Nikotin-, alkohol- és drogfüggőségben nem szenvedtem – és azt gondolom, ez már végleg így marad. Engem már koromnál fogva sem kell teszt alá vonni, ráadásul nem állampolgárilag. A függőség mint fogalom – és gyakorlat – persze bonyolult dolog.
Engem pár héttel ezelőtt egy váratlan (nem egészen váratlan) kábelszakadás lepett meg, szerencsére csupán egyetlen 24 órára kiterjedő közvetlen hatással. Az eset viszont évtizedekre visszanyúló emlékezésre késztet. A cigarettával egyszerű a helyzet. Nem számítva be a családi, baráti és szerkesztőségi körbefüstölést, összesen másfél cigaretta nyomja a lelkemet, azaz a tüdőmet: egy felet úgy tízévesen a nálam hét-kilenc-tizenegy évvel nagyobb unokabátyáim próbáltatták ki velem, az egészet (vagy ott is csak felet?) a katonaság idején próbáltam, rábeszélésre, elszívni – járt a fejadag; kiköhögtem magam, nem lett folytatás. Drog-megkísértésben nem volt részem. Az alkohollal más a helyzet, az absztinencia távol áll tőlem, lerészegedésre viszont kevésre emlékszem. A leginkább talán régi húsvéti öntözésekkor jelentkezett a veszély.
A 2014. decemberi kábelszakadás a Mikes Kelemen 15-ben, illetve csak a földszinten az elzártság vissza-visszatérő eseteit eleveníti föl, hihetetlen erővel. Az első emlékezetest Krakkóban éltem át. Több órás monodráma – próbálkoztam újrajátszani a történetet a Szárny és gyökérben, 1979-ben, valahogy így:
Latyakos, hideg novemberi este volt, az embert önmagától is elidegenítő. Előadásról érkeztem vissza szálláshelyemre, már egyedül, szabvány-turista díszletek közé. Eltűnt a rivalda, következésképpen két oldala sem volt, vallani csak magamnak vallhattam a szállodaszoba sötétjében, melyet a villanykörte fénye nem tudott eloszlatni. Két hete nem érkezett hír otthonról, ráadásul haraggal, egymást megbántva váltunk el Erzsikétől a kolozsvári állomáson. Szállodaszobám ablaka a belső udvarra nézett, a vendéglő, a konyha furcsa alakú kéményeire. Kafkai táj absztrakt figurái fenyegetően néztek be az ablakon, hiába fordultam el, hiába oltottam le a lámpát, ott voltak, foglyukként őriztek, nem menekülhettem. Előző nap a közeli Ošvięcim (Auschwitz) haláltáborában jártunk. A múlt betört a jelenbe. Nem tudom, hogy végződik a monodráma, ha nem szólal meg éjfél után a telefon. Többszöri sürgetésre – németül, angolul kínoztam a telefonos lányt – végre kapcsolták Kolozsvárt, beszélni tudtunk. Nem gyúlt ki egyből a rivaldafény, de jött a nagy happy end, hiszen a telefondrót nem alkalmas arra, hogy általa „olyan dolgokról valljanak, melyekről egyébként gondolkozni is csak suttogva szoktunk”; nincs még videotelefonunk, nem nézhetünk egymás szemébe, de a hang sok mindent magára vállal. A fogoly, tépetten és megviselten, kiszabadult.
(Utólag toldom meg kései hangulatjelentésemet, hogy a leírásba nyilván már belejátszott a lengyelországi utazáson írótárs Sorin Titel kisregénye, A fogoly hosszú utazása.)
Nincs olyan írói próbálkozású följegyzésem az 1989. december 21-i kolozsvári kétségbeesett várakozásunkról. Ketten voltunk Erzsikével a Mikes utcai lakásban, ő az iskolából, a Szentpéteri-templom melletti Traian Vuiából, én a szerkesztőségből, a Megyeházáról érkeztem haza délben, láttuk a felsorakozott sisakos katonákat az utcasarkon is (menet közben beszerezte magának akár több napra a cigarettát, a piacon pedig krumplit vásárolt ínséges időkre, hiszen a rádióhírekből sejteni lehetett, hogy nehéz napok jöhetnek); ebédtájban a Főtér felől sorozatos lövéseket hallottunk. István fiunk kint volt barátjával Zentelkén, a malomban (a haveri szilvesztert mentek előkészíteni), Laci munkában, a Magyar Színháznál; illetve már a délelőtt telefonált nekem, hogy valaki, ismeretlen román férfi, a színházépület előtt szólt neki, délben menjen ki a Főtérre, történni fog valami. Aztán jöttek a lövések. Ettől kezdve órákon át telefonáltunk be a színházhoz, válasz nem érkezett. Csak késő délután sikerült a kapcsolat, tudták hívni Lacit a telefonhoz (hol volt még akkor a „bunkofon”, mai nevén a mobil?), beszéltünk, él, nem sebesült meg. Azt csak este mondta el, hogy mellette lőtték meg Nemeşt, a román Nemzeti színészét.
És alig pár hónap, mindössze három, Párizsban vagyok, a „szabad világból” jöttem már, Budapesten át repülővel, csúcsnak számító romániai írószövetségi küldöttség magyar tagjaként. „Szabad világunk” éppen csak túlesett a marosvásárhelyi fekete márciuson. Grand Palais-beli, népes közönséget odavonzó szereplésünk, a Könyvszalon előtti percekben halljuk a disszidens Paul Gomától, hogy Romániában újraalakult a Szekuritáté.
Talán három napunk van Párizs élvezésére, lázasan (magas lázzal) járom a várost, éjszaka még rosszabbul vagyok, nyilván izgat, hogy mi történik Kolozsvárt, mi van a családdal. Nincs telefonkapcsolat, hiába könyörgöm a szállodai szolgálatnak, nem sikerül adni Kolozsvárt. Ilyenkor minden rosszat el tud képzelni az ember. Marosvásárhely után vagyunk. Laci pedig ott filmez.
Eltelik újabb huszonnégy év az életünkből (az Erzsikééből csak huszonegy telt), a fiúk, az unokák messze vagy nem is olyan messze, Budapesten – és jön a legújabb kábelszakadás. 2014 decemberében, advent kezdetén. Egyedül vagyok a Mikes Kelemen 15-ben, azaz a „Croitorilor”-ban.
És: hamisítatlan kábelszakadás.
