IV/2. rész:
Érdemeink elismerése mellett
69.
Pontot tettem végre, így pontra téve
minden, viszem a balhét, nem hibás
más, s csendesen miképpen révbe ére’,
pakoltunk szótlanul, nem volt vitás
kérdés, veszekedés, önámitás.
Az elme míg a költözés előtti
estét a közös szobában kitölti,
70.
T. gépén pár nyitvahagyott chatablak-
ra réved. Hamar belátom, amit
nem kellene – szavaim szívre hatnak –
s megítélésemen mit sem javít,
de így megismertem szempontjait
– s lehet, bár néhol a mesémre cáfol,
közreadom, puszta empátiából:
71.
Az elmúlt éjjel ismét nem aludtam,
és hogy meghallgatsz, újra köszönöm,
egy roncs vagyok, a könnyeimbe fúltan,
egy üldözött kutya a küszöbön.
Beszélni vele semmi örömöm,
s már erről sem tudunk kommunikálni,
hiába igyekeztem, halovánnyi
72.
esély nélkül. A lelkemet kitettem,
most úgy érzem, talán kint is maradt,
tökegyedül minden s mindenki ellen
számkivetetten szélvihart arat,
hol tányér törik, vázák hullanak.
Nem érdemes ragasztani, nem gyógyul,
ami egyszer szétrohadt, nem lesz jó, új.
73.
Így tesz nincstelenné királyt a kincse,
gyárt morzsákból veszekedéseket,
hogy a káposztát meg ki melegítse,
s a másikra öntse a levezet-
endő feszültségeket. S efelett
is összeszólalkozva feszt a harcot
akarni, a békülési kudarcot? –
74.
nem értem! Pedig régen nem tapad már
a falvédő, még sincs bennem harag
sem érdem, mint legyőzött forradalmár,
végtelen csalódások bántanak.
Bocsáss meg, ha lefárasztottalak,
de amint egy határt áthág a hiszti,
az agy a szíját könnyen elveszíti.
75.
Miképpen most is, félrement egészen,
és ezzel több kockát is elvetett,
míg kattogok tovább a hencegésen:
sokat kap tőlem, de nem eleget,
s hogy mástól édesebb az élvezet –
akkora árnyékot vetett a múltra,
amely nem enged fényt a visszaútra.
76.
Hajtott a vérem folyton más bokorhoz,
beismerem, de rossz nagyon-nagyon
leírva látni. A szégyen nem oldoz,
az arcom éget, elborít, hagyom.
Persze ebben is nagylelkű vagyon,
a fentin kívül letolni is átall,
azért én állok itt letolt gatyával.
77.
Csak sikerült megértenem, hogy joggal
unta meg örök hülyeségeim,
s találjak valamit, ami lefoglal
inkább, mint tovább az idegein
járjak, és méltósággal, emberin
viselni, ahová sorsunk vezérel,
nem törődve a veszett fejszenyéllel.
78.
S míg ez magától kialakulhatna,
addig is tolom tovább a teát-
rumot a forralt borra váltogatva
s kigőzölöm a ködös ideát:
nem biztos, valóság vagy délibáb,
de hogy rosszul sül el, tudom betéve,
térjünk rá az önpusztitás hetére.