Hollywood mint szitokszó: a profitorientált filmgyár mindenből másfél órás 3D-mozit akar forgatni. Az a lényeg, hogy legyen mire a marketinget építeni: folytatás 2, 3, 4; feldolgozás; könyv-, képregény-, videójáték-adaptáció; közszereplő vagy történelmi személy/esemény. Már az a trend is markánsan elkülönülni látszik, amelynek alapja a játékok nagyvászonra kényszerítése (igaz, ezeknek rajzfilmváltozata már korábban is elkészült), lásd: Transformerek 1-4, G. I. Joe 1-2, Csatahajó (a Torpedó-játék űrlényekkel és Rihannával megfejelve). Ennek a tendenciának a következő mélypontja a Lego-kaland lehetne, ami A leghosszabb reklám alcímet is kiérdemelhette volna, hiszen minden egyes képkockája egy termék. De a Lego-kaland átgondolt története és üzenete dekonstruálja önmagát mint mesefilmet és a bejáratott kliséket. Persze ennek csak akkor van tétje, ha a nevetségessé tett közhelyek helyett valami mást is képes megmutatni.
Nézzük meg, honnan indul a történet: Emmet, a leghétköznapibb közmunkás Lego Város lakója, aki minden egyes szabályt betart (az ártatlanabbak közül: Lélegezz!, Köszönj mindenkinek!, Pontosan parkolj!; a kevésbé ártalmatlanokon át: Igyál méregdrága kávét!, Szurkolj a helyi csapatnak!, Hallgasd a slágert! – Minden szupi szuper!, ami az aktuális helyzet mellett a közös célokat üdvözli; Nézz tévét! – mindenki kedvenc műsora a Drágám, hol a gatyóm? című szituációs komédia, amiről mindent elmondtam azzal, hogy leírtam a címét; az egészen vészjóslókig terjed: Tarts be minden szabályt!, Tartsd be a használati utasítást!, Minden gyanús elemet jelents a központnak!). Emmet lesz a kiválasztott, a legkülönlegesebb egyén az univerzumban, akiről a jóslat szól, hiszen megtalálja az ellenállás elemét, amivel véget vethet Lord Business uralkodásának. Kiderül, hogy nem csak Lego Város létezik: számos más világ is van (cowboy-os, sárkányos, kalózos stb.), de Lord Business megelégelte a rendetlenséget, közéjük falakat építetett, hogy meggátolja azt, ami számára zűrzavarként tételeződik, az elemek keveredését. Gonosz terve: az útmutató szerint rögzíteni minden egyes világban a kockákat.
A mese végére kiderül: a jóslat hazugság, csak azért igaz, mert rímel: a legnagyobb véletlen, hogy éppen Emmet találta meg, ergó nincs olyan, hogy kiválasztott. A mese a mellett érvel, hogy mindannyian a legkülönlegesebbek vagyunk. Lebontja a hős kategóriáját például Batmanen keresztül: a jelenlenlegi populáris kultúra egyik meghatározó figuráját teszi inkompetenssé, mert ugyan feltűnik, amikor kell, végrehajt egy-két akciót, de egyedül ugyanolyan kétbalkezes bizonyos helyzetekben, mint bárki más. Az egyéni hős helyébe a csapatmunkát állítja: önmagában senki sem lenne képes leszámolni a gonosszal. De az eredendő gonosz alakja is széthullik. A mese elején az által, ahogy felfedi ennek a megalkotottságát, hiszen a félelmetes atmoszféra kreáció: magasabb mindenkinél, mert plusz kockákat szereltet magára; köpenyét mesterségesen generált szél lobogtatja; a sisakban a lángszórókat tesztelni kell; a drámai belépő hatásvadász zene nélkül semmit sem ér. Az ellenállás eleméről kiderül, hogy valójában egy pillanatragasztó kupakja. És ekkor csap át minden egy apa-történetbe: az egész animált mese keretbe helyeződik, ez egy kisfiú kitalációja, akinek az apja felnőtt korában még mindig lego-rajongó, és nem szereti, ha fia összekeveri a pincében tartott, gondosan összerakott építményeket. Azonban a gyerek története rádöbbenti az apát saját szigorára. A nagy végleszámolás végén az apát/Lord Business-t nem megsemmisítik, a legordinárébb módon kezet nyújtanak felé – ez lesz a titkos fegyver.
Mindeközben: ízléses és átgondolt animációt láthatunk, ami a lego-világ szabályai szerint alakul: pixeles robbanásokat vagy például a repülés helyett hajítást láthatunk – ami metaszinten ugyancsak arra hívja fel a figyelmet, ez valakinek a játéka. A percenként sziporkázó szóvicceket kellő számú visszatérő poén dúsítja, amiket popkult utalások és szereplők (feltűnnek többek között Han Solóék a Csillagok háborújából, Superman, Zöldlámpás, Csodanő, Dumbledore és Gandalf, az NBA 2002-es aranycsapata stb.) tetéznek. Egyik személyes kedvencem az, amikor Vitruvius (a bölcs és mindentudó varázsló, aki vak, ezért mindennek nekimegy) a nagy tanácskozás során a jelenlévőket sorolja fel, köztük két Michelangelót: az egyik a reneszánsz képzőművész, a másik a Tini Nindzsa Teknőc – örömtelien egybemosva a magasművészet és popkultúra határait. A Lego-kaland szinte mindenhol hasonló módon tetten érhető oszcillációt mutat. A legjobb példa erre a Minden szupi szuper című propagandadal, ami ugyanazzal a szöveggel („Minden szupi szuper, / Minden olyan jó, hogyha közös a cél! / Minden szupi szuper, / Ha az álmunkért élsz!” – ebben a zárójelben, akkor már elismerésem fejezem ki a magyar szinkron felé, mert ez bátran elrugaszkodik az eredeti angoltól, miközben ugyanazt a lendületet és hangnemet tartja meg, ezért az angol és magyar változat finom eltéréseket és könnyed kulturális transzfereket tartalmaz, ami ha nem is megduplázza, de mindenképpen növeli a poénok számát, a kétnyelvű beszélők számára), tehát az idézett dalszöveg a végére teljesen mást fog jelenteni, hiszen ekkorra a tömeg minden tagja arcot kap és félig-meddig a felszabadulás himnuszaként funkcionál.
A bizakodás visszatérő narratívája a művészetekben és kortárs esztétikákban, az ingadozást a modern utópia és a posztmodern disztópia között Timotheus Vermeulen és Robin van den Akker szerzőpáros nyomán a posztmodern korszakot felváltó metamodern érzékékenységnek nevezhetjük. A Lego-kaland olyan mese, ami felnőtt módon gyerekes, de közben gyerekesen felnőtt. Egyszerre posztmodern, mert anything goes, számos utalásrendszert mozgósít és iróniájával semmit sem kímél, ugyanakkor nem üres helyeket hoz létre és elidegenít, hanem optimista módon üzenni mer: Gyertek, gondolkodjunk együtt, hiszen mindannyian kiválasztottak vagyunk.
Lego-kaland (The Lego Movie), színes amerikai animált film, 100 perc, 2014. Írta és rendezte: Phil Lord, Christopher Miller. Operatőr: Pablo Plaisted. Vágó: David Burrows, Chris McKay. Hangok: Chris Pratt, Morgan Freeman, Will Ferell, Elizabeth Banks, Liam Neeson, Allison Brie.
jegyzet: lásd: Timotheus Vermeule–Robin van den Akker: Notes on metamodernism. forrás: http://www.aestheticsandculture.net/index.php/jac/article/view/5677/6304. A magyar nyelvterületen még kevésbé kutatott probléma: Selyem Zsuzsa–Keszeg Anna–Nagy Anna Metamodernizmus a kortárs irodalomban című tanulmányát kézirat formájában bocsátották rendelkezésemre.
