(Folytatás előző számunkból)
Térjünk vissza az Erdélyi Helikonra: ennek mindjárt az 1928/2. száma közli Ion Chinezu egy tanulmányát, amelyben a szerző, Victor Eftimiu és Octavian Goga azonos tárgyú darabjai mellett részletesen ír Blaga egy évvel azelőtt megjelent Manole mesteréről is. „Lucian Blaga Manole mestere – írja – tele van szuggesztív nyugtalansággal, homállyal és imbolygó félárnyékokkal. Könyvdráma, misztérium. Blaga keresi a leszállást a mítosz gyökeréhez, bele akarja vinni a drámába a román föld ősi atmoszféráját, átlelkesíti a témát a modern líraiság finom érzékenységével.” Majd Octavian Goga és Victor Eftimiu Manole-drámáival összevetve ezt írja Blaga darabjáról: „A vallások és ködös babonák nagy problémáit rajzolják meg ennek a misztériumnak freskóvonalai, mely Zamolxevel (trák tárgyú misztérium) és a Tulburarea apelor c. drámával (a protestantizmus birkózása az orthodoxiával Erdély földjén) valóságos trilógiát alkot.” (Manole mester a román drámairodalomban. Erdélyi Helikon, 1928/2. 158.)
Aztán az 1930. évi első számban két cikk is jelenik meg a román költő-drámaíróról: Dsida Jenő a Gyermekkeresztesekről ír, amelyet „az utóbbi idők legjelentősebb román irodalmi eseményé”-nek nevez, Kádár Imre pedig a Lauda somnului című, szintén 1929-ben megjelent verskötetről, amelyhez három Blaga-vers (Extaz, Tăgăduieli, Tristeţe (maga-készítette fordítását is csatolja. Csak egy-egy, Blaga művészetének lényeges vonásait megragadó idézetet iktatunk ide az említett két cikkből:
Dsida cikke elején felidézi Blaga magyar recepciójának előzményeit – „Az európai műveltségű nagy román író neve, akinek mély és artisztikus verskötetein kívül drámái is jelentek meg (Daria, Mesterul Manole, Zamolxe, Tulburarea apelor, stb.), s akit a román kritika egyedül tart méltónak a korszakalkotó nagyságok sorában Eminescuval állítani párhuzamba, az erdélyi magyar olvasóközönség előtt sem ismeretlen. Főként lírai verseinek szép számú és jó magyar fordítása tette ismertté őt a magyar olvasók előtt”. Majd így folytatja: „Blaga összes jellemző kvalitásai mintegy sűrítve jelennek meg legújabb drámájában. Lírai zsúfoltsága nem olyan nagy, mint az eddigi darabjaié, viszont színszerűsége nagyobb. Érdekes, itt-ott pattogó, másutt vontatott dialógusaival, elvont gondolati tendenciájával egyformán közel áll az antik tragédiához és a keresztény misztérium-drámához.” Hivatkozik Blaga egy kortárs-kritikusa, Paul Sterian megállapítására: „Blaga személyeinek nem csak mondanivalóik, hanem elhallgatni valóik is vannak. Tudnak beszélni, de tudnak némák is maradni.” Végül a téma és az alapkonfliktus ismertetése után (Teodul katolikus szerzetes gyermekeket toboroz a keresztes hadjáratba, míg Ghenadie, az egyszerű ortodox pap megpróbálja kivonni a román gyereket hatása alól – sikertelenül), ezt írja: „A drámai helyzetek, hangulatok s a feszülő jelenetek lehetőségeit mesterien aknázza ki a szerző anélkül, hogy olcsó színpadi fogásokhoz folyamodnék. Két világ ütközik meg a darabban: Nyugat és Kelet. A katolicizmus és az ortodoxia. Az egyik elvont dogmatizmussal, ékes szóval, kitűnő szervezettel küzd. A másik koldusszegénységgel, keleti humánummal és krisztusi alázattal, … a passzív békesség megtalált igazságával, melynek fontosabb maga Krisztus, mint a Krisztus szentföldi sírja… Evvel a Kelettel érez együtt a költő. És itt a dráma misztikus érdekességeinek kulcsa: a sorok közül mindvégig a Blaga líráját, egyéni küzdelmeit és belső meghasonlásait halljuk kidobogni: a nyugati kultúrájú, gazdag műveltségű költőben hangot hallat és jogot követel az erős és mélységesen mély Kelet.” (Blaga új drámája. Erdélyi Helikon, 1930/1. 537.)
Kádár Imre cikkéből az 1929-ben megjelent Lauda somnului költőjét – amint írja – „… a mai román költészet mély műveltségű, gazdag képzeletű, vallásos szellemű költőt” ismerhették meg közelebbről a folyóirat olvasói. Blaga „…lírájában – állapítja meg Kádár, aki ugyanabban a számban három Blaga-vers (Extaz, Tăgăduiri, Tristeţe metafizică) fordítását is közreadja – kivétel nélkül a metafizikai térben viaskodik a lét s főként a nemlét problémáival. Régebben még csak belenyugodott a végzetbe, hogy élnie kell… Aztán poláris ellentétébe fordul a vágy. Ha már meg kell születnie, akkor nyíl akar lenni, át akar törni a végtelenség korlátain, hogy az égnek is fölébe emelkedhessék, s ’ne lásson benne Isten börtönbe zárt rabot’.” Tovább pedig: „Ennek a sötét hangulatú, még a Nirvána léttelen létét is tagadó költészetnek hátterében azonban ott ragyognak a fekete fátyol mögött azok az örök emberi eszmények, amelyeket Lucian Blaga egy pillanatra sem tud szem elől téveszteni.” „S az emberszellem végtelenségének szent sejtelmei Blaga halálvágyó verseiben különös mélységgel csillannak meg, éppen a látszólagos ellentét reflektorfényében. Nem véletlen, hogy Lucian Blaga, a rendkívüli filozófiai műveltségű költő, közvetlenül a román népművészetben gyökerezik, amelynek forrásaiból meríti erejét. Az ember a havasok tetejéről leszáll a völgybe, hogy aztán éretten, bölcsen, látó szemmel megint visszatérjen az eredethez, az eredet fölé.” (A halál román poétája. Erdélyi Helikon, 1930/1. 85.)
1931-ben a Pásztortűzben, majd az Erdélyi Helikonban új Blaga-fordító jelenik meg: Szemlér Ferenc. Ebben a két hazai folyóiratban, majd a Korunkban és a budapesti Láthatárban, s az 1940-ben Budapesten kiadott Mai román költők című kötetben összesen öt fordítását (Biblică, Biografie, Paradis în destrămare, Tristeţe metafizică, Veac) lehetett olvasni, hogy aztán az 1944-et követő évtizedekben, antológiákban, önálló Blaga-kötetekben és saját későbbi műfordítás-kötetében (Változott egekben. Irodalmi kiadó, Buk. 1969.) további Blaga-versek fordításával gazdagítsa a magyar műfordítás-irodalmat.
1935-ben az Erdélyi Helikonban Makkai László közöl nagyobb tanulmányt Lucian Blaga költészetéről (Lucian Blaga. Erdélyi Helikon, 1935/4. 263–267.) Feleleveníti a fellépését követő bizonytalanságokat, elutasításokat. Első könyvét – emlékeztet rá – „…vegyes érzelmekkel fogadták, s akik önfeledten hallelujáztak neki, azok sem értették idegen, a román irodalom élő hagyományaitól olyan távol eső világát. Komor, erős színek, újpátoszú szavak, különös képek, s még különösebb szemlélet áradt a szeszélyes formákban nyomtatott szabadversekből … Tíz év múlva, Az álom dicsérete (Lauda somnului) című verskötetben kikristályosodottabban, de még távolibban, különösebben ragyog ugyanaz a vidék.” Majd a modern európai líra összefüggésébe helyezi Blaga költészetét, hogy aztán kiemelhesse kortársaihoz viszonyított eredetiségét: „A német expresszionizmus öröksége ez, a világháború utáni összeomlásban időszerűvé vált végítéletváró remegés művészetéé… Oskar Kokoschka látomásszerű, kísérteties portréi, Georg Heym rothadó hulláktól, rémektől, kárhozott lelkektől nyüzsgő költői világa, és különösen Georg Trakl verseiben a csodálatos irreális holdas erdők, a mesebeli állatok nemlátott színek és idegen hangok állanak legközelebb Blaga költészetéhez. A kezdeti fejetlenség mára azonban elült, a víziók tárgyilagos meglátássá szelídültek… Blaga megmaradt expresszionista világképénél, s hogy ez művészete kárvallása nélkül sikerült neki, a divatnál mélyebb, természetesebb kapocsra vall közte s a német apokaliptikus szemlélet között. A misztériumnak, a megmagyarázhatatlannak az élménye, ami különösen a blagai költészet sarka, köti őt minden hatásnál igazabban, Meidner, Kokoschka, Heym és Trakl világához.” (Kiemelés az eredetiben.)
Makkai a költőt magát is idézi a Pietre pentru templul meu c. tanulmánykötetből: „Egy igazi titokkal szemben nem a magyarázás a kötelességünk, hanem a benne való tökéletes elmélyülés, úgy, hogy még nagyobb titokká változtassuk” – s hozzáteszi: „A kihaló, elsekélyesedő expresszionizmus általános csődje idején Blaga saját költészetének megmentését a népköltészettel való élő kapcsolatának köszönheti. A mai értelemben vett újnépieséghez nincs sok köze, külsőségek, a falu élete alig érdeklik, de a mese képzeletvilága, a népdal belső ritmusa annál inkább megfogják. Nemesedő kristályosodó szemlélete az apokaliptikusból így ment át mithikusba.”
Ezt a mithikus szemléletet érzi alkalmazva Makkai a Gyermekkeresztesek című drámában, amelyben két középkori szemlélet száll szembe: „a nyugati miszticizmust a rajongó, gyermekekből kereszteshadat toborzó, csodaváró barát” és „a bizánci hitet a nyugodt, a túlvilágot a túlvilágra, a földet a földre szorító ortodox sztárec” „Blaga eddigi életművéből – előlegezi meg némileg az ő (és Kiss Jenő) fordításában 1940-ben bemutatásra kerülő darabot – versei mellett ez a dráma emelkedik ki magasan. Esztétikai, költői igazolása egy olyan filozófiai rendszernek, amelyet a filozófia maga talán nem igazol, vagy meghaladhat.”
A Gyermekkeresztesek (1940)
A kolozsvári Magyar Színházban 1940. február 8-án kerül bemutatásra az a darab, amelyről Dsida épp tíz évvel azelőtt, mint „az utóbbi idők legjelentősebb román irodalmi eseményé”-ről írt az Erdélyi Helikonban. A bemutatót azonban ezen túl, az idők aktualitása is kiemelte. Több mint egy fél éve dúlt már a második világháború, amelynek előkészületeit Blaga diplomataként Bécsből oly közelről szemlélhette, s aki felelősen gondolkozott, annak számára a bemutató nem pusztán gesztusértékű volt, hanem figyelmeztetés is „közös dolgaink” rendezésének égető szükségességére. Ezt éreztette az Ellenzékben a bemutató napjára időzítve Marton Lili terjedelmes interjúja („A történelem a románokat és a magyarokat olyan helyzetbe állította, hogy azok az érdekek, amelyek közelebb visznek egymáshoz, összehasonlíthatatlanul nagyobbak, mint azok, amelyek elválasztanak.” Ellenzék, 1940. február 8.), amelynek címében (egy kissé „ástilizálva”) ki van emelve a beszélgetés egy ezt megerősítő mondata.
Csak néhány gondolatot emelünk ki az interjúból:
„… a darab színrehozatala a Magyar Színházban – mondja a riporternőnek Blaga – a magyar és román kultúrközeledés egy gesztusa, s ez a közeledés most szükségesebb, mint bármikor”. Majd így folytatja: „Még sok tennivaló van, de dolgozni kell ebben az irányban, mert azt hiszem, hogy a történelem a magyarokat és a románokat olyan helyre és olyan helyzetbe hozta, hogy azok az érdekek, amelyek közelebb visznek egymáshoz, összehasonlíthatatlanul nagyobbak, mint azok, amelyek elválasztanak. S ezzel a szilárd meggyőződéssel hiszem, hogy mindnyájunk kötelessége, akik sorsközösségben a földnek ezen a pontján élünk, hogy tegyünk meg mindent, ami tőlünk telik, a közeledés érdekében. Ha a szellemi alapon történő közeledés megerősödik, meg vagyok győződve, hogy meg tudnánk menteni a békét a Duna mentén és Délkelet-Európában.”
A gondolat mögött azonban sokkal több van, mint a mindkét nemzet számára sorsdöntő helyzet felismerése. Blaga, a kultúrfilozófus a Romániát és Magyarországot közvetlenül fenyegető háború veszedelménél sokkal mélyebbre és távolabbra lát: a dekadens nyugati kultúrával szemben az egyetemes megújulás lehetőségére és útjára irányítja a figyelmet: „Délkelet- Európában a fiatal népek csoportja él – ide számítom a magyarságot is –, amelynek népi kultúrája – ismétlem, a falu ősi életéből táplálkozó népi kultúrája – több csodálatosan hasonló vonásával mintha egyetlen nagy családhoz tartozna… Ezek a népek ősi kultúrájukban… olyan friss lehetőségeket hordoznak magukban, amelyet /!/ ha egyszer megvalósítanak – a kultúra magasabb rendű tervének monumentális módja szerint – felülmúlhat majd mindent, amit jelenleg az európai kultúra szellemileg produkál.”
„… mi – folytatja a gondolatot –, ennek a földnek népei még azon kívül rengeteg, eddig fel nem tárt ősi alkotó forrással rendelkezünk a kimerített, fáradt nyugati kultúrával ellentétben. Nem volna-e bűntény a történelemmel és a lehetőségekkel szemben, hogy szétforgácsolódjunk olyan félreértések miatt, amelyek mind másodkézből kapottak, s amelyeket biztosan rendezni lehet.”
*
A kolozsvári bemutatónak, mind a magyar, mind a román sajtóban nagy visszhangja volt.
Néhány hónap múlva azonban bekövetkezik a második Bécsi Döntés – Blaga a kolozsvári I. Ferdinand Egyetemmel együtt elhagyja Kolozsvárt, s csak 1945-ben tér vissza Nagyszebenből, ugyancsak az egyetemmel együtt. Itt azonban, még a kommunista hatalomátvétel előtt, elkezdődik ideológiai-politikai indíttatású háttérbe szorítása. Aztán 1948-ban kolozsvári egyetemi katedrájáról is eltávolítják. A Román Akadémia kolozsvári könyvtárába helyezik át, s „főkönyvtáros” minőségben céduláz különböző akadémiai kutatási témákhoz. A még élő kortársak emlékeznek rá, hogy a Román Írószövetség kolozsvári fiókjának összejövetelein egy ideig még meg-megjelent, s Ion Agârbiceanuval egy sarokban meghúzódva hallgatták a szónokokat. Aztán egyszer csak „elfelejtették” értesíteni az ilyen alkalmakról. Könyvei egy része tiltólistára került, s hiába kereste volna valaki, 1947 után verseit sehol sem találta a kortárs román költészetet bemutató hazai antológiákban. Csak a nyugaton összeállított angol, francia, német, olasz, görög nyelvű modern román lírai antológiákban (London, 1956, Párizs, 1958, Oldenburg, 1960, Bruxelles, 1960, Athén, 1961, Firenze, 1961, Párizs, 1961) szerepelt változatlanul, köszönhetően a román emigrációnak.
Úgy tűnik, ez a mellőzés nem érvényesült Blaga magyar fordításaira nézve. Ebben az időben a Budapesten 1947-ben kiadott, Kéki Béla által szerkesztett Mai román líra hat versét közölte, Áprily Lajos és Gáldi László korábbról már ismert fordításában, majd egy bő évtizeddel később – de még életében – bekerültek versei Jékely Zoltán műfordításainak gyűjteményébe (Keresztút. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1959.), majd a Köpeczi Béla-szerkesztette Román költők (1961) című antológiába.
Aztán a halála után négy évvel, az 1965-ben megjelent, Domokos Sámuel-szerkesztette Mágikus virradat elhozza költészetének átfogó és méltó megismertetését a magyar közönséggel. A kötet 284 versének fordítói között ott találjuk az évtizedekkel korábbról ismerteket: Áprily Lajost 39, Franyó Zoltánt 14, Gáldi Lászlót 60, Jékely Zoltánt 34, Kiss Jenőt 26, Szemlér Ferencet 48 versfordítással. S ez a kötet később, évtizedekre forrása lesz mindazoknak az önálló kiadásoknak, amelyek akár Romániában, akár Magyarországon megjelennek (Legszebb versei, 1970, Csodálatos mag, 1975 = Tanulók Könyvtára, Versei, Budapest, 1979 = Lyra Mundi, Novemberi nyár, 1987 = Román költők. ) Közben kiadásra kerül, Kiss Jenő fordításában, a románul is posztumusz Évek krónikája és énekei (1968), majd egy esszékötet (Egy évszázad arcai, Szilágyi Domokos és Molnár Szabolcs fordításában, 1978) és a Manole mester (Markó Béla új fordításában, 1984).
És a magyar Blaga-recepció legutolsó eseményeként jelentkezik, már az ezredforduló után, egy új fordító, a Bécsben élő Lengyel Ferenc, aki 33, addig magyarul még meg nem szólaltatott Blaga-verssel bővíti az eddig is hozzáférhetőket, további 67 fordítással pedig versenyre kel a korábbi, olykor már klasszikussá vált tolmácsolásokkal (De profundis. Poezii – Versek. Kétnyelvű kiadás. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2002.)
Több mint kilenc évtized magyar Blaga-recepciójának rövid summázata ez. Úgy gondoljuk, nem kevés. Hogy a filozófus, a kultúrhistorikus még alig kapott visszhangot magyarul, az csak további feladatainkra figyelmeztet.