– visszhangozzák József Attila szavait Kolozsi Tibor szobrai a kolozsvári Bánffy-palota udvarán. Hisz „a szobor teret álmodik. Olyan számára a tér, mint földi halandónak a levegő. Fulladozik nélküle” – fogalmazott Németh Júlia műkritikus a szabadtéri tárlat megnyitóján. Kolozsi Tibor legújabb kő- és bronzteremtményei jól illeszkednek a barokk palota négyszögű udvarába, egy újfajta alkotás-tér egységélményét szolgáltatva a látogatóknak. A kiállítás kurátora, Pásztor Csenge Bíborka is ezt tartotta szem előtt. Véleménye szerint a kiállítás teljesen átértékeli a klasszikus értelemben vett rész-egész viszonyát: hiszen ezt nem egy bizonyos műalkotáson belül (a kidolgozott részletek és elnagyolt formák szintjén), hanem a mű és tér egységében érdemes vizsgálni. E gondolatot továbbvíve viszont ki kell emelnünk azt is, hogy Kolozsi szobrai önmagukban is izgalmas megtestesülései a rész-egész konkurálásának. Ábrázolásai legtöbb esetben a metonímia, sőt ezen belül is a szinekdoché logikáján alapulnak: a különböző, képkivágásszerű elemeket, testrészeket a művész az ábrázolni kívánt egész helyettesítésére hatalmazza fel, ezzel is visszájára fordítva a megszokás rendjét.
A kiállítás hét nagyméretű munkának ad otthont, melyek monumentalitása nem csupán a méretekben rejlik. S bár a szobrászművész saját bevallása szerint már a munkafolyamat kezdetén tudatosan ekkora térre (zárt udvarra) tervezett éppen azért, hogy az „alkotások megbírkózzanak a térrel”, monumentalitásuk mégis inkább a formából, az anyagból, s belülről sugárzó méltóságteljességükből fakad.
A Művészeti Múzeum udvarát végigpásztázva tekintetünk elsőként az Édenkertből kiűzetett Éváéval találkozik, a bűnbeesés-történet főszereplőjével, ám arcáról a bűn szégyene és terhe helyett inkább a rezignált belenyugvás olvasható le. Kolozsi Évája nem az emberiség vádjának kitüntetett célpontja, hanem sokkal inkább a mindenkit magáénak fogadó ősanya. Továbblépve Sámson láthatatlan oszlopokat döntögető karja tárul elénk, a megtört, magát is feláldozni kész Emberé, a Bűn és bűnhődés allegóriájáé. De a biblikus motívumok mellett ott találjuk (a palotaduvaron is csak saját hangját hallató) Echót, Nérót, „a véres költőt”, vagy Benedictio, az áldást osztó kéz, s Expectatio, az örök várakozó sólymászként való megtestesülését. A kiállítás kőszobra, a Marost ábrázoló nőalak is a legenda, az erdélyi identitás szimbóluma mellett/helyett inkább az egyetemest, az eredet és megmaradás archetípusát testesíti meg.
Kolozsi ezen kiállítása sem engedi csalódni a látogatókat. A szobrászművész már ismert, archaizáló, de ugyanakkor egyedien kortárs formanyelve érhető tetten minden egyes darabon. S a kifejezés tömörsége, esszenciájának szűkszavúsága, gondolatpárlatként való lecsapódása talán még feltűnőbb, mint korábbi munkáin. A művész nem a manapság túlhajszolt mikrotörténeti nézőpontból közelít, eljutva az általánosság szintjére, hanem épp ellenkezőleg: választott tematikái az egyetemes lét, az ember allegóriái, amolyan Prokrusztész-ágy, melybe – előbb vagy utóbb – mindenki belefér. S bár munkáin a sorssal való szembenézés feszültsége érhető tetten, a keleti filozófiákra jellemző, belülről áradó nyugalom és csend rabul ejti a látogatót. A bölcsesség, a megnyugvás, a belenyugvás, a megbékélés nyugalma. De nem a megalkuvásé. Így mindenki kényére-kedvére csipegethet ezekből útravalóul, alkotójuk 50. születésnapja alkalmából.
Kolozsi Tibor kiállítása nyár végéig látogatható a Bánffy-palota udvarán.
