"a nagy út félig sincs hátunk megett"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 10. (672.) SZÁM – MÁJUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Az írói kvóta
SZÉKELY FERENC
Közelítések a drámai igazsághoz - Beszélgetés a 75 éves Kocsis István dráma-, próza- és történetíróval
ZUDOR JÁNOS
Versek
MÁRTON EVELIN
Szamos-song
Kántor Lajos
Kábelszakadás
Sötétség
Nagy Koppány Zsolt
Egy híján száz
Bréda Ferenc
BAB ÉS BABÉR - EPILÓGUS
GOMBKÖTŐ MAGDÁS EMŐKE
Versek
Horváth Előd Benjámin
Égi testek, mérési hibák - interjú Váradi Nagy Pállal
Történet a történetről
Szőcs István
Írói publicisztika mint nyelvtudománypótló – és tisztelgés Czakó Gábor előtt
SZENTMÁRTONI JÁNOS
Láthatatlan kiállítás
Láthatatlan kiállítás
Tar Károly
Versek
Dávid Gyula
Lucian Blaga magyarul
Bakk Ágnes
A hernyó és a pillangó
CSUSZNER FERENCZ
Magyarázni a megmagyarázhatatlant
Lakatos Artur
Nem elvesztegetett idő
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
A háborúnak és a tájnak is mindegy
Demeter Zsuzsa
Terítéken Európa
Portik Blénessy Ágota
Levegőt!
Jakabffy Tamás
A Jazzybirds első albumát hallgatva
Júniusi évfordulók
 
Kántor Lajos
Sötétség
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 10. (672.) SZÁM – MÁJUS 25.

December 21-e van. 51. házassági évfordulónk napja. A legsötétebb nap az évben, legalábbis a leghosszabb éjszakával. (A barátok élcelődtek a dátum kiválasztásán.) Mellesleg, aki még emlékszik rá, Sztálin elvtárs születésnapja. Kell-e magyarázni tovább a sötétséget?
A halált nem lehet magyarázni, elmesélni. A sajátunkat nyilván nem. (Ez Nádas Péternek sikerült.) A hozzánk legközelebb állóét ugyancsak nem. Egy ijedt nézést esetleg, pár nappal előbbről. Az utolsó, szótlan kézszorítás örökre megmarad, másokkal megoszthatatlanul.
A Mikes Kelemen utca furcsa („idegen”) halálnemekre emlékezteti a hetven éve itt lakót. Biztos sokan voltak, akik szomszédunkba jártak szombatonként, az ortodox zsinagógába; és a nácik lágereiben végezték. (Szilágyi Domokos verséből: „Összevont szemöldökű felhők sorakoznak csatarendben”.) Őket személyesen nem ismertem. (Herz Sanyit – Szíves Sándort – igen, ő csodálatos módon megmenekült, hazajött. Aztán elment Izraelbe.) A második szomszéd kelmefestőt és vegytisztítót gyakran láttam, ő az egész családját ki akarta irtani, végül a feleségét sikerült, majd önmagával végzett, a fia ki tudott menekülni az ablakon. Pár házzal odébb a szűcsmester autója gyúlt ki, arra jöttem, amikor éppen oltani próbálta, égési sebeibe belehalt. Az egykori stráfszekeres asszony, később eser­nyőjavítással foglalkozott, magányában az öngyilkosságot választotta. (A békés halottakat – köztük szüleimet, más városba került orvos barátomat, a „kicsi” Tibit, a brassais igazgató Szöllősi Ferit, akivel főként az utolsó években gyakrabban beszélgettünk – nem sorolom.)
Az utca lakói kicserélődtek, ki erre, ki arra távozott, a házak nagyobbrészt maradtak, esetleg funkciót váltottak (a zsinagógát megvásárolta az egyetem), de épültek újak, például a Finzleréké helyébe jó kinézésű lakóház 2014-ben. És néhány hónappal ezelőtt megkezdődött az úttest, a járda, a vezetékek teljes felújítása. Egyszerre megszűnt az autóforgalom, a gyalogos is majdnem, időnként elzárták a gázt, a vizet, pár órára a villanyt. Többnyire bejelentve az elvonást. Egy nap viszont este arra jöttem haza, hogy még mindig nem kapcsolták vissza az áramot. Délután ugyan már szóltam a munkásoknak, s azt a választ kaptam, hogy tévedésből elvágták a vezetéket, tehát tudnak róla, nyilván helyrehozzák a hibát. Aztán semmi. Se villany, se csengő, se telefon, se tévé, se internet. A hűtőszekrény persze nem működik. Rádiózni – már nem az igazi. A lemerült mobilt sem lehet feltölteni. Marad a gyertyaláng. És egy kis elemlámpa, egy süketnéma árustól vettem régen a vonaton.
Teljesen elzártak a külvilágtól. Panaszt tenni sem tudok. Ez maga a börtön. Anélkül, hogy az ajtó börtönrácsát verhetném. Próbálok olvasni az elemlámpánál, nem megy.
Így nem lehet élni.
Másnap reggel mégis van annyi erő a mobilban, hogy beszólhassak a városi diszpécser-szolgálathoz. Keresztkérdéseket tesznek fel, majd megígérik, hogy kiküldik az ügyeletes csapatot. Meg is teszik, csak legyek itthon. Természetesen. Újra szól a telefon: – Miért nem vagyok itthon? Persze itthon vagyok, csak nem szól a kapucsengő.
És meglesz a groteszk magyarázat a sötétségre: a villanyórákat kiköltöztették az utcán fölszerelt ládákba, csak éppen az én órámat nem kapcsolták át, bent nem bontották le, nem hozták be az új kábelt.
Éljen az új technika! Happy end!
Sötétség – ennyi?
Másnap délben melegíteném az ebédet. Nem kapcsol be a mikró. Elromlott? De a bojler sem működik. A villanykapcsoló sem reagál. Megint nincs áram. Kimegyek az utcára, hátha még találok szerelőket. A szomszéd udvarban van néhány. Dühösen mondom a bajomat. Nem rájuk tartozik. Kijön egy idősebb társuk, ő kedvesebb hozzám (gyanítom, ő járt nálam a tegnap), mondja, nézzük meg az utcai kapcsolót, az új villanyórában az enyémet. Hát igen. Pont a Mikes Kelemen – bocsánat, a Croitorilor – 15. földszinti lakásáét kikapcsolta valaki. De hát ezt akárki akármikor megteheti?! Vegyek lakatot, tanácsolják, már van, aki meg is tette.
Vásároltam lakatot.
A sötétségre ez a válasz?
A börtönpszichózis legalább véget ért.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében