"A hullámok mindenről mesélnek"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 11. (673.) SZÁM – JÚNIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Molnár Vilmos
Három kicsi indián
László Noémi
Szerencsés kincskeresők - interjú Zsigmond Emesével, a Napsugár és a Szivárvány főszerkesztőjével
Demeter Zsuzsa
A kortárs gyerekirodalom titkai
Borsos Júlia Gyöngyi
Ketten a hintaszékben
Balázs Imre József
Tengerparti rajzok
Szőcs István
Írói publicisztika mint nyelvtudománypótló – és tisztelgés Czakó Gábor előtt
Bálint Tamás
Lávsztori
Muszka Sándor
Versek
Áprily Lajos
A csavargó a halálra gondol
Váradi Nagy Pál
A sárkányok földjén
BÁLINT SZILÁRD
Versek
Pataki Előd
Modern feltámadás. Y-generáció
GONDOS MÁRIA-MAGDOLNA
Fütyülni örömből - interjú Horváth Benjivel
Szimpatikusabb állatok - Horváth Benji verseiről
Ughy Szabina
Versek
Caius Dobrescu
Versek
Bálint Péter
Miért és kiváltképpen mire jó a tradicionális népmese?
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
Metamodern mese
Péter Beáta
Lehetőségek és veszteségek között
Pap Ágnes
A mindenség művészete
Demeter Zsuzsa
Lapozható történeteink
Túros Eszter
Kávéfoltból csirkefogó
Jakabffy Tamás
Botka Valériára gondolva
Hírek
 
Szőcs István
Írói publicisztika mint nyelvtudománypótló – és tisztelgés Czakó Gábor előtt
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 11. (673.) SZÁM – JÚNIUS 10.

(Folytatás lapunk előző számából)

III.

Amíg a történészek az ezeréves és még régebbi gombokat, pitykéket és szíjvégcsattokat hihetetlen aprólékossággal tanulmányozzák, és úgyszólván a régészekből élnek, addig a közelmúlt vagy jelen történészei nem is nagyon veszik tudomásul, hogy a tárgyi néprajz művelői milyen különbségekről tudnak egymás mellett élő népcsoportoknál az építés, viselet, táplálkozás és a munkaszervezés területén. Ilyenformán egy dilettánsnak (lásd előbb: Szotyori Nagy) kellett felismernie: a székelyek és a moldvai csángók között az a nagy különbség, hogy az előbbiek a hajdani, úgynevezett fekete magyarok; míg a csángók részint a Kárpát-medencei őslakos „fehér” magyarságnak, részint kisebb, de azért nyomokat hagyó mértékben keleti (valószínűleg mind az ugor, mind az altáji) népcsoportoknak a leszármazottai. Legkevésbé Árpád népének!
A fekete magyarokról többször is esik említés, kezdve az erfurti Brunó szerzetes adataitól –  ezek több mint 1200 évesek – orosz krónikák hivatkozásainak emlegetéséig, de lényeges történelmi következtetést nem vontak volna le belőlük! Aba Sámuel után elhal ez a vonal, és a székelyeket – feltűnően félművelt ízű tájékozottsággal – mindenkivel azonosítják anélkül, hogy valaha is utánajártak volna eredetüknek. Akárcsak a jászokat, akik mind a hajdani Fekete Magyarország népe, Észak-Erdélyben és Észak-Moldovában is laktak. Ami magyarázatot adhat arra is, hogy a csángóktól északra és délre miért van annyi magyar hangzású földrajzi név – északon például az Obcina Feredeului-tól és a Rárótól kezdve „Jászvásárig” s mellette Copou (Kopó) nevekig, északkeletre Chişineu (Kisjenő) és Orheiu (Várhely) városokig, délen Urlaţi (Örlecz) és Corod (Kóród) helynevekig, magyar lakosság és magyar hagyomány nélkül!?
(Mindez felidézi a kérdést, a „fekete” népek nagy magyarkodásaik ellenére idegenben miért mondanak le oly hamar anyanyelvükről, holott az érzelmileg látszólag etnoközömbös fehér csángók a közelmúltig még kitartottak mellette? Ami pedig a nagykunok mellett élő, fekete vagy sötétkék gatyákat viselő jászokat illeti, nem azonosak egy dunántúli oszét nyelvű emléket hagyó töredékkel; őket még filiszteusoknak is hívták egyes források, mások meg í-jászoknak tartották. Ami megint oly jellemző tudósainkra, akik a régiekről szólva nem mulasztják el kijelenteni, hogy azok íjjal és nyíllal harcoltak, míg a későbbiekről sohasem állítják, hogy puskával és puskagolyóval tettek volna ilyesmit; pedig a két állítás érdemben azonos szemléletű!)
Arról, hogy az ókorban élt Dél-Európában egy siculus nevű nép, ezek az ún. kelto-szkíták közé tartoztak, Italos nevű királyukról nevezték el Itáliát, majd elfoglalták Szicíliát is, és Segesta nevű várost alapították. Erről mai katedra-történész nem mer tudomással bírni, a régieket, mint Cserép József, a kiváló klasszika-filológust még 1933-ban kidobták az egyetemről is. Több ízben írtam erről, csak annyit említek most, hogy e siculusokról az interneten bőven olvashatni, Edward Augustus Freeman: Szicília története cím alatt. Most csak megemlítem, amit Magyar Adorján többször felhozott, hogy e szikulusz népség mellett mindenütt előfordult a szikán nevű nép; rosszban voltak egymással; de Magyar szerint ez utóbbiak a szikuluszok matriarchátusi formációkban élő, de azonos nyelvű változatai.
Ugyanis felmerül állandóan a kérdés, ha a „magyar nép” elnevezés csak a középkor elején bukkan fel, de akkor hogyan hívhatták a Kárpát-medencében élő magyar nyelvű „népféléket”? Őskori szerző írja, hogy a Felső-Tiszán-túlon lakik a szigüni nevű nép, jellemző rájuk, hogy állandóan szekéren utaznak, és medvék módjára öltözködnek. (Emiatt egyesek a cigányok őseinek tekintették őket, holott legfennebb a népnév eredhetne tőlük, mert a cigányság, nyelvében is: vitathatatlanul indo-eredetű.) Egyébként Németországban még ötven-hatvan éve is erős volt a meggyőződés, hogy az igazi magyarok: cigányok! Tán ötven éve sincs, hogy a rangos, Spiegel nevű folyóiratban olvastam, a magyar művelődési hatóságok hiába erőlködnek (pl. száztagú cigányzenekar, rajkó-iskola), mert a mai cigány prímások meg sem közelítik a régieket, „akik úgy lovagoltak, mint Dzsingisz-kán”; nyilván a nyeregben felállva, hátrafelé is tudtak hegedülni!
Akárhogy is forgatjuk, ez a szigüni szó azonos a szegénnyel... Különben is, régi szövegekben gyakran csak úgy emlékeznek a falusiakról vagy jobbágyokról szólva, hogy „a szegény nép” vagy a „szegénység”; a rómaiak is sokat emlegetik Pannóniában a sicanusokat! (Mellesleg megjegyezve a románok az erdélyi mezőségen lévő Szék helység magyar lakóit sican néven emlegetik, ám ezt „csak úgy” mondom.) Ez a szigüni népség Hérodotoszék szerint Marsilia táján is előfordul, és itt nem csak a Var nevű folyó miatt kell hümmögnünk egyet. A gyimesi csángók szokásos zenei együttese egy hegedűből és a kísérő gardon nevű „húrosütő” hangszerből áll. A gordonka név miatt nyilván, és a hangszer alakja miatt, általában a cselló degradálódott változatának tartották, az együttest pedig a török dob és tárogatóféle együttes utánzatának. Holott ennek a gardonnak a húrjait eredetileg is pálcával ütögették, amint ezt éppen „Marsilia” környéki, nem olyan rég még használatban lévő példányok szemléltetik!
A medvék módjára való öltözködés mai napig megmaradt például a jászok fekete szürjeiben és huszármentéiben. Ez egy olyan „nagykabát”, amit csak vállra vetve viselnek, s elől egy lánc, zsinór tartja össze, ujjait alul bevarrják, zseb vagy tarisznya gyanánt szolgálnak. A huszármentét bal vállon viselik, ez volna a „panyokára vetve”? (Pannonia-ország neve egyes történészek szerint Pán természetistenség nevéből keletkezett.)
Na jó, kérdi az olvasó, de a földrajzi nevekkel hogyan állunk? Erre csak egyet mondok, de kettő lesz belőle! Azt írja Hérodotosz, hogyha az ember a Vaskapunál átkel a Dunán, annyi méh röpköd a levegőben, hogy verik ki az ember szemét! Bizony, ez azért nem csoda, mert valamivel feljebb ott találjuk Mehádiát, amit már a rómaiak is hasonlóképpen neveztek! És most fogózzunk meg! Még a régi román világban kezdtem iskolába járni és földrajzi atlaszunkban benne volt valamennyi román megye (judeţ) címere. Krassó-Szörény megyével átellenben, mindjárt Orsova után kezdődik az első olténiai megye, Mehedinţi: a címerében három kis méhecske volt! A vele szemközti Orsova körüli kistájat egy minap megjelent helynévazonosító szótáram Méhednek jelöli. Amennyire sikerült utánanézni: úgy látom, hogy a kis mézgyártót csak két nyelv nevezi méh-nek! A magyar és az óegyiptomi... (mehi). Ami nem is olyan vad ritkaság, mert fenn északon az északkeleti Kárpátokban is egyiptomi madár őrzi a hágókat: a ráró, a rarau jelentése fehér sólyom.

(Folytatása következik)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében