Egész gyermek- és ifjúkoromat olvasással töltöttem (a hagyomány azóta sem szakadt meg, bár a gyermekeim gyermekkorával járó teendők mindent megtesznek, hogy megszakadjon), és a könyvek szerelmese voltam. Sok könyvünk volt otthon, de számtalan olyan könyv is a kezembe került, amelyek mások tulajdonát képezték. Mivel hozzájuk férni szinte lehetetlenség volt (édesapám egyszer egy listával kijutott Magyarországra, és összevásárolt egy csomó könyvet, amelyekre szükségünk lett volna, de csak postai úton lehetett hazaküldeni Udvarhelyre – és bizony a postai út során a csomagnak nyoma veszett), ellopni pedig lehetett volna, csak nem volt tanácsos (ha egy kis közösségben híre megy, hogy a kölcsönkapott könyveket nem adom vissza, többet nem kapok kölcsön senkitől), nem maradt más hátra, mint hogy fogjam magam, és a kedvenc részleteimet szépen kimásoljam ezekből a bizonyos könyvekből az alatt a néhány nap alatt, amíg nálam voltak. (Egyszer egy egész irodalmi lexikont is elkezdtem lemásolni, már nem emlékszem, milyen megfontolásból, de aztán a B betűig sem jutottam el: lélektelen, unalmas munka volt, és semmilyen azonnali olvasási gyönyörhaszonnal nem kecsegtetett.)
Az egyetemi évek alatt megmaradt ez a harácsolási kedv és bírvágy, igaz, a BCU-ban működő fénymásolók (ahol emlékeim szerint igen vastagon meg kellett fizetni egy-egy oldalnyi másolatot) sokat segítettek a kielégítésükben. Persze, voltak könyvtárak, ahol szintén kézzel kellett kimásolni egyet és mást, és én továbbra is nagy örömömet leltem benne. (Itt már körvonalazódni kezdett az a tapasztalat, ahová e kis dolgozat ki szándékozik futni – számítógépem azonban még nem volt; mindig abban reménykedtem, hogy mikor vakációra hazaérkezem, egy gép vár rám a szobámban – de bizony inkább én vártam a gépre, elég sokáig.)
Aztán másodéves koromban elkezdtem dolgozni az Erdélyi Híradó Kiadónál, Orbán János Dénes igazgatása alatt, és annyit számítógépezhettem, amennyit csak akartam. Szerkesztettük a jó könyveket, ittuk a finom hideg sört és a forró kávét, s szívtuk a cigarettát nagy bölcsen Gáll Attilával, Silimon Misivel és Tutu mesterrel. Szerettem ott dolgozni, és minél távolabb kerülök tőle, annál szívesebben emlékszem rá, és annál biztosabb vagyok benne, hogy sehol sem lesz már olyan, mint a szerkiben (meg a közeli kocsmában, a Parasztban) volt.
A kétezres évek elején elkezdtük Méhes György munkáit kiadni – a róla szóló, Orbán János Dénes által jegyzett monográfiát (Bizalmas jelentés egy életműről) én szerkesztettem, de feladataink közé tartozott a Méhes György életművéből átfogó válogatást adó másik öt kötet (Kolozsvári milliomosok, Barbár komédia, Bizalmas jelentés egy fiatalemberről, Győzelmes Gábriel, Erdélyi gráciák – ezek később Magyarországon is megjelentek) összeállítása és nyomdai előkészítése is.
Ez az összeállítás pedig úgy történt, hogy megkaptuk a kötetek egy-egy régi kiadását, és a Híradó irodájában található, a szkennelési tudományok technikai megvalósulásának hajnalát idéző szkennerrel megpróbáltuk beszkennelni a szövegeket. Ez önmagában nem volt nehéz feladat: inkább szép volt, mint a szkenner szöveggé alakítási képességeinek és a szocialista nyomdatechnika szimbólumaként is értelmezhető, elmosódó, összefolyó betűk véletlen találkozása egy szerkesztőségi műtőasztalon. Magyarán: a szkennerek e szégyene minden ékezetes betűt hieroglifának ismert fel vagy konvertált át, de nem menekültek a papíron maguknak csak kis betűhelyet elfoglalni képes betűk sem (l, i, j stb.) – őket ignorálta, vagy összeolvasta a megelőző, követő betűkkel, és szintén hieroglifákká konvertálta.
Így viszont rendkívül nehézkessé vált a javítás, korrektúra: szinte szavanként kellett törölni, az eredeti kiadásba belenézni, javítani, ellenőrizni, összeolvasni – úgy, hogy egy idő után fel is hagytunk vele. Helyette úgy döntöttem (remélem, nem csak a megszépítő emlékezet tulajdonítja nekem az ötletet – ha igen, elnézést, fiúk, lehet, hogy nektek jutott eszetekbe!), hogy sokkal tisztább munka a szövegeket újra begépelni.
És ekkor nőtt össze, ami összetartozott.
Egész addigi életem tapasztalata vált egy pillanat alatt élménnyé, és kimondható felismeréssé. A gépelés (négy ujjal gépelek) vagy kézírás sebessége ugyanis olyan dimenzióit nyitja meg az olvasásnak (nem, ez nem képzavar!), amilyeneket a normális olvasás – az olvasás viszonylagos gyorsasága miatt – egyszerűen nem tud megnyitni. Más szóval: az a folyamat, melynek során egy író gondolatait, történeteit nem csak elolvassuk, hanem újra lemásoljuk, vagy begépeljük, ugyanúgy mutatja meg a szerzői gondolkodás sajátosságait, a stíluselemekből való nagyszerű építkezést, a nyelvvel való bánásmód egyéni jellemvonásait, ahogy nekem ott és akkor megmutatta Méhes György mondatainak egyenkénti szépségét, stiláris erősségeit, (eltanulható) szerkesztési technikáit.
Akkor és ott vált meggyőződésemmé, hogy az olvasás ideális sebessége megegyezik az írás/gépelés ideális sebességével – mert ebben az esetben olyan ízek, színek és kiválóságok nyílnak ki az újra leírt sorokból, amelyet a rohanó – tehát napjainkat jellemző – „olvasási módszertan” visszaadni nem képes. Vagy – hogy nagyképűen saját magamat idézzem – mint a Jozefát úr, avagy a regénykedés című könyvemben írtam: „Érdemes visszalapozni olykor. Lapozni, lapozni, lapozni, esetleg lemásolni az egész könyvet – kézzel vagy írógéppel –, és máris világossá válik minden.” (Azóta is kigépelem és kimásolom a nekem tetsző részeket, pedig a könyvek jó része megkerült már…)
Egy életre szóló élmény és tapasztalat volt, Méhes Györgynek, az ő mondatainak, egyenként begépelt szavainak és betűinek hála. Így aztán amikor tavaly a nagydíjat megkaptam, nyomban tudtam, hogy mit szeretnék megköszönni a névadónak: azt, hogy olyan dolgokat tanulhattam meg az irodalomról, amelyeket nélküle talán később tanultam volna meg, vagy az is lehet, hogy soha.
Éppen ezért részemről itt is köszönet illeti a mestert, aki idén lenne kilencvenkilenc éves.
