, nem-látva hallgatnak, műélveznek, esetleg tapsolnak, majd hazamennek) megújítsa, lazítsa, színesítse. Nem baj az, ha a magamutogatás vádját is vállalva megjeleníti a zenészt – erre szolgál persze a kivetítő, amelyen osztott képben a manuál- és a pedáljátékot egyaránt figyelemmel követhetjük –, értékelendő törekvés akár az is, hogy a közönségszervezés legrámenősebb, ugyanakkor a közvetlen kapcsolat lehetőségét is kínáló módozatait választotta, jó az, hogy rábeszéli hallgatóit a zenére, dicséretes, hogy maximálisan benne van mindenben, ami volt és ami történhet. Mégis azt hiszem, hogy a Bach-fúgák világától még sokáig idegen marad a sportosság, és azt is hiszem, hogy a Vivaldi-féle „négy évszakot” kár – még a könnyedség jegyében is kár – hangszínpompás bravúrdarabbá tenni, csak mert az emberek így szeretik.
