Miben, mitől, miért nyeri el a zene a hitelességet? Mitől lesz megismételhetetlen – még ha bármikor visszahallgatható is? Milyen körülmények hívják létre azokat a parányi kampócskákat, amelyekkel az érdemi zene – akár a horgasbolyhos bogáncstermés – beléd akaszkodik, hogy magaddal hurcold mint órákra, napokra, de akár életfogytig is meghatározó esztétikai (érzelmi?) tényt?
Óhatatlan, hogy e nem is csupán retorikai kérdéssor túloldalán felvillanjon: mennyi sötét iszap, milyen mérhetetlen tömegű hordalék és tét nélküli hangzavar közepette izzanak fel ezek a hiteles zenei tények! És milyen kitüntető kegy a sorstól, amikor egy-egy ilyen faktum megmutatja magát!
A „nem is csak retorikai” kérdésre válaszkísérletként magam is merészelek állítani valamit: abban, attól és azért nyeri el a zene a hitelességet, hogy a benne delejes erőtérként létrejövő viszonyrendszerben sokkal inkább mérvadó a mű és a zenész kapcsolata, mintsem az előadó és a hallgató viszonya. Köznapibbra fordítva: az a muzsikálás, amelyben az előadó (mindegy itt, hogy szólista vagy zenekar) és a zene maga „kettesben marad”, sokkal inkább esélyes autentikus élményt létrehozni, mint az a zenélés, amelynek idejében-rendjében a zenész olykor a hallgatóra sandít, számít rá, tetszeni akar neki, meg akarja nyerni – s így egy egészen zeneidegen gesztussal csorbítja a muzsikálás intimitását. De persze a zenélés intenciójára is igaz ez. Ha a zenealkotó nagyrészt azért zenél, hogy kivívja hallgatója tetszését, valami külsődlegest, idegent hív be az „erőtérbe”. Megrepeszti a meghittséget, megrövidíti a zenélés immanens okát egy célnak, egy külsődlegesnek a berángatásával. Annak az útnak a kezdete ez, tetszik, nem tetszik, amelynek szélsőséges túlpontján az agyonvillogtatott sztárok gyártanak futószalagon förtelmes giccseket, de nagy nevük és a sznob középszer köréből könnyűszerrel toborzódó táboruk van.
Feltétlenül szüksége van-e egy jó muzsikának arra, hogy alkotója közismert zenei témákra tett hivatkozásokból csalikat helyezzen el benne? Olyan „kacsintásokat”, amelyek valamiféle cinkosságot léptetnek életbe közte és a hallgató között? Nem (minimum) elgondolkodtató eszköz-e egy első albumban – kvázi névjegykártyában! – idézetek, parafrázisok, zenetörténeti vonatkozású „patchek”
sűrű igénybe vétele, amikor egy összetéveszthetetlenül saját és kidolgozott profil minél félreérthetetlenebb felmutatása volna igazán kívánatos? Nem merülhet-e fel a gyanú, hogy épp ez a markáns arcél hibádzik – vagy legalábbis a zenész/együttes magabiztossággal lakkozott útkeresésének álcázására való ez a „gazdag” motívumanyag? Egy retró hangulatú, de a jazz eszközkészletével is operáló albumban nem volna-e helye az igazán mélységbe ható, türelmes és nagyon komolyan vett hangszer-improvizációknak (ennek megfelelő „időpazarlással”)? Nem volna-e sokkal meggyőzőbb a szabadságismeret tekintetében – de a merő technicitáson messze felülemelkedő zenész-performancia és fűtöttség bizonyítására is?
A kolozsvári Jazzybirds albuma (Birth, Soft Records, 2014) ugyanakkor a tudatos szerkesztésről, a forma- és stílusismeretről, játékosságról és sokszínűségről állít ki kedvező bizonyítványt. Ha néha kiütközik is zenészei tapasztalatának és tudásának eltérő foka, kirajzolódó alaptörekvésében a Jazzybirds igényessége mutatkozik meg. Szívből szeretném, ha következő felvételei – nem a videoklipekre gondolok! – a popularitás minél kevesebb közhelyét és a vitán felül álló tehetség és művészi érleltség minél mélyebb gazdagságát rögzítenék.
