Gyönyörű nyári napnak indult. Ragyogott a nap, az égen takaros boglyákban állt a szénaillat, a szellő épp csak lengedezett, ahogy kell. Derűsen dúdolt vackán a mackó, önfeledt vidámsággal viháncolt az őzike, az apró madárkák bolondul füttyögettek, bukfenceztek ide-oda a levegőben. Könnyű volt a szív, mámoros a lélek, titokzatos, indokolatlan öröm csiklandozott belülről minden teremtett lelket.
Azt gondolnánk, hogy ilyen pompás nap csak a Jóistenke különleges jókedvéből virradhatott a világra – pedig a világ most saját erejéből volt pompás, mert a Jóistenkének aznap kutyarossz kedve volt. Éjjel alig aludt valamicskét, reggel bal lábbal kelt, s attól fogva semmi nem volt olyan, mint amilyennek lennie kellett volna. Hideg volt a kávé, sótlan a rántotta, még a pipa se ízlett igazán. Reggeli után bármibe is fogott, akárhová is ment, a rosszkedv mindenhol ott kaffogott körülötte, mint egy vén, harapós eb. Próbált egy kis utólagos szundítással segíteni a kialvatlanságon, nem ment. Olvasni kezdett, unta. Pipát akart faragni, híjj, azta’, még az ujját is elvágta. Nekiült kirakni egy pasziánszot, de félúton türelmetlenül lesöpörte. Hátrasattyogott kedves bárányfelhőihez az akolba; gyakran járt közéjük nézni bongyorságukat, ujjait habos gyapjukba fúrni, mindig felvidították ezek a húsvétszagú jószágok. Hanem oda is épp jókor érkezett, hogy lássa, mint töri lábát legszebb aranycakkos báránykája.
A kert vége maradt az utolsó reménysége. Ott terebélyesedett, susogott, lombosodott, zöldellt töprengő diófája. A töprengő diófa egyidős a világgal. Látszatra ugyanolyan, mint akármelyik földi diófa, csak sokkal terebélyesebb, susogósabb, lombosabb és zöldebb, s ezernyi kis diója mind-mind gondolkodik valamin megállás nélkül. Ezekben a kobakokban készül a válasz minden kérdésre: az egyszeregyre, az űrkutatásra, vagy hogy mit esznek a lepkék. Ha megérik, lepotyog, s nő helyette másik azon nyomban, mert a világban annyi, de annyi a megválaszolatlan kérdés, mint a nyű. A Jóistenke nagyon szeretett itt üldögélni, megnyugtatta a gondolatok szüntelen zizegése. Hanem most úgy esett, hogy a fán még csupa zöld dió fityegett, s hogy azoknak micsoda szamárságokon járt az eszük, huh, te jó ég! Kis híja, hogy nem befőttben végezte az összes. Ott is hagyta őket tüstént a Jóistenke nagy mérgesen, de előtte még feladta nekik Arany János összes költeményét, hadd érlelődjenek rajta, amíg tanulják. Azzal visszament a házba, s belevágta magát a hintaszékbe, hogy ő addig onnan fel nem kel, míg ez a rissz-rossz kedv el nem tűnik mellőle. Egyszer csak megunja a körülötte kaffogást, s elmegy dolgára. A földi világra se vetett bár egy pillantást se, igaz, nem is lett volna öröme benne, mert akkorra már a fenti morcosságtól odalent is elszomorodott az idő. Rittyegtek a villámok, suhogott a zápor, mindenki, aki tehette, ugyanígy gunnyasztott valahol.
Ezalatt a mennyek kapujánál valami szokatlan történt. Megjelent egy állat. Egy ázott, csatakos vacogány, egy nyavalyásnak tűnő, könyörgő szemű állat. A kapuszobában bóbiskoló Szent Péter bácsi alig akart ráismerni, idejét se tudta, mikor látott utoljára ilyesfélét.
– Nahát, egy macska! – dünnyögte hitetlenkedve.
– Egy piszuka! Egy cicus! Egy cicelke! – futottak össze kisangyalok, nagyangyalok csudát látni.
Szent Péter bácsi tanácstalanul tologatta feje tetején a glóriáját. Itt valami tévedés forog fenn. Ezeknek a teremtményeknek nem ide kellene érkezniük, mint ahogy nem is volt rá példa egészen mostanáig. Most viszont itt ez a merő lucsok, könyörgő szemű példa, s ha már itt van, kétségkívül csinálni kell vele valamit. Node mit?
– Mi legyen? – kérdezte a mellette ácsorgó Gábriel arkangyaltól.
– Mi legyen? – kérdezte Gábriel arkangyal a mellette ácsorgó Szent Ferenc bácsitól.
– Mi legyen? – kérdezte Szent Ferenc bácsi egy szép, kontyos angyaltól, akinek a nevét nem tudni, de a jelekből ítélve hasonló ügyekben nagy tekintélye lehetett.
A szép, kontyos angyal nem érdeklődött tovább, hanem intézkedett ügyesen. Elszalasztott egy pendelyes puttócskát a Jóistenkéhez, hogy beszámoljon, s megkérdezze, mi legyen. Jött is az vissza nemsokára a válasszal lélekszakadva, csak úgy lifegtek utána a kis szárnyacskái, hogy a Jóistenke látni óhajtja az illető állatot.
A Jóistenke valójában egyáltalán nem óhajtotta látni. Ez is csak bajnak jött ide mára, zsémbelődött, amikor elébe szállították. Hanem azért kötelességének tartotta szemügyre venni. Nem volt éppen egy megnyerő jelenség, de azok a könyörgő szemek! – mi tagadás, félig-meddig kezdte megszánni. Mielőtt bármit is döntött volna sorsa felől, elküldetett meleg vízért, bolyhos törülközőért. Alaposan lecsutakolták, megszárogatták, s hát egy egészen új macska lett belőle, mire végeztek, egy meglehetősen csinos jószág. Ahány füle, annyi színű; négy talpa is kétféle, kettő szeder, kettő málna. A csatak és sár alatt pedig mit találtak legfőképpen: norvég mintás kismacskabundát, fehér alapon feketével, tudjátok, olyan csillagos-szarvasos, mint a kötött pulóverek. Néztek nagyokat a kisangyalok, nagyangyalok. Nem mindennapi látvány, annyi szent, még odafent sem, pedig ott már elég csudát láttak.
A kismacska, ahogy már rendezett külsővel bírt, kezdte visszanyerni az önbizalmát. Egészen bátor otthonossággal jött-ment, benézett ide, benézett oda, számba vette ezt, megszimatolta azt. Végül megállt a Jóistenke előtt, és rázendített. Máó, máó, mondogatta szaporán és rendületlenül, máó, máááóóóó, nem akarta abbahagyni. Mit akar ez tőlem, gondolta a Jóistenke, és éppen ma, amikor semmi kedvem ilyen kis nyavalyásokkal foglalkozni. Csak ne nézne úgy azokkal a szemeivel!
– Szerintem éhes – mondta a szép, kontyos angyal óvatosan.
Szóval éhes! Az meglehet. Nosza, lássuk, mi van a konyhán. Maradék kolbászos rántotta, bundás kenyér sarka, tegnapról kevés túrós puliszka, csupor aljában korty tejecske. Hoztak ezt is, azt is, amit csak találtak. A kismacska beleszagolt ebbe is, abba is – nem finom, nem kell, fintorgatta rózsaszín orrocskáját ennek is, annak is. Hogyisne, mikor ezeknél sokkal ígéretesebb szagok szálldostak a levegőben! A tejbe is csak úgy tessék-lássék lefetyelt bele, aztán megint a Jóistenke elé telepedett könyörgő szemekkel nézni, szívet szaggatóan kérincsélni, hogy az már legjobb úton volt az egészen megsajnálás felé.
– Mit adjak hát neked, éhenkórász kismacskája?
– Máááájat adjáááál – közölte végre érthetően a macska. – Drága jó Teremtőm – tette hozzá gyorsan, mert a szép, kontyos angyal szigorúan odavágott egyet a szemivel, olyasformán, hogy több tiszteletet, hé.
Májat, mi, dohogott magában a Jóistenke, még válogat is – de azért szólt, hogy kerítsenek hát májat. Nem volt nehéz, ott illatozott a kamrában, várva az ebédidőt, hogy hagymás máj legyen belőle. Hát ezt érezte a kis ravasz.
Kapott egy jókora darabot, ha már így kiszimatolta. Ennek bezzeg nem fintorgatta az orrát, rávetette magát, s addig fel se nézett, amíg egy fancsika is volt belőle. Akkor aztán, szája szélét sűrűn nyalogatva, elindult keresni valami alkalmas szunyókálóhelyet.
Most, hogy végre nyugta lett egy időre az alkalmatlankodó teremtménytől, s hogy eldönthesse, mitévő is legyen vele, szokása szerint a hintaszékbe akart telepedni a Jóistenke egy kis csöndes pipaszóra. Csakhogy ott már ült valaki, s olyan mélyen aludt, mint a feneketlen kút. Még álmodhatott is valamit, mert bajuszkája, mancsocskája rángatózott néha-néha.
No, nézd csak a pimaszt, pisolyodott el a Jóistenke akaratlanul a bajsza alatt, először a nap folyamán. Csak most tűnt föl neki, hogy amióta ez a kis nyavalyás itt van, nem is ért rá foglakozni a saját, kaffogó rosszkedvével, s maga a rosszkedv is mintha egészen elvékonyodott volna. Hanem azért az én helyem mégiscsak az én helyem, próbálta felharagítani még utoljára az eltünedezőben lévő morcosság, de neked is kerítünk egy alvókuckót, megállj csak. Puha bárányfelhőgyapjat tett egy kosárba, olyan helyre állította, ahol se túl hideg, se túl meleg nincsen, nincs huzat, nem éri a szél, egyszóval minden szempontból ideálisnak mondható. Óvatosan átköltöztette a jóllakottan szuszogó állatkát, az, úgy tűnt, még csak fel se ébredt, csak másik oldalára fordult, és hortyogott is tovább.
Így ni, gondolta a Jóistenke, s megtömte a pipáját jóféle kakukkfűvel, levendulával, s már ereszkedett volna le a hintaszékbe. Az ám, de mire odaért, a párnán ismét ott szuszogott kezét-lábát szétvetve a kismacska, bajusza végén olyan ártatlanság hintázott, hogy a kis angyalok megirigyelhetnék. A Jóistenke még egyszer megpróbálkozott a kosárral, hasztalanul. Mire megfordult, újra ott találta, ahol volt.
Akkor is én ülök ide, te meg majd beleülsz abba a jó puha kosárba, ha megjön az eszed, gondolta, s lerakta csak úgy, a földre, ő maga pedig beletelepedett végre kedves székébe. A macska pedig, hopp – egyenesen az ölébe. Összegömbölyödött, és már aludt is.
– Mész innen a helyedre, te kis nyavalyás! – söpörte le.
A macska oda se neki, hoppla, vissza megint. Hízelegve odadörgölte fejét a Jóistenke hessegetésre készülő tenyere alá, kicsit vicki-vackolódott, s egy szempillantás alatt, mondanom sem kell, durmolt.
A rosszkedv nem bírta tovább, behúzott füllel-farokkal elsompolygott, a Jóistenke elkacagta magát. Odalent a földön hét ágra kisütött a nap.
– Jól van, nem bánom, maradj. De csak pár percre, míg elszívom ezt a pipát, aztán majd meglátjuk, mi történjen veled. Te kis nyavalyás – simogatta meg a tenyere alá fúrt konok fejecskét. A macska pedig hétmérföld-mély álmából is feldorombolt erre. És duruzsolt, duruzsolt, a simogató kézben pedig egyre több lett a meleg nyugalom és béke…
Mikor pár óra múlva a szép, kontyos angyal bekukkantott az ajtón azzal, hogy kész az ebéd, még mindig az igazak álmát aludták mind a ketten a hintaszékben. A Jóistenke bajsza még álmában is kuncogóra állt.
Így van ez azóta is, s míg a világ világ, most már így is lesz. A kis nyavalyásból gyönyörű, fenséges kandúr lett. Szőre szálán csillagok, két szeme két plánéta, szedertalpa, málnatalpa virágforma felhőnyomokat hagy az égen, ha a Fiastyúk ragyogó csibéi után settenkedik. Olyan napokon, amikor minden különösebb ok nélkül könnyű a szív, mámorosan szép az élet, és titokzatos öröm csiklandoz belülről, biztosra vehető, hogy odafönt egy hintaszék előre-hátra ring, s benne ott szundikálnak, diskurálnak vagy heherésznek ők ketten: a Jóistenke és a macska.
