(regényrészlet)
Senki ne szégyellje a maga történetét. Álljon bele bátran, és vállalja a következményeit. Ő soha semmi elől meg nem hátrált. Ez nem töltötte el büszkeséggel, csak önismerettel ruházta fel. Tisztában volt azzal is: ezért nagy árat kellett fizetni. A megfutamodásban nincs semmi tisztelni való. A bukás viszont lehet nemes is. Feltéve, ha mindent elkövetett az ember a győzelemért. Harcait, mint mindenkinek, kezdetben önmagával vívta meg. És sokáig úgy érezte, alul marad. Az energiák összpontosítása érdekében spórolnia kellett az érzelmekkel is. Csak a célt figyelte. S hogy milyen áron éri el, azzal nem sokat törődött. Hiszen a túlélés volt a tét.
Közben nem vette észre, micsoda pusztítást végez maga körül. Elszívja mások elől a levegőt. Belegázol azok önérzetébe, akiket szeret. A figyelem legapróbb jelével sem ajándékozza meg őket.
A gyöngédség soha nem tartozott az erősségei közé, de ezekben a kezdeti években, mintha az írmagját is kiirtotta volna magából. Ha felesége szemére vetette mindezt, megsértődött, mert igaztalannak vélte a kritikát. Ő nem látja, hogy ez az önemésztő átalakulás őértük történik? – vágott vissza annál dühösebben, minél ingatagabbnak érezte érvei igazságát.
Tiszta pillanataiban lelkifurdalás gyötörte. Olyankor kinyúlt a lánya és felesége felé, de ezt senki nem láthatta. Tudta, ha elmozdul, ha egy pillanatra is odahagyja őrhelyét, képtelen lesz visszakapaszkodni. Akkor elnyeli a bizonytalanság , ami idő után összeroppantja majd.
Újra meg kellett születnie. Csak ezúttal nem édesanyjának, hanem neki kellett önmagát kihordania és világra vajúdnia. Ez nem mehetett egyik napról a másikra. Ráadásul mindent időben összerakni fejben. Nem lehet esélye tévedésnek. Ezt az ösztöneikre hagyatkozó nők nem érthetik. Nem tudhatják, milyen puszta akarattal meggörbíteni magunkban egy világot, hogy abból kipréseljünk mindent, ami már nem odavaló, ami fölös teher – hogy helyet csináljunk az újnak. A bennünk lappangó jóról pedig fölszaggatni a bevarrasodott sebeket, melyek mint egy kihűlt lávaréteg rejtették előlünk is.
Mindezt nem lehet elegánsan csinálni. Félvállról, mint egy mozihős. Kicsit bele kell dögleni. Mert csak ilyen áron ébredhetünk egy reggel arra, hogy új emberek lettünk. Hogy újra érezzük a friss levegőt, mely a tüdőnket teli tölti. Hogy ismét bele tudunk nézni a másik szemébe szégyenkezés nélkül. Hogy újratanuljuk a szeretet ábécéjét.
A marhavagonokként robogó hétköznapok kerekei alól nehéz fölállni. Ott nincs költészet, csak légszomj. És durva hazugságok, elviselni az egészet. Alkohol, ami lassacskán fölemészt. És futó onánia. Összetört képek. Egy üvegfal mögötti család, amit te teremtettél, és hiába üvöltesz, egyetlen hang sem hatol át az üvegen, észre sem vesznek, mintha egy egészen más dimenzióban élnének ők, s egy másikban haldoklanál te. S hiába ütöd, öklözöd a falat, csak a kezed szakad cafatokká. Gürcölsz. Egyre tömöttebb zsákokat cipelsz. Tapogatod a lelked, mint egy igazolványt. Mert ugyanolyan vagonokban akarják elszállítani a kötelességek és a határidők, mint az álmaid. Amiket felejteni kezdesz. És csak átkozódsz. Hisz te csak bátor voltál. Akkor miért akarnak megfosztani attól, ami vagy? De ki is vagy voltaképpen? Egyre kevésbé emlékszel rá. Gyúrod a semmit. Pénz után nyúlsz. Idegen nőket ujjazol. Ócska kocsmák pultjai alá iszod le magad. Ha megérintenek, összerándulsz. Mert fertőzöl, azt hiszed. Lehúzol mindenkit, mint az örvény. Pöcegödör vagy, amit apádnak ástál, s bokáig süppedtél a szarban. Bűzlesz. Láz gyötör. Reszketsz már saját hidegedtől. Nem bírsz magadra nézni. Elfogysz lassan magad körül. Marad a remegés váza. A sötét alagút, aminek végén nem vár fény. És közben elkopik körülötted a táj.
Amíg meg nem szólalnak benned a versek. Mert maradék erőddel kezdesz mindent átpakolni, áttolni, átpasszírozni beléjük. S érzed, sorról sorra, amiként tisztulsz, könnyebbedsz, egyenesedsz, világosodsz. Arcodat hideg hóval dörzsölöd, hogy ereidben megindul a vér. Kezded újra kitapogatni magad körül a világot.
Akár a kiállításon, ahol olyan koromsötét volt, mint egy koporsóban. Mint a világűrben. Bizalomjáték. Azért vitte el oda a felesége és a lánya évekkel később, hogy kezdjen megtanulni bízni a másikban. Nem csinálhatunk mindent egyedül. Nem tekerhetjük az élet minden szálát körénk, mert akkor bebábozódunk, és megfojtjuk saját magunkat. Osztozni kell a dolgainkon. Még az álmainkon is. A világ közös. Még magunkat sem sajátíthatjuk ki teljesen. Hiszen akkor mi jutna a barátainknak, a szerelmeinknek, a gyermekeinknek? A szülők is szétosztják magukat, hogy nagyra nőjünk. A művész sem csak azért alkot, hogy elkerülje a diliházat. Hanem mert adni akar valami fontosat az embereknek. Mert jobbá akarja tenni az életüket.
Újra kell mindezt tanulnom – gondolta, és hálát érzett a felesége iránt, aki halkan kimászott az ágyból, hogy a konyhában egy pohár vízzel csillapítsa szomját. Ő persze tovább mímelte az alvást, igyekezett hangosan szuszogni, hogy egyedül maradhasson az emlékeivel
Az első percekben a hányingerével küzdött. Ilyen sötétben nem volt még soha. Ez nem olyan sötét, hogy az orrod hegyéig se látni. Megértette, milyen a vaksötét. Amikor mintha a fejedben oltották volna el a villanyt. A halál beállta utáni pillanat lehet ilyen. Rádöbbent, hogy a világtól a látásunk választ el. Mert azzal, hogy időben észleljük a veszélyt, a tárgyakat, a társainkat – távolságot is tartunk tőlük. De ha a látást kiiktatjuk, mintha ránk szűkülne az univerzum. Roppant egyedüllét ez. Teljesen kiszolgáltat. Mintha a Teremtés előtti sötét anyagtalan mindene lennél. A tudatod egészen tanácstalan. Nincs mibe kapaszkodnia. A gyengébb idegzetűek ilyenkor kimenekülnek. Ez persze csak kezdetben ilyen. Idő után elkezdesz az ujjaiddal, a pórusaiddal, a füleddel, a tarkóddal látni. Nincs más, csak te meg az Isten. És az iszonyú csönd.
Az elején zavarta, hogy a vihogó, rémüldöző csoporttal együtt kellett dülöngélnie. Persze ebben is volt némi újdonság, mint amikor lánya vagy felesége kezét kereste, hogy el ne veszítse őket, de egy vadidegenét ragadta meg. Bele sem gondolunk abba, mennyi inaktív tudás és tapasztalat birtokosai vagyunk. Mert arról a kézről az első tapintásra el tudta dönteni, hogy nem ismeri.
Később sikerült leválnia a tömegről. Na, nem fizikailag, inkább csak az idegszálaival. Elkezdett befelé figyelni. Hányingere is alábbhagyott. Engedelmesen követte a vezető utasításait. Először egy konyhában járt, majd egy dolgozószobában. Végül egy bisztró pultjánál rendelt üdítőt. A vezető és a kiszolgálók folyamatosan kommunikáltak velük, s a társaság is kezdett feloldódni – de ő inkább a tárgyak érintésére próbált emlékezni. Azokra a tárgyakra, amiket fölismert. A hagymára. Az írógépre. A pohárra. Lánya és felesége kezére, amikor először megtalálta őket. Hogy milyen csodálatos lenne az egész eddigi életét így is megélni. Na, nem vakon, hanem csak akkor látni, amikor kell. Amikor érdemes. Mondjuk Michelangelo freskói előtt. Vagy a lánya születésekor. De többnyire csukva tartani a szemet, hadd pihenjen. És inkább kitapintani a létezés pórusait. Nem vad célokat kergetni, hanem beleolvadni a részletekbe, amelyek aztán velünk együtt állnának össze egésszé.
Porszemet morzsolgatni a szélben. Állni egy spájzban, a fejünk fölött forgó sonkaholdak sűrű illatában. Tisztába tenni egy újszülöttet. Megsimogatni egy ló fejét. Gyümölcsöt enni, és élvezni, amint a kibuggyanó lé lassan végigfolyik az alkarunkon, mint amikor a kedvesünk cirógat félálomban. Fölcsapni egy friss könyvet, és mint annyiszor, beleszagolni csak úgy. Összerázkódni egy elrobogó vonat huzatában. Kihajolni egy hajó korlátján, és a felcsapó vízpermetet elmázolni az arcunkon. Finom bort forgatni a szánkban, és kivárni, amíg szájpadlásunk magába nem szívja valamennyi gyümölcsízét. Kigazolni anyánk sírját, és hagyni, hogy a tüskék összeszurkáljanak. Meggyújtani annyi gyertyát, amennyi éves a lányunk, aztán a kívánság után beszippantani keserű füstjét. Szerelmet vallani egy nőnek, akit sosem láttunk. Megnyalni a mellbimbóját, amitől összerezzen. Mozartot hallgatni. Látszani akkor is, amikor láthatatlanok vagyunk.
Mint amikor a felesége flamencót táncolt az üvegfalon túl. Még az albérletben laktak. Tanácstalan és kétségbeesett év volt. A Nő akkoriban kezdett fellélegezni, hiszen a Kicsi kétéves múlt. Szegény, a szabadság első nagy hulláma hatására még azt is elképzelte magáról, hogy majd táncossá lesz. Csak kitartás kérdése az egész. Szorgalmasan eljárt a tanfolyamra. Az ő Gitárművész barátja is ludas ebben, aki a táncosokat kísérte. S akkoriban többször megfordult náluk vodkától felpuffadt arccal, szívében a flamenco egyik magyar hercegnője iránt táplált reménytelen szerelemmel. Aztán egy tánctábor is beszippantotta az ő gyanútlan feleségét. Két év szobafogság után hogyne kuszálta volna össze benne ez a valóságot. Talán nem is volt joga megakadályoznia ebben, neki, aki a valóságnál mindig is többet akart. Mert az életünk nem telhet el pusztán abban, amit eltervezünk.
Kissé felöntöttek a garatra. A lányuk már aludt a másik szobában. A felesége betett egy kazettát, amiről szívbe markoló zene találta el a mellkasukat, és egy rekedtes hang füstje lengett közéjük. A Nő, úgy ahogy volt, sárga pizsamában, táncolni kezdett. Egyedül. Behunyt szemmel. A kecses, de az indulat és a fájdalom áramát sűrűn visszarántó karmozdulatok, és a türelmetlenség paripáit féken tartó sarokkoppantások ajtót nyitottak ott, olyan ajtót, amin egy másik világra leshetett át. Mint amikor kamaszkorában befüveztek a barátaival, és egy csuhás alak kámzsája alatt, arca helyett, egy virágos mezőt pillantott meg. Ekkor sem a feleségét látta. Inkább a magányát. Csontjaira vetkőzve. Egy olyan táncban, amiben a szenvedély önmagát emészti fel. Önmaga ellenségévé válik. Mégis, aki járja, mindvégig uralni képes. Mert fölülemelkedik minden megaláztatáson. A kínt parázson tartja, de egy pillanatra sem hagyja fellobbanni. Talán a legszebb önkínzás ez. Miközben porrá őrli ujjai közt azt is, aki vérig sértette. Úgy marad önnön fájdalma rabja, hogy a lelke szabaddá lesz. Szabaddá lesz a soha meg nem élt vagy elárult ölelésben, úgy, hogy elég. Mielőtt halott poraiból újraéledne. Csak egy visszatartott test vonaglását látni, amit szakadék vonz. De soha nem nyeli el a mély, mert annál büszkébb, mintsem hogy könnyű áldozattá váljon. Aztán rájössz, hogy idő után a test azért válik láthatatlanná, mert a lélek táncát figyeled. A lélekét, amit soha nem fektethetsz két vállra. Mert túlér rajtad. Átnyúl fölötted. Idő után már nem is azért szégyelled magad, mert sebet ejtettél ezen a lelken, hanem azért, mert olyan kicsivé törpülsz, hogy észre, mi több, emberszámba sem vesz. Egy idő után már csak a zenét látod. Mint a vakok. Életre kelnek a hangok. Az iszony és a szenvedés hangjegyei egy erőtérbe sűrűsödnek, amely erőtéren a kínokkal megküzdő emberi szellem idő után túlleng. Csak a ritmus emlékeztet az egykori fegyelemre. De a lényeg elkezd áramolni, mint a medrét elhagyó folyó. S ha netán fölfeküdnél a hátára, hogy elvitesd magad önmagad lényegéig, csalódnod kell, mert a kényelmest és a hazugot durván leveti magáról. És ott találod magad anyaszült meztelen a forró betonon, amely úgy égeti a bőröd, mint a legmélyebb lelkifurdalás. És amikor feltápászkodsz, hogy elbújj a világ elől, és visszaöltözz abba, aki voltál, már hiába is kapkodsz. Levetett inged, mint a szikkadt kígyóbőr, már kiégett a napon. Meztelen kell maradj, s csak remélheted, hogy senki nem vesz észre. Egészen addig, amíg a láthatatlan táncosnő meg nem könyörül rajtad.
