(Toate bufniţele)
– regényrészlet –
Azzal kezdődött, hogy Újév után égből pottyant a szerencse. A szó szoros értelmében. Három napig egyfolytában hullott a hó, amíg csak el nem tűnt az utca, el nem tűntek a kerítések, a kocsik olyanokká váltak, mint valami alvó fehér bálnák, a házak meg derékig hóban álltak. Soha olyan hosszú alagutat nem ástam, mint akkor, a hóvihar közepén. Dél körül kezdtem el, sietősen, körülbelül húsz perccel azután, hogy anyám, aki úgy bebugyolálta magát, mintha az Északi sarkon lettünk volna, az ajtó melletti lapátra mutatott, és odatett, hogy a raktárig utat ássak. Talán a kastélyhoz ment, talán a finnyás nők egyikéhez, akiknek folyton fájt a fejük, lassan távolodott, a pelyhek elárasztották a kabátját, mindegyre hátra nézett, és megpróbálta megállapítani, vajon dolgozom-e, kicsi volt, picike, kacsázva járt, mint egy pingvin a hosszú jégtáblán, aztán nem látszott többé. Akárhogy is, nem hagytam abba rögtön a lapátolást, ahogy anyám eltűnt a hóbuckák között, hanem csak akkor, amikor elintéztem a dolgokat a mellettünk levő házban lakó lánnyal. Piros pufajkát viselt, arcát két tenyerébe rejtette, könyökét az erkély korlátjához támasztotta, a nevemet nem tudta, csak úgy utánam kiáltott, hallod, fiú!, és megkérdezte, miért vagyok olyan balfácán, miért nem kezdek el alagutat ásni. Elismerem, hallgattam, meglazítottam a sálamon a csomót, nem támadtam meg hógolyókkal, mert féltem, hogy megint betörök egy ablakot, már éppen hozzávágtam volna valami szamárságot, amikor hirtelen, még mielőtt kinyithattam volna a számat, éppen előtte, az az érzés kerített a hatalmába, hogy a tincsei, melyek kilógtak a sapkája alól, a Zuri bundájának göndör szőrcsomóira emlékeztetnek. Gyakran láttam ezen a héten, a vakációban, mióta Bugiulescunál vendégeskedett, de eddig még nem fordult elő, hogy egyedül legyen, és nem is vettem szemügyre alaposabban. Eléggé magas volt, az orra kissé pisze, felülről beszélt hozzám, hiszen a manzárdban lakott, ahol a szél örvényt kavart a háztetőn. Azt javasolta, ássuk ki együtt az alagutat, egyikünk kezdje meg az egyik végén, a másik a másikon, mindenki haladjon a maga sávján, tanácsok, segítség és szünet nélkül, mire azt válaszoltam, nem vagyok sem vakond, sem giliszta, nem vagyok gyík, nevetett, és azt mondta, egyetlen szót sem szabad szólnunk, amíg csak középen nem ér össze a két félalagút, legyünk némák, nekitámaszkodtam az ásó nyelének, megpróbáltam gonosz pofát ölteni, hogy megijesszem, már nem nevetett, nem ijedt meg, visszafordult a szobája felé és azt mondta: és én még valami rendkívülit akartam adni neked… Annyira nekihevültem, éreztem a homlokomon a hideg verejtékcsöppeket, arra kértem, jöjjön le, hallottam a hangomat, és nem hittem el, hogy mit hallok, arra kértem, ne haragudjon, hogy döntse el ő, honnan kellene kezdenünk, és amikor megjelent a lépcső tetején egy bádog szemétlapáttal, a hideg és a meleg egyaránt megenyhült. Kiválasztott magának egy védett helyet, engem öt-hat méterrel lejjebb irányított egy cseresznyeszilvafa mellé, és még ha vörös pufajkája és az én szürke tréningem nem emlékeztettek is a terepszínű egyenruhákra, egy filmnek az egyik jelenete jutott az eszembe, két katona a norvég télben, akik jelekkel értik meg egymást, miközben egy híd felrobbantását készítik elő. Beszaladtam a konyhába, megkerestem a rozsdás vakolókanalat, mellyel a hamut kapartuk ki a kandallóból, visszatértem vele, a fejem fölé tartottam, mint valami fegyvert, leguggoltam, és egy hosszúkás félkört rajzoltam a hóba, néhányszor megveregettem a félkör közepét, a megfagyott kérget, próbáltam nagy, minél nagyobb darabokat kivájni, és oda dobtam őket, ahová tudtam. Miután a bejárat világosan kirajzolódott, tovább ütöttem a jeget, új rétegekhez jutottam, nem volt pelyhes vagy porhanyós, jól le volt verve, egy ideig sikerült megőriznem a helyzetemet és ugyanazokat a mozdulatokat végeznem, de hamarosan térdre kellett ereszkednem, mert a mélyedés egy barlang formáját vette fel, és nem tudtam másként dolgozni benne. Lassan-lassan, mivel ügyeltem, nehogy a boltíves, egy méternél alacsonyabb mennyezet rám zuhanjon, a gödör teljesen elnyelt, a fény elhalványult, különös csend visszhangzott a fülemben, mintha nem is csönd lett volna, a lány ajándékára gondoltam, lehetett egy plüssmaci, egy kulcstartó, egy nápolyi, egy bumeráng, egy lap, bármi. Édesanyámra is gondoltam, arra, mennyire ügyelt, hogy a fás színhez vezető út mindig el legyen takarítva, és hogy milyen fürkész tekintettel nézett rám a havazásban, de óvakodtam a feltételezésektől, nem érdekelt, mi lesz majd, ha hazajön, egyre csak jégdarabokat vagdostam a vakolókanállal, a testem mellé húztam őket, a gödör széléhez, a talpammal arrább rúgtam, és amikor nagyobb mennyiség gyűlt fel mögöttem, kihordtam, nehogy befalazzam magam. Egyszercsak valami keménybe ütköztem, arra gyanakodtam, hogy egy nagy kő, meg se tudtam mozdítani, kiástam körülötte a megfagyott havat, és a felszínre került egyik lekerekített széle, olyan volt, mint a folyóparti kövek, nagy nehezen megmoccant, és nyögve kiszedtem. Egy csont volt az, hatalmas csont, egy csülök, mely túlélte a főzéseket. Ahogy ott feküdtem a hasamon, a kesztyűm csuromvizes, biztos voltam benne, hogy Zuri ásta el karácsonykor, amikor evett eleget, és már nem akart rágni semmit. Amíg azonban megálltam, azt is felfedeztem, hogy nemcsak a kesztyűm volt csuromvizes, hanem én magam is, mintha az esőben álltam vagy a gőzfürdőben ültem volna, és nem törődtem volna sem az órával, sem az idővel. Úgy leizzadtam, akár egy vontatóló, a ruhám összegyűrődött, és több kilóval nehezebb lett, a bakancsomban langyosan csordogált valami, ráadásul lehetetlen volt megállapítanom, vajon egy negyedóra telt-e el vagy tízszer annyi. Tudtam már, milyen a fáradtság íze, éreztem a karom a combom zsibbadásából, nem volt keserű íz, úgyhogy tovább végeztem a gépies mozdulatokat, mint valami gépezet, amely meg-megáll, remeg, de egyáltalán nem veszíti el a lendületét. A tárna már négy méternél is hosszabb volt, kíváncsi voltam, mennyi lehet a lány felől, és mennyi választ el bennünket, minden kis neszre hegyeztem a fülem, egyre csak felidéztem az arcát, az első benyomást, fekete szemek a hópelyhek között, enyhén ívelt szemöldökök, állát a kézfején tartja, mint egy vacogó macskakölyök. Elképzeltem, hogy a kötött gyapjúsapka nélkül barna tincsei körülfogták volna a vállát, és hamarosan fehérekké váltak volna. Hirtelen egyfajta félelemmel abban kezdtem reménykedni, a gondolataim összevissza barangoltak, pedig az ajándék tulajdonképpen nem egy jelvény, egy majom, egy zenés kazetta, egy sapka vagy egy pörgettyű lesz. Valami édesebbről ábrándoztam, egy simogatásról vagy egy pusziról, és úgy tűnt, közelről, nagyon közelről alig kivehető hangok hallatszanak. Elengedtem a vakolókanalat, az ujjaimmal kezdtem kaparni türelmetlenül, olykor abbahagytam, és minden érzékemmel hallgatóztam, mintha dobhártya nőtt volna a szemhéjaimba, az orrlyukaimba és a pofacsontjaimba. Abban a pillanatban, ahogy az utolsó darab hótábla is lezuhant, amikor az alagút egyik végétől a másikig megnyílt, a homály pedig eloszlott, kiáltani akartam, mert megszűnt a hallgatás ideje, a kiáltás azonban a torkomban maradt. Szemből Zuri, a kutya rontott rám, úgy nyalta az arcom, mint a bolond, és boldogan ugatott. Elkergettem, és könyéken vonszolva magam, úgy ítéltem meg, hét nyolcadnyi alagutat kiástam. A leány fent állt az erkélyen, ahonnan egy puszit küldött. Még csak el sem érte az ajkával az ujjait, csak úgy tett, mintha.
DEMÉNY PÉTER fordítása
