Valószínűleg nem véletlen, hogy Márai Sándor ezen írása, posztumusz kiadásként, az Egy polgár vallomásai harmadik kötete gyanánt, a Föld! Föld! előzményeként kicsivel a magyar történelem szempontjából tragikus 1944-es események ötvenedik évfordulója előtt jelent meg. Olvasván a személyes élményekkel teli, a kor magyar nagypolitikájába az író szubjektív szemszögén keresztül bevezető olvasmányos ismertetéseket, helyzetleírásokat: néhol mintha Bethlen István 1944-es emlékiratával, máshol pedig Kertész Imre Valaki más című könyvével lehetne kapcsolatba hozni.
Rendhagyó módon a Márai Sándor Vallomásának harmadik része elé című bevezetőben, melyben Mészáros Tibor mondja el a kötet születésének történetét, a lelkiismeretes, betűről betűre haladó olvasó először megismerkedhet Márai katarzis jellegű emlékeivel, majd ezt követően tudja meg ezek keletkezésének körülményeit. Amint az Mészáros Tibor írásából kiderül, Márai nem véletlenül nem jelentette meg még életében az 1949–1950-ben bevégzett írást: a magyarság sorsa iránt érzett felelőssége felülmúlta az egyéni érvényesülés ösztönét. Mivel a kritikát felelős emberként nem tudta volna mellőzni, az író nem kívánt a nehéz években megjelentetni olyan írást, melynek az amúgy is nehéz helyzetben levő magyar nemzetnek és országnak esetleg ártalmára lehet.
Aki számára ismerős Márai borongós, rejtetten pesszimista, leírásaiban precíz, ugyanakkor mégis olvasmányos, magával ragadó stílusa, az valószínűleg nehezen fogja tudni letenni ezt a könyvet is. A lényeg – mint általában Márai visszaemlékezéseiben – nem annyira az író személye maga, hanem a környezet, amelyben él, és amelynek dinamikája alkalmas közeget teremt arra, hogy a szemlélődő, csak olykor aktív író gyakran igen mély erkölcsi tartalommal is rendelkező következtetéseket vonjon le.
Márai írása emlékirat, de atipikus emlékirat. Mivel szakavatott íróról van szó, úgy érzi, számára nem kötelező az események kronológiájának, a történelmi idő kereteinek olyasfajta tiszteletben tartása, mint ahogy az kötelező érvényű egy visszaemlékező politikus vagy hivatásos történész számára. Ugyanakkor az egyéni sors összefonódik az ország, a nép sorsával, és ez utóbbiak sokszor mások sorsán keresztül kerülnek ábrázolásra. Márai nem próbálja mentegetni a múltat, rámutat Horthy, Bárdossy, Teleki vagy Bethlen tévedéseire, a magyar társadalom visszásságaira, mintegy tanulságként görbe tükröt tartva a jelen elé. A polgárság passzivitása, a feudalizmusból visszamaradt arisztokrácia cím- és rangkórsága, a társadalom felsőbb és alsóbb rétegei közötti hatalmas szakadék ugyanis előrevetítette a ’44-es tragédiát. Természetesen az író nem abszolutizál: mikor arról ír, mennyire meglepő volt a felvidéki részek visszatértét követően az „anyások” – az észak-erdélyi „ejtőernyősök” megfelelői, az anyaországi hivatalnokok – viselkedése, mennyire fájdalmas volt az az embertelen bürokrácia és címkórság, amit meghonosítottak, mennyire fájdalmasan érte a visszatért területek magyarságát, anélkül azonban, hogy a demokratikus csehszlovák államberendezkedés nemzetiségi diszkriminációját visszakívánták volna. Egyszerűen más helyzet volt, másképpen jobb vagy rosszabb.
A narrátor emlékei a nemzet kollektív tragédiáira is kiterjednek. Így nagy hangsúlyt kap a magyar zsidóság sorsa, a munkaszolgálattól a deportálásokig is, de nem annyira maga az eseménytörténet, mint inkább ennek morális szempontból nézett körülményei, háttere. Megjelenítésre kerül azonban a magyar polgárság tragédiája is, mely nem annyira konkrét eseményekhez, törésvonalakhoz köthető, inkább egy lassú, de megállíthatatlan folyamat, és mivel mind a nemzetiszocialista, mind pedig a kommunista diktatúráknak legfőbb ellensége, akadálya, feltartóztathatatlanul halad a tragikus végkifejlet irányába.
A könyv eseményrésze az Anschlussal kezdődik, és az „amikor Hitler bevonult Bécsbe” szóösszetétel jelentős motívum a műben. Az egész könyvre jellemző a sztoikus pesszimizmus, az értékek válságának szemlélése, félig-meddig kívülállóként, passzív szemlélődőként, hiszen hiába találkozik az ember személyesen többször is olyan személyiségekkel, mint Teleki vagy Bethlen, neki magának nincs befolyása az események alakítására, sőt, valószínűleg még teljes rálátása sem. A szemlélődő megérezheti, előreláthatja a dolgokat, változtatni rajtuk nem tud.
Egy másik fontos motívuma a könyvnek a végig érzékelhető kettősség, a jó és a rossz dinamikája, állandóan változó aránya, dinamizmusa – talán a Yin-Yang princípiumhoz hasonlóan –, melynek egyensúlya azonban fokozatosan felborul, a rossz, a tragikum irányába billen el. Ezt a folyamatot sokan nem érzékelik, mások pedig tehetetlenek vele szemben. Ahogyan az alább kiragadott részlet is megfogalmazza:
„… az ország mégis, négy és fél éven át, tehát 1944. Március 19-ig egyfajta békeéletet élt. A derülátók rebesgették, hogy Magyarország »sziget«, olyan, mint egy tornádó nyugalmas központi magja: körös-körül vijjog a vihar, de a középpont csendes… az átutazó semleges idegenek csodálkozva mondogatták, hogy Budapest »a béke szigete«. A valóságban nem szigeten éltünk, hanem egy fortyogó mocsárban, amelynek alján egy vulkán háborgott. Amikor aztán kitört ez a föld alatti erő, egyszerre nem volt többé »sziget«, és az erjedő mocsár minden élőlényével, a kócsagokkal éppúgy, mint a varangyokkal és ázalagokkal, elmerült a véres, szennyes szökőárban” (103 o).
Történészi szemszögből nézve talán a könyv legértékelhetőbb részei a politikusportrék, különösen a könyv végén található Bárdossy–Bethlen-összehasonlítás és párhuzam. A kor meghatározó magyar politikusainak ábrázolásában Márai szelektív és szubjektív, saját egyéni benyomásai nagymértékben meghatározzák értékítéleteit. Ezzel együtt igyekszik mindvégig objektív maradni, úgy egyensúlyozni, hogy a negatív szerepet betöltő Bárdossy jellemében értékelje a pozitívumokat, míg az értelmes, felelős Bethlen Istvánnal szemben minden értéke és érdeme elismerése mellett megfogalmazza az igencsak reális kritikát is. Bethlen érdemeinek és tragikus sorsának legjobb elismerése talán a Nagy Ferenccel szembeni kritika, aki nem szólt egy szót sem Bethlen szabadon bocsátása érdekében, pedig Sztálin maga szóba hozta.
Márait olvasni sohasem elveszített idő, ez a könyv – amiért köszönet jogutódainak és mindenkinek, aki tett azért, hogy megjelenhessen – is méltán vált a közelmúlt magyar irodalmának egyik legolvasottabb könyvévé. Mindenképpen ajánlott azoknak, akik szeretik a Márai Sándor nevével fémjelzett minőséget, és a szubjektív visszaemlékezéseket a második világháború időszakából. Csak remélni tudjuk, hogy Márai Sándor életműve még nincs teljesen kimerítve, és jogutódai a jövőben is megörvendeztetik az igényes írások iránt fogékony olvasótábort hasonlóan értékes munkákkal Márai Sándor hagyatékából.
Márai Sándor: Hallgatni akartam. Helikon Kiadó, Budapest, 2013.
