"Ami lehetséges volt, bekövetkezett"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 12. (674.) SZÁM – JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
MARKÓ BÉLA
Kő és könyv
Demény Péter
Az irodalomnak mágikus tulaj­donságokra kell szert tennie - beszélgetés Filip Florian íróval
Filip Florian
Mindegyik bagoly
Bogdán László
A cápa kitátott szájában - búcsú Günter Grasstól
Günter Grass
Versek
András Orsolya
Günter Grass és a fekete doboz
Zsidó Ferenc
A sajtószabadság ára
FELLINGER KÁROLY
Versek
KOVÁCS KRISTÓF
Versek
FISCHER BOTOND
És címük is volt
Sági Enikő
Versek
Borcsa Imola
Útkereszteződés
Virgil Mazilescu
Versek
Gegő Virág
Amikor a tények beszélnek
Pomogáts Béla
Korszerű versek - közelítések Reményik Sándorhoz
Szőcs István
Írói publicisztika mint nyelvtudomány-pótló – és tisztelgés Czakó Gábor előtt
Gyenge Zsolt
Saul és fia – mennybe mennek? – beszámoló a 68. Cannes-i Filmfesztiválról
Karácsonyi Zsolt
Toldi a buszmegállóban
Codău Annamária
Te, én, testvér
Papp Attila Zsolt
Valóság nagybátyánk Tükörországban
MOLNÁR ZSÓFIA
Kortyok versből
Szekernyés János
A korszerűség átörökítése
Jakabffy Tamás
Pacsay Attila zenéje A tolonchoz
Júliusi évfordulók
 
Borcsa Imola
Útkereszteződés
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 12. (674.) SZÁM – JÚNIUS 25.

Sötétlő esőfelhők vonultak a város fölött. A gyár legmagasabb, karcsú kéményéből felgomolygó füst összefonódott egy lecsüngő felhőfoszlánnyal, s csak tétovázva szakadtak ki egymás öleléséből, mikor ezek tovasiettek. A gyárudvaron cipőtalpak alatt csikorgó kavics és élénk társalgás jelezték a délutáni műszak végét.
– Hé, öreg, mér’ vagy olyan búvalbaszott? – lépett oda egy szőkésbarna, zsíroshajú suhanc egy magányosan bandukoló idősebb munkáshoz. Ez rá se hederített, lehajtott fejjel, gondolataiba merülve haladt tovább. A megismételt kérdésre felvonta szemöldökét, s megvető tekintettel mérte végig a fiút, különös figyelmet szentelve a görnyedt hátának.
– Hozzám beszélsz, te nyamvadt? A hetvenéves apámnak sincs ilyen hajlott háta, mint neked. 
A fiú válasza késlekedés nélkül érkezett volna – egy balegyenes formájában –, ha hátulról le nem fogja valaki. Távolról alig észlelhető lökdösődés vette kezdetét, de néhány pillanat alatt el is csitult, s a két fél egymástól jókora távolságban indult meg ismét a kapu felé.
A parkolóhoz érve az idősebb férfi egy kissé rozzant, por lepte Opel felé vette az irányt, az anyósülésre szállt be.
– Mi történt? – kérdezte a felesége köszönés helyett.
– Kiszúrtad a karvalyszemeddel, mi?
A nő továbbra is kérdőn nézett rá.
– Kötekedni akart az a kis senkiházi – vetette oda a férfi, miközben végigsimított őszes, gyérülő haján, a tükörben ellenőrizve az eredményt. – Valami olyasmit kérdezett, hogy miért vagyok búvalbaszott.
– És miért vagy az?
– Hát te soha nem unod meg a veszekedést? Azt hittem, reggel óta kicsit lecsillapodtál! – csattant fel.
– Velem te ne ordibálj!
– Ki a fene ordibál? Most is nem te kezdted? Indulj már.
– Előbb kösd be magad.
– Majd bekötöm, ha úgy akarom.
– Most akard úgy!
– Indulj már el! – kattant a biztonsági öv csatja.

***
– Muszáj már ma este ott légy? – kérdezte a nő, szájához emelve a kávéscsészét. Egy pillanatra becsukta a szemét, élvezettel szippantott a kávé és a forró tej illatának elegyéből, majd kortyolt egy nagyot.
– Juli kibírna egy éjszakát felnőtt nélkül is, de megígértem neki, hogy holnap már hajnalban kimegyünk az erdőbe. Akar fényképezni. Tudod, napfelkelte után és naplemente előtt a legélesebbek a színek. De az erdő kora reggel a legizgalmasabb. Legalábbis ő ezt mondja – ocsúdott fel rövid monológjából a férfi.
A nő mosolyogva hallgatta válaszát. 
– Megértem. De ha így áll a dolog, akkor hétfőig kell várnod – mondta tettetett sajnálkozással.
– Mire?
– Majd megtudod – mosolyodott el huncutul.
A férfi a nő pillantásába kapaszkodva próbálta kifürkészni a titkot, sikertelenül. Rövid csend állt be. Miközben a nőt nézte, tekintete néhány rakoncátlanul kunkorodó szőke hajszálon akadt meg, amik szinte áttetszőnek tűntek a laposan beáramló napfényben. Rég nem érzett nyugalom áradt szét benne. Milyen régóta is? A válás óta? Nem, dehogy...
– Lassan indulnom kéne – szakította félbe gondolatmenetét a nő hangja.
– Hát persze, nekem is.
Búcsúzás után még néhány pillanatig hunyorítva leste kedvese fénybevesző alakját, majd beszállt szürke terepjárójába és elindult.

***
A kis, poros Opel egy dombokkal körülölelt medence kanyargós útjain haladt. A távolban kéklő dombok szeszélyes cikcakkja lassan feloldódott a szürkületi homályban, s a völgyekben parányi fényfoltláncolatok tűntek fel. A kocsiba eső hűtötte levegő áramlott be.
– Huzat van – állapította meg színtelen hangon a nő.
A válasz csak egy másodperc erejéig égbe emelt tekintet volt, de az utat figyelve ezt ő nem láthatta.
– Nem húznád fel az ablakot? – kérdezte fojtott ingerültséggel.  
– Parancsára, hölgyem.
– Nem értem, miért esik ez annyira nehezedre – folytatta most már sértődötten.
– Én sem értem, hogyan fázhat valaki folyamatosan. Nyár van, az Isten szerelmére!
– Ha nem csak magadra gondolnál, akkor talán megértenéd.
– Mindig erre lyukadunk ki – sóhajtott fásultan a férfi, s úgy döntött, inkább nem folytatja a vitát.
Egy ideje már szótlanul fürkészte a sűrűsödő homályt. Erdőborította hegyoldalra kapaszkodott az út, a holdsugár buja lombok sötétjén tört meg, s szilánkokban hullott az aszfaltra. A kocsi hörögve vette be az első hajtűkanyart.
– Talán ha nem négyesben lenne, nem zúgna ilyen csúnyán a motor – jegyezte meg színlelt hanyagsággal.
– Most jön az, hogy nem tudok vezetni? – fortyant fel a nő.
– Nem, szerintem az jön, hogy nem vagyok képes szerelőhöz vinni az autót – válaszolta gúnyosan.
– Miért? Nem így van?
– Dehogynem! Minek vigyem, ha semmi baja?
– Hogyhogy semmi baja? – képedt el a nő – Nem lehet rendesen váltani!
– Én bezzeg tudok! – mondta a férfi fölényesen.
– Mert úgy rángatod a váltót, mintha gyökerestül akarnád kitépni.
– Csináld te is azt! Vagy engedd, hogy én vezessek.
– De akkor visszafele is te fogsz! Nem vagyok taxisofőr, hogy hazaszállítsalak minden alkalommal, mikor inni támad kedved! – fenyegetőzött a nő.
– Most már alkoholista is vagyok? – dühödött fel a férfi.
– Nem, csak önző. Az épp elég!
– Vigyázz!

***   
Az ablaküveg pórusain át a szurok mindent elnyomó, émelyítő szaga furakodott be a terepjáróba, s a motorzúgás egyenletes moraját munkagépek dübörgése nyelte el. A sofőr látva, hogy még jó darabig kell rostokolnia a tunyán araszoló kocsisorban, rágyújtott. Addigi ütemes ujjdobolása kezdett felszakadozni néhány slukk után, s derűs érdeklődéssel mustrálgatta az útjavítók balkáni szorgalmát.
A csikket hanyagul pöccintette ki az ablakon, de az ujjmozdulat olyan lendületesre sikeredett, hogy végül a frissen öntött aszfalton landolt.
– Bassza meg! – futott ki a száján félhangosan. Gyorsan felhúzta az ablakot, s mély összpontosítást színlelve hajtott tovább, sajnálatára még mindig csak lépésben. A szeme sarkából látta, ahogy a csikk röppályáját figyelemmel követő munkások élénk gesztikulálás közepette továbbítják feléje jókívánságaikat.
A dugóból kiérve mérgelődve pillantott órájára, azzal a biztos tudattal, hogy a lányával megbeszélt vacsorára nem ér oda időben. Kissé megkönnyebbülve állapította meg, hogy ha siet, csupán egy félórányit késik. Sebesen hagyta maga mögött a poros városszél sivár ipartelepeit, a visszapillantóban zsugorodó épülettömbökből végül csak a messzeségben pislákoló, aprócska fényfoltok maradtak.
Erdőborította hegyoldalra kapaszkodott az út, a holdsugár buja lombok sötétjén tört meg, s szilánkokban hullott az aszfaltra. A terepjáró szinte suhanva, alig lassulva vette sorra a hajtűkanyarokat. Sofőrjének feleszmélni sem volt ideje.

***   
– Jól vagy? – kérdezték egymástól szinte egyszerre, pár másodpercnyi öntudatlan bénultság után.
– Azt hiszem – hebegte a nő meggyőződés nélkül, még mindig alig értve a történteket.
– Nem nyílik az ajtóm – mondta a férfi, egész felsőtestével lökdösve azt.
A nő rémülten kapott a zárhoz saját oldalán. Csak kiszállás után kezdte ismét érzékelni saját testét: reszkető lábát, hevesen dobogó szívét és sajgó állkapcsát. A férfi nehézkesen kászálódott ki, s feltekintve elborzadt a meredély és a segítségnyújtó karként lógó, átszakított korlát látványától.
– Csoda, hogy ilyen meredek lejtőn úgy csúsztunk le, hogy nem borult fel a kocsi – mondta. Tompult hangjába döbbenet és hála keveredett.
A nő arcáról fokozatosan olvadt le a rémület merevsége, majd kitört belőle a zokogás. A férfi átölelte, s szemét behunyva egyre erősebben szorította magához. Így álltak, míg a sírás pityergéssé csitult. 
– Segítséget kéne hívjunk – vett erőt végül magán a férfi.
– Hol a telefonod? – kérdezte a nő szipogva.
– Az autóban valahol – hajolt be a nyitott ajtón, s kotorászni kezdett. 
Az útról közeledő kocsizúgás hallatszott, majd erőteljes fékezés és fémes csattanás. Felnéztek és földbe gyökerezett lábbal pillantották meg a hatalmas robajjal lefelé bukfencező, feléjük tartó terepjárót.

 

Borcsa Imola: 1990-ben született Kézdivásárhelyen. A kolozsvári Iuliu Haţieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem gyógyszerészeti szakán végzett 2014-ben. Jelenleg Kolozsváron él.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében