"a nagy út félig sincs hátunk megett"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 10. (672.) SZÁM – MÁJUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Az írói kvóta
SZÉKELY FERENC
Közelítések a drámai igazsághoz - Beszélgetés a 75 éves Kocsis István dráma-, próza- és történetíróval
ZUDOR JÁNOS
Versek
MÁRTON EVELIN
Szamos-song
Kántor Lajos
Kábelszakadás
Sötétség
Nagy Koppány Zsolt
Egy híján száz
Bréda Ferenc
BAB ÉS BABÉR - EPILÓGUS
GOMBKÖTŐ MAGDÁS EMŐKE
Versek
Horváth Előd Benjámin
Égi testek, mérési hibák - interjú Váradi Nagy Pállal
Történet a történetről
Szőcs István
Írói publicisztika mint nyelvtudománypótló – és tisztelgés Czakó Gábor előtt
SZENTMÁRTONI JÁNOS
Láthatatlan kiállítás
Láthatatlan kiállítás
Tar Károly
Versek
Dávid Gyula
Lucian Blaga magyarul
Bakk Ágnes
A hernyó és a pillangó
CSUSZNER FERENCZ
Magyarázni a megmagyarázhatatlant
Lakatos Artur
Nem elvesztegetett idő
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
A háborúnak és a tájnak is mindegy
Demeter Zsuzsa
Terítéken Európa
Portik Blénessy Ágota
Levegőt!
Jakabffy Tamás
A Jazzybirds első albumát hallgatva
Júniusi évfordulók
 
Szőcs István
Írói publicisztika mint nyelvtudománypótló – és tisztelgés Czakó Gábor előtt
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 10. (672.) SZÁM – MÁJUS 25.

(Folytatás lapunk előző számából)

II.

Ne szólj, szám, nem fáj fejem!  Talán ez a szólásmondás fejezi ki legjobban az „akadémiai” – „hivatalos” – „katedra” tudományosság vezéreszméjét a magyar nemzet történetének, valamint nyelve eredetének az értelmezésében. Szöllősy Kálmán egy korábbi tanulmányában előpanaszolja, hiába könyvtárnyi irodalom, a székely népnév megfejtése belefulladt különböző etimológiai spekulációkba, a legváltozatosabb nyelvekből ihletődve. Írja, hogy „Már eddig is túl bőven árad az etimológia, ez a zavar jele, … valamennyi vitatható, sokuk egyenesen nevetséges.”  
Ez a zavar, ez a helybenjárás  azonban Szöllősyre és mestereire, illetve hasonló felfogású kollégáira is vonatkozik, kiindulópontja pedig két állítás tagadása: Egy, hogy nemcsak a magyar nevű nép beszélte anyanyelvként a magyar nyelvet, hanem legalább hét, pl. besenyők, kunok, palócok… Ez a Horvát István főfő-délibábosnak kikiáltott hóbortos nézeteinek csúfolt felfogás volt, valójában azonban vissza lehetett vezetni százhúsz évvel korábbra, Otrokocsi Foris Ferenc történetíróhoz és hebraistához. A második „veszélyes”, átkos és kerülendő nézet az volt, hogy a magyar nemzet történelme a Kárpát-medencében nem Árpád honalapításával kezdődött, nem is egy-két évszázaddal korábban vagy a hunokkal, hanem még korábban, már a hérodotoszi korban.
Történésznek, nyelvésznek csak arra kellett vigyáznia, nehogy valamely állítása kapcsolatba hozható legyen e két nézetnek bár apró vonatkozásával is, mert akkor a szakma előtt elveszett! Ez azt jelentette, hogy évszázados filológiai kutatások eredményeiről tudni sem volt szabad. Ennek tulajdonítható, hogy az akadémiai irányzat alapítójának műveit (pl. Révai Miklós: Elaboratior Gr., stb.) sohasem fordították le latinból, vagy csak két évszázados késéssel. (pl. Sajnovics Demonstratioját). S ennek következtében nem egy nyelvész vagy történész, aki nemcsak főtudósnak, hanem főzászlósúrnak is számított, nevetséges melléfogásokkal lepleződött le: tudományos szentjeit eredetiben nem is ismeri; például a Julianus barát által felkeresett Volgán túli őshaza dokumentumait. Ezt ugyanis egy Desericius nevű történész, Mária Terézia királynőnk rajongó híve kotorta elő a vatikáni levéltárból, de kutatásának tanulságait érdekes módon fejleszti tovább. A magyarok történetéről szóló nagyszabású latin nyelvű munkájában azt írja, hogy ha azonban tovább haladunk Julianus félbehagyott útvonalán, a magyarok legrégebbi őshazájába vezető nyomok itt nem érnek véget, hanem tovább folytatódnak, messze kelet felé, a Káspi-tengeren is túlra. Itt azonban élesen délre kanyarodnak, a Káspi és az Aral-tó között haladnak le messze dél felé, de itt sem érnek véget, hanem egyszer csak visszakanyarodnak nyugat felé (!) és a Kaukázustól délre eső hegyvidék alatt végleg elenyésznek.
Talán húsz esztendővel ezelőtt volt az enyedi kollégiumban egy tudományos ülésszak, melyen jó néhány külföldi tudós is részt vett Kínától Oszétiáig. Jelen volt a pesti Turán nevű folyóirat főszerkesztője, Esztergály nevű, ha jól emlékszem (?). Bevittem a könyvtárba, kezébe adtam Desericius kötetét, azzal a kéréssel, hogy az illető passzusokat fordíttassa le; én nagyon közepes latinosként erre nem vállalkozhatom. Meg is ígérte, de azóta sem hallottam a kérdés folytatásáról.
Íme, amit a tudós filológus majd kétszázötven éve feltárt, két szakma hivatásosai sem vették tudomásul, hanem folytatják a nagyképű kitalációsdit.
Ehhez a két ősmagyar tabuhoz hozzájárul két világtörténeti újdonság, bár ezek is több mint másfél évszázadosak: 1. Kelet – nemcsak keletről nyugat felé vándorolnak népek, hanem olykor-olykor ellenkező irányba is!
Ami az első délkeleti orientációt illeti, hiába vijjognak fel a szirénák, hogy „ősi dicsőséget kereső zagyva ámokfutók magyarológiai agyarkodásai”, a kérdés exponálója egy német atyánkfia, Mőwers nevű, aki 1841-ben a föníciaiak történetét megírva, azt állítja, hogy a magyarok őshazája a föníciaiak szomszédságában leledzett! (A hebrológus iskoláról itt nem írok, bár az háromszáz évvel régebbi, mivel másik vonalon, a vallástörténet síkján startolt.)
Ez a Mőwers ott Göttinga, Jéna, Erfurt táján ahhoz az iskolához tartozhatott, mint Kőrösi Csoma Sándor, és valószínűleg némi szerepe is volt abban, hogy a mi Sándorunk éppen azt az útvonalat választotta, amelyen elindult.
Magyar szerzők közül kevesen reagálhatták le, én csak Fáy Elekről tudok, akinek A magyarok őshona c. könyve 1906-ban jelent meg. Igen magas színvonalon írott mű, ha végkövetkeztetései talán nem is helytállóak, módszeressége nagyon tanulságos. Egyik érdekessége, hogy kortársaitól eltérőleg, eredeti módon tekint a szumír nyelvre is. Pl. a szumír aluan: szobor szót a magyar állvány szóval hozza összefüggésbe, a statua analógiájára! Érdeklődésének ez az iránya mély ellenszenvet váltott ki a nyelvőrösökből, de tekintélyes családja miatt nem fordulhattak vele a szokásos gorombaságokkal szembe, inkább elhallgatták. Egyesek szerint könyve példányait felvásárolták, ami ha nem is igaz, olyan, mintha igaz lenne. Mindenesetre Czuczor–Fogarasiék és mondjuk Csengery Antal után ő jelenti az igazán színvonalas folytatást, a délibábosoknak gúnyolt iskola művelői közül.
Voltak ugyan nagy műkedvelő kortársai is, mint pl. Szotyori–Nagy, aki – legalábbis magyar nyelven – először írt az olyan ősi civilizációs formákról, mint pl. a fehér, a fekete és a vörös népek, akiknek annyira jellegzetes életformájuk, viseletük és harcászati hagyományaik voltak, hogy külön etnikumokként viselkedtek, noha különböző nyelveken beszéltek, – máskor viszont azonos nyelvű népességen belül is különböztek egymástól – és itt visszaértünk oda, amit Gunda Béla idézett: „tárgyismeret nélkül nincs nyelvismeret” – népismeret nélkül nincs néptörténet. Írnak sokan hivalkodó modorban például a székely és a csángó nép nevének jelentéséről – ám arról nem, miben különbözik egymástól e kétféle népesség, nemcsak nyelvjárásában!? Noha csángó is legalább háromféle van, de először csak vessünk egy pillantást a mindenki által legjellegzetesebben székelynek látszó csíkiakra és a belső moldvai, Bákó és Román környéki csángók külsejére! A csíki székely fekete kucsmát és fekete prémű, fekete bekecset visel, nevetséges volna fehér kucsmában és fehér bekecsben elképzelni. Ez különösen feltűnő, ha tömegesen látjuk őket. A csángó – még fekete juhot sem tart, nyilvánvaló, hogy „fehér” és „fekete” etnikum vagy „civilizáció” különbségéről van szó! S ehhez hozzá vehetjük, míg a székelység szinte túlzóan patriarchrális viselkedésű, a csángó társadalom sokban egy nőelvű életforma hordozója: a családban, a hagyományok, a formaságok, az érzelmi viszonyulások terén a nőké a mintaadó, az összetartó szerep, rájuk jellemző az érzelmi és kulturális kötődések hordozása!
(Szúrjam közbe, amikor egy székelyoló­gus egyetemi tanárral vitatkoztam ezen, azzal érvelt, ez a „női” izé nem lehet igaz, hiszen a csángók nagyon is harciasak tudnak lenni, mindig jó katonák voltak. Jellemző: tudósunk összetéveszti a nőelvű és a nőies fogalmát! Elég arra hivatkoznunk, hogy a klasszikus ókor jobban ismert népei közül a spártai társadalom már a pornográfiát súrlóan nőuralmú volt, holott a spártai férfi a görög világ legkeményebb és legharciasabb katonaságát termelte ki!)
Amikor meg történészek a csángóságról beszélnek, úgyszólván mindig csak a Moldvában belül lakókat értik – az erdélyi ember ma is bemegy Moldvába, Magyarországra pedig kimegy!
Ugyanis a gyimesi csángó és a barcasági csángó erősen különbözik a moldvaiaktól, mégis tagadhatatlan a csángó jellege!
Mert a csángó szó sem azt jelenti, amire hivatkoznak, hogy „elbódorgott”, inkább azt, hogy „maradék”, hogy „leülepedett”! Mint állítólag a „székely” szó is: „szedentáris életformában élő” jelentésű?

(Folytatása következik)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében