Éppen annyira közhelyes lenne egy, a filmek színpadra adaptálásának nehézségeiről szóló bevezetővel kezdeni ezt a szöveget, amennyire közhelyes egy ilyen előadás létrehozásakor elsődleges kérdésként az adott történet színházi újramesélhetőségének mikéntjét választani. Rég nem titok, ha egyáltalán az volt valaha, hogy a művészeti ágak közötti váltásnak megvannak a maga nehézségei. A film és a színház esetében, ahol első látásra igencsak közelálló, ám a gyakorlatban egymástól végtelenül eltávolodni képes területekről van szó, ezek a nehézségek hatványozottan érvényesülnek. Mára már az sem kérdés, hogy minden történet újramesélhető a színpadon. Csak a megfelelő eszközök és a megfelelő közönség szükséges ahhoz, hogy az adaptáció sikeres lehessen.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata és közönsége számára aligha lehetnek idegenek ezek a gondolatok. Az Andrei Şerban rendezte Suttogások és sikolyok, valamint a Robert Woodruff rendezte Születésnap már bizonyította, hogy a színház és ezen belül a Kolozsvári Állami Magyar Színház közege alkalmas lehet a sikeres adaptációk megvalósítására. Ingmar Bergman és Thomas Vinterberg filmjei után, a 2014/2015-ös évadban újabb filmfeldolgozásokkal bővült a színház repertoárja. Előbb Liliana Cavani Az éjszakai portás című filmje alapján rendezett előadást Nona Ciobanu, majd 2015. április 25-én mutatták be Lars von Trier Hullámtörés című filmjének feldolgozását Tom Dugdale rendezésében.
A film és az előadás története szerint az együgyű lány, Bess McNeill (Pethő Anikó), egy elszigetelt észak-skóciai faluban él, és a helyi, zárkózott közösség rosszallása ellenére hozzámegy Janhoz (Szűcs Ervin), az idegen olajmunkáshoz. Röviddel a film és az előadás nyitányaként is szolgáló esküvői jelenetsor után Jannak vissza kell térnie a fúrótoronyra, a mélyen hívő Bess pedig imádkozni kezd, hogy férje mihamarabb visszatérhessen. Úgy tűnik, a nő imája meghallgatásra talál. Jant baleset éri a tornyon, visszaszállítják a Bess falujához közeli kórházba, ahol kiderül, kevés az esélye, hogy valaha is újra mozogjon. A nyaktól lefele bénult férfi arra kéri Bess-t, tartson szeretőt, és szexuális együttléteik elmesélésével tartsa őt életben. Bess nehezen szánja rá magát, ám végül, éppen erős hite által támogatva engedelmeskedik Jan kérésének. Egyre mélyebbre süllyed, míg végül – egy hajón, amitől még a környék összes prostituáltja is távol tartja magát – halálos sérüléseket szenved. Míg Bess számára egyértelmű, hogy áldozata következtében Jan meggyógyul, az orvosok számára megmagyarázhatatlan a férfi felépülése. Erkölcstelen életmódja miatt a temetési szertartáson a közösség férfi tagjai a pokolra űzik Bess lelkét, ám valójában csak egy homokkal töltött ládát temetnek el. A temetés előestéjén ugyanis Jan és társai ellopják a holttestet. A fúrótoronyról engedik le az óceánba, és másnap reggel a falu templomának tornyából rég eltávolított harangok a fúrótorony fölött konganak.
A Hullámtörés színpadi változatának szövegét eredetileg Vivian Nielsen készítette el, majd Guelmino Sándor és Gecsényi Györgyi ültették át magyar nyelvre. A kolozsvári előadás végleges szövegét a magyar változat alapján a rendező és a dramaturg (Bíró Eszter), valamint a dramaturg munkatársai (Biró Réka, Deák Katalin) alakították ki. Az események láncolata és a szereplők szövege ebben a változatban is meglehetősen hűen követi a filmet, ahogy a színészek játéka is egyértelműen a filmben látottakra épít.
A díszlet Carmencita Brojboiu munkáját dicséri, és a dicséret valóban szó szerint értendő. A négyszögű játéktérre a helikopter-leszállóhelyek egyezményes jelét, a fehér körbe rajzolt H betűt festették, de ugyanez a H egyúttal a kórházat is jelöli. A négyszög két, egymással szembeni oldalán helyezkedik el a kettőbe osztott nézőtér, a nézőterekre merőleges oldalak egyikén a tér tágas bejárata áll (ezen keresztül érkeznek a nézők is), a másikon pedig egy ajtóval és hosszú, összefüggő ablaksorral ellátott folyosó fut végig, amire az ablakokon keresztül lát be a néző. Ez a berendezés elsőre tökéletesen alkalmasnak tűnik a Hullámtörés zárt világának és távolságtartó, elidegenítő stílusának érzékeltetésére, de átgondolatlan használata és a benne rejlő lehetőségek kiaknázatlansága súlytalanná teszi.
Nem csak a játéktér használatát jellemzi ez az elsőre jól felépítettnek tűnő, ám végső soron súlytalanná váló elképzelés. Az előadás magyarázza a Hullámtörés eseményeit. Nem csak jelzi, hogy érdemes elgondolkodni, hanem, akár egy rossz viccmondó, kifejti az épp elmesélt poént. Felhívja a nézők figyelmét, hogy mindaz, ami történik, igencsak valószínűtlen, és a magyarázatot bizony nem a valószínűségszámítás és nem is a természettudományok terén kell keresni. Pedig Bess hányattatását és az események magmagyarázhatatlan vagy éppen magától értetődő összefüggéseit aligha kell magyarázni.
A magától értetődőt magyarázni – akár ezt is választhattam volna szövegem címéül, hiszen ez a tevékenység is pont annyira hiábavaló, mint a megmagyarázhatatlan magyarázása. A Hullámtörés és Bess McNeill világa szűk és zárt, nincs benne helye a magyarázásnak. Annyira szűk és zárt ez a világ, hogy az események felosztásának e két lehetséges végpontja, a megmagyarázhatatlan és a magától értetődő egybeesik. Egyetlen pontban sűrűsödnek össze, és az ebből gerjedő feszültség készteti a nézőt – legalábbis a film nézőjét – az újabb és újabb kérdések felvetésére. Egyetlen alkalom kínálkozik a feszültség feloldására, Bess McNeill világának elhagyására. Lehet, hogy tévedtem, mondja halála előtt Bess, amikor megtudja, hogy Jan állapotán még az ő áldozata sem segített. Ha valóban tévedne, szomorúan, de nyugodtan dőlhetnénk hátra, ám a következő jelentben Jan már mankókra támaszkodva biceg. Persze lehetne ez is a véletlen műve, megmagyarázhatatlan esemény, aminek nem kell feltétlenül kötődnie Bess hitéhez. De a nő hullámsírba helyezése utáni reggelen a tengeri fúrótorony fölötti szép, szilárd szürke égbe vágott kampószögre valaki két zengő harangot akaszt, így tiszteleg Bess áldozata előtt. Ez a végső kép minden egyéb magyarázatot hiábavalóvá tesz. Az előadás viszont nem bízik ebben. A lezárást a már halott Bess meséli, és így a harangok filmbeli bizonyossága szertefoszlik. A zárt világ megnyílik, értelmezhetővé, vitathatóvá válik, és Bess minden áldozata egy enyhén fogyatékos nő értelmetlen vergődésévé silányul.
A Hullámtörés kapcsán tartott beszélgetésen Tom Dugdale kifejtette, hogy az előadás elkészítésének célja nem a film reprodukálása volt, hanem a történet színházi nyelven való elmondása. Ha úgy tetszik, Tom Dugdale elérte a célját. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban a Hullámtörés története valóban a színház nyelvén elevenedik meg, de a megelevenedés sikerességét beárnyékolja, hogy ez a nyelv mintha idegen lenne a rendező számára. A használt szókincs tetszetős, ám kicsit szegényes. A bonyolultabb igeidők és mondatszerkezetek is fennakadásokat okoznak. Persze mindez részletkérdés. A Hullámtörés igazi problémája az, hogy nem lesz több a film újramesélésénél és lezárásának megkérdőjelezésénél.
Kolozsvári Állami Magyar Színház. Vivian Nielsen: Hullámtörés. Rendező: Tom Dugdale; szereplők: Pethő Anikó, Szűcs Ervin, Kicsid Gizella, Orbán Attila, Bodolai Balázs, Laczó Júlia, Sinkó Ferenc, Búzási András, Viola Gábor, Farkas Lóránd, Váta Lóránd; dramaturg: Bíró Eszter; díszlet- és jelmeztervező: Carmencita Brojboiu; zene: Tom Dugdale; dramaturg munkatársai: Biró Réka, Deák Katalin; ügyelő: Györffy Zsolt.
