"a nagy út félig sincs hátunk megett"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 10. (672.) SZÁM – MÁJUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Az írói kvóta
SZÉKELY FERENC
Közelítések a drámai igazsághoz - Beszélgetés a 75 éves Kocsis István dráma-, próza- és történetíróval
ZUDOR JÁNOS
Versek
MÁRTON EVELIN
Szamos-song
Kántor Lajos
Kábelszakadás
Sötétség
Nagy Koppány Zsolt
Egy híján száz
Bréda Ferenc
BAB ÉS BABÉR - EPILÓGUS
GOMBKÖTŐ MAGDÁS EMŐKE
Versek
Horváth Előd Benjámin
Égi testek, mérési hibák - interjú Váradi Nagy Pállal
Történet a történetről
Szőcs István
Írói publicisztika mint nyelvtudománypótló – és tisztelgés Czakó Gábor előtt
SZENTMÁRTONI JÁNOS
Láthatatlan kiállítás
Láthatatlan kiállítás
Tar Károly
Versek
Dávid Gyula
Lucian Blaga magyarul
Bakk Ágnes
A hernyó és a pillangó
CSUSZNER FERENCZ
Magyarázni a megmagyarázhatatlant
Lakatos Artur
Nem elvesztegetett idő
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
A háborúnak és a tájnak is mindegy
Demeter Zsuzsa
Terítéken Európa
Portik Blénessy Ágota
Levegőt!
Jakabffy Tamás
A Jazzybirds első albumát hallgatva
Júniusi évfordulók
 
Horváth Előd Benjámin
Történet a történetről
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 10. (672.) SZÁM – MÁJUS 25.

Bő nyolc-kilenc évvel ezelőtt, valamelyik este Váradi Nagy Pál elkezdett nekem Urbiáról mesélni. Akkoriban sokat találkozgattunk, ültünk valamelyik kolozsvári kávéházban, és kísérletezgettünk, leginkább a líra területén. Írtunk négykezest, alapítottunk irodalmi kört is. És sokat vitáztunk, leginkább, természetesen, élet és halál nagy kérdéseiről. Megosztottuk olvasmányélményeinket és történeteinket, nem utolsósorban halálközeli élményeinket. Pontosan emlékszem ez utóbbira: Ahol ő a semmivel találkozott, ott én a mindennel. Legalábbis így fogalmaztuk meg egymásnak akkor. Ha el akarom helyezni Urbiát (és Linnát), valahol itt helyezném el: a kettő között. Ahogy Balázs Imre József írja a fülszövegben: „ebből a között a fontos.”
A kötetről (VNP: Urbia, JAK-Prae.hu-Korunk, 2012) már megjelent jónéhány recenzió és kritika, kerülöm az ismétlést. A történelmen, a romokon, a mindennapi részleteken, az örökségen és a megfoghatatlan jelenidőn, a szabadságon és a szabadság illúzióján, az összemosott időzónákon és a tarkovszkiji ködön, a délibábként lebegő „boldog időkön” túl számomra elevenen él ez a minden-semmi ellentét a kötetben. Ami talán nem is ellentét. Inkább találkozás. Forrasztótégely. Úgy képzelem, eféle forrasztótégelyben jön létre minden történet, amennyiben a történettel kezdődik az élet. És persze a halál is. A minden és a semmi. A látható és láthatatlan részletek. Ezért nem lehet eldönteni, hogy akkor ez utópia vagy disztópia, csak ennyi volt, egy délibáb, vagy jóval több, a könyvön és korán is túlmutató látomással állunk szemben.
Mert ezek a különféle szemszögből elmondott történetek egy olyan világot sejtetnek és járnak körül, amit a fantázia szült. Illetve a valóság (de mi is az?). Vagy a történelem. A diktatúrák. A technikai fejlődés. Ha azt mondanánk, hogy a fantáziának ehhez semmi köze, akkor is igazunk lenne. Nehéz eligazodni ezeken a történeteken, és nem is (volna) szabad. Véleményem szerint korántsem az eligazodásról szólnak. Nem a tisztázásról úgymond, mégcsak nem is a múlt (most mindegy, hogy személyes vagy kollektív értelemben) tisztázásáról, ha sok szó esik is a múltról, hanem inkább magáról a történetről. Annak részleteiről, elevenségéről, légzéséről, keletkezéséről. És ezt nem valamiféle elvont értelemben mondom. Adott egy nagy történet, és szemtanúi lehetünk, hogyan is képződik, éli mindennapjait, és tart valamerre. Hogy merre, nem fontos. Megismerjük közelebbről egyes allűrjeit, hóbortjait, arcait, akár egy kollégát a munkahelyen, de mégis annyi minden rejtve marad előttünk. A maga módján beszél, kitárulkozik, egy bizonyos fokig. Megtudunk pár sötét titkot, meghallunk egy-két pletykát, babonát, ezt-azt, amiből levonhatunk következtetéseket a magunk számára, de megítélni nem tudjuk, hiszen lényegében mégis ismeretlen marad. Hogy mi történt valójában? Szó sincs ilyesmiről. Nem köti az orrunkra. Mint minden valamirevaló kollégának, neki is van magánélete, és ragaszkodik is hozzá.
Mi marad a történet után? Semmi. És minden. Ha egy történetnek vége, és én még itt vagyok – amennyiben valamiféle nyomot hagyott bennem – már csak bennem élhet tovább, az értelmét csak magamban kereshetem. Én döntöm el, mit kezdek vele. Amit megosztok, az már nem ugyanaz a történet. Az már az én kezem nyomát viseli. Számomra ez Váradi Nagy Pál első kötetének legfőbb erénye: a történet történetét meséli el annak egyes mozzanatai, kivonatai által, amik fennmaradtak „azokból az időkből, amikor a dolgokat rendesen megcsinálták.”




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében