Hans Carossa: Naplójegyzetek az 1916. évi román frontról. Ford.: Antal Imre. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2014.
A háborúban minden megtörténhet – mondják. A képlékennyé váló határok okozta válsághelyzet mértékéhez arányosan igazodik a nyelvi káosz is. S ha minden mégsem, de a következők megtörténtek: az I. világháború alatt egy Hans Carossa nevű német katonaorvos franciaországi zászlóalját útnak indítják a román front felé az Erdélyben harcoló osztrák–magyar szövetséges hadak megerősítésére Románia fegyveres támadásait visszaverendő. Az orvos 1916. október 4. és december 15. között írt naplója 1924-ben jelent meg németül, a 2014-es magyar kiadás azonban az 1961-es svéd fordítás alapján készült.
Hans Carossa feljegyzései, habár a naplóformát követve dátumok szerint tagolódnak, mégis műfajilag az úti jegyzethez közelítenek. Az ismeretlen táj jelenségeit szemlélő orvos gyakran olyan stilizált mondatokkal mutatja be az aktuális települést és környékét, hogy szinte megfeledkezünk a háborúról: „minden város vagy táj hozzájárul saját felhőzetének kialakulásához. Kerek, fekete felhőket láttam vakító fehér keretekkel, aztán köztük mintha a tenger hullámzó tajtékai csapnának fel, mögöttük egy szürke felhőréteget mintha hegyes, ezüst fák díszítenék.” (30–31.)
Persze sok tárgyi információ birtokába jutunk a folyton menetelő katonák sanyarú körülményeiről (fejadagjaikról és ruházatukról, osztag és felettesek viszonyáról, a közhangulatról, a harcokról és a sebesültek ellátásáról), de a leírás tárgyias és szűkszavú. Végeredményben senkit sem fogunk megismerni, még magát a szerzőt sem. A táj és ennek változása fontosabb lesz a saját test változásainál és romlásánál. Közben ez a két absztrakt fogalom, táj és háború, egymás szinonimáivá lesznek: monumentális makacsságuk nem törődik az egyénnel.
