A hétköznapi ebédek jutnak eszembe a nevéről, a sóskaleves és a napsütés. Szól a Kossuth Rádió; a Déli krónika és az Astoria Szálló halljában honos kinyerma már rég lecsengett. Tudom, több nemzedék számára – ha nem máshogy, a rádiócsatornák bemondóinak hangján – ismerős ez a név-páros: Botka Valéria és Csányi László. Zenetörténeti jelentőségű hangfelvételek és a korabeli műsorszerkesztés ideológiai „megarányítottsága” miatt kötelező lendületes úttörődalok, a gyerekhangok ismeretlen ezrei kapcsolnak hozzá ehhez a két névhez. Botka Valéria, Vali néni június 10-én lenne nyolcvanöt éves.
Kislány-eszmélkedése pillanatától színész szeretett volna lenni. Vidéken gyerekeskedett (a Győr-Moson-Sopron megyei Máriakálnok-Arakon született), s egy alkalommal, amikor Pestre utaztak az apjával, elszökött egy meghallgatásra Rózsahegyi Kálmánhoz, aki azonnal a főiskolára „utalta volna be” a lányt. Csakhamar fel is vették. Aztán egy tanára ismételt helyettesítésekre kérte fel, majd hozzásegítette a Zeneakadémiára való bejutáshoz. Elmondása szerint Vali néninek olyan volt ez, mint egy álombeli történet. 1954-ben Botka a Zeneakadémiáról a Magyar Rádióhoz került, ahol alig pár hónap múlva döntés született: legyen a rádiónak saját gyermekkórusa, budapesti gyerekekből. Erről az életre szóló döntésről s az azt követő munkáról Vali néni így mesélt egy interjúban: „Elmentünk majdnem minden iskolába a férjemmel [Csányi Lászlóval], meghallgattuk a gyerekeket, kiválasztottunk pár százat, összeállítottuk a törzsgárdát, és elkezdtünk dolgozni.”
Botka és Csányi Kodály-tanítványok voltak (Ádám Jenő, Gát József, Szabolcsi Bence, Vásárhelyi Zoltán érdemeit persze soha egyikük sem tagadta meg!), Kodály pedig a korábbi tanítványaira, azokra, akik a zenészpályán maradtak, mindig odafigyelt – a Magyar Rádió Gyermekkórusát megalapító Botkára és Csányira természetesen különösképp. Tanácsaival, bátorításával ő is rajtahagyta nyomát a világhírnévig eljutott gyermekkar életén. A házaspárral együttműködve az ifjúság kulturális nevelésért felelős „illetékesek” a Somogyi Béla utcai általános iskolában külön osztályt hoztak létre a „kórusos” gyerekeknek, hogy ne kelljen sokat utazniuk az iskolából a próbákra. Botka, amellett, hogy kiváló zenész volt, a pedagógiát egész szélesen értelmezte, korántsem feledkezve meg arról, hogy karnagyi munkája megannyi kibontakozó, bimbózó személyiség-egész szolgálatának rendelődik alá. A házaspár így hát rendszeresen figyelte a gyerekek tanulmányi eredményeit is. „Észrevettük mi is, de inkább a tanárok, akik a kórusos gyerekeket tanították, hogy a zenei osztályosokat jobb, könnyebb tanítani. A zenéhez hozzájárul a fegyelem, a koncentrálás, ezek mind beléjük ivódtak. A zenetanulásnak nagyon pozitív hatása van az élet más területeire is.”
Ezt ma már – elméletben – senki nem vitatja. Hogy a gyakorlat mettől kezdve és miért sivatagosodott el annyira, amennyire, most hiába is firtatnók. Tény, hogy Botka Valéria és Csányi László a Magyar Rádió Gyermekkórusával (amelyet 1986-ig vezettek) Európa szinte minden országát végigjárták, az Egyesült Államokat, Kanadát úgyszintén, és a gyermekkórus tizenöt alkalommal turnézott Japánban, hatalmas sikerrel. (Az első tokiói koncert után ötvenvalahány helyi lapban jelent meg hírként az MR Gyermekkórusának fellépése!)
A már említett interjúból az is kiderül, hogy nemcsak vezették a kórust, hanem igazi pótszüleik is voltak a rájuk bízott gyerekeknek. Hiszen a szülőktől távol, esetenként a világ másik felén gyakran „törött el a mécses” a honvágy miatt. „Nagyon sok öröm volt ebben a munkában, de hatalmas felelősség is. A szállodákban, miután lefeküdtek a gyerekek aludni, mindig végigmentünk a folyosón fülelve, hogy nem szűrődik-e ki valamelyik szobából gyanús zaj, pityergés.”
Botka 1970-ben megalapította a Magyar Állami Operaház Gyermekkarát is, amelynek élén szintén 1986-ig állt. Férjével közösen kilenc kötetnyi kórusművet adott közre.
Tudjuk, ma is szép számmal vannak, alkotnak, nevelnek kiemelkedő elkötelezettségű pedagógus-karnagyok. A fáradhatatlanság és meggyőződés előtti tisztelettől az embernek olykor valóban gombóc nyomja a torkát. A Liszt Ferenc- és Magyar Örökség-díjas kóruskarnagy, Botka Valéria (megh. 2013-ban) az egyik „típuspéldája” volt ezeknek a zenész-pedagógusoknak, akiknek emléke sokkal kevésbé márványtáblát, mint inkább élő, szerves, továbbadható mintakövetést érdemel.
