(Folytatás lapunk előző számából)
IV.
Mondtam is mindig Benczédi Sándor szobrásznak, ő maga olyan, mint a falusi bíró szobra Egyiptomból, Lili nevű lánya is a papiruszok közül leselkedik; Karácsonyi Zsolt pedig az ülő és fülét hegyző írnok, míg néhai Szabó Gyula író akár személyi igazolványába tehette volna a régens herceg szobráról készült fényképet! És ha már „ámokfutásra” kerítettük a sort, az egyiptomi király címe, a pháraó a tudósok szerint: nagy ház, mivel phar alatt házat, de várat is érthetünk, az ao jelentése pedig nagy. Viszont aki magyarul gondolkodik, az jobban érti: a fáraó nem nagy ház, hanem háznagy, esetleg várnagy!
Ám a „délibábos ámokfutás” közben egy kicsit elkanyarodunk. Ám csak látszatra. Román régészek már régen is állították, hogy e térségben laktak valaha proto-elámiak. Erre vall a római korból a Provoncia Ansaniensis (Óelám, Susa és Ansan neve), a Ialomiţa folyó Naparis neve, mivel elámiul Nap: Isten, az r a többes szám jele. Újabban ezt kevésbé emlegetik, de olvastam például a román szerzőknél arról is, hogy az Argeş nevének jelentése valami olyasmi, hogy „hűvös ligetek közt folyó”, vagyis: Árnyas (ny<gy, lásd: monyoró – mogyoró stb.).
Mindehhez hozzátehetjük „a sajátunkból” a dunántúli Kerka patak nevét – ilyen nevű volt Elám szent folyója irán nyugati határvidékén, aztán kimondott elámi helynevek Pata, Inak(telke) vagy Gyulafehérvár római kor előtti neve: Apullum, aminek jelentése Kapuvár. Egyébként a magyarral való nyelvrokonságot nemcsak sok hasonló szó jelzi: az r hangnak a magyarban is van – amellett hogy főnév- és igeképző is – valami többesszámidéző funkciója: olyasmit jelöl, ami nagyon apró elemekből tevődik össze és nagyon sok van belőle. Például: a szeder, az eper apró gömböcskéből áll, akárcsak a csömör (herpesz), ilyesmiről van szó, amikor szemer-kél vagy csepereg az eső, amikor forr a bor, és természetesen idetartozik a por is!
Meglepi az embert, amikor olyasmivel találkozik, hogy a katedratudomány nagyjai között is akadtak olyanok, akik jóval a „kettős honfoglalás” típusú elméletek előtt is tudni mertek ókori magyarokról is a Kárpát-medencében. Csak persze kollégáik ezt mélyen elhallgatták! Például Pârvan a nagy tudású történész Getica című művében elutasítja Melich Jánosnak azt a véleményét, hogy a rómaiak által Ampolionnak nevezett Ompoly folyó neve a magyar hömpölyög igével van kapcsolatban. Igaz vagy nem igaz, de ezt egyetemi magyar kurzusokban sohasem említették! A folyónevek első rendszeres tanulmányozására a történelem vonatkozásában egy Marjalaky Kiss Lajos nevű magántudós vállalkozott közvetlenül az első világháború után: kimutatta, hogy sok magyar hangzású folyónév régebbi, mint a honfoglalás, továbbá, hogy ahol Anonymus nemzetiségi lakosságot említ, ott később is nemzetiségiek laktak, ám a már ott élő lakosságról csak annyit mond, hogy rustici: „falusiak”, ott akkor is, később is magyar volt a lakosság.
Természetesen a szakemberek nem közölték tanulmányát, ám 1929-ben, amikor Móricz Zsigmond a Nyugat főszerkesztője volt, megjelentette. Azonban a katedra juszt sem foglalkozik vele. (Lásd még Móricznál Őstörténeti tanulmányok cím alatt, és a Tüzes gép c. elbeszélést, valamint Csokán Pál hódmezővásárhelyi amatőr történész fogházzal büntetett történeti fejtegetéseit a népvándorlás méreteinek tudománytalan eltúlzásáról.
És itt még egyszer vissza kell térnünk a székelység történelmi titkaira, de már a sokkal közelebbiekre. Töbször is írtam róla én is, hogy a Felső-Tiszán-túli folyónevek egy része megismétlődik Dél-Erdélyben is: a Nagy-Küküllőtől délre csordogál kétszer két Homoród, de folyik ott is! A Felső-Tiszán-túlról vitték át erre a vidékre? Amikor a szászokat a XII. században Dél-Erdélybe letelepítik, régóta ismert székely nevű helységeket kapnak meg; ezt jelzi Medgyes, Berethalom, Segesvár, Százkézd stb. átvett székely neve. Valamint a Küküllő is: nem Tarnau, hanem Kokkel lesz! És most következik a székelység történetének utolsó különös fordulata: hova lettek a Nagy-Küküllő alsó folyása környékéről? Lehetséges, hogy valóban a bizánciak irtották ki őket 1166-ban? A szászok betelepítése azonban már négy évvel azelőtt elkezdődött. Az aranyosszéki székely telepítés száz évvel későbbi, mennyiségileg jelentéktelen! Érdekes, hogy az ún. Székely Krónika erről nem beszél. Még érdekesebb, hogy 1437-ben a székelyek a magyarok és szászok mellett külön, önálló nemzeti minősítést nyernek az erdélyi három nemzet uniójában, holott nyilvánvalóan magyarul beszéltek.
Az sem tisztázott, hogy miért emlegetik egyes források gyakran a székelyek három nemzetségét (gentes) holott tudjuk, hogy ők maguk hatot tartottak. [Megjegyzem, az is sajátságos, hogy egyetlen utóbb megjelent tanulmány sem említi sem Bodor György, sem Péterfy László festőművész nagyon érdekes és alapos tanulmányait e tárgyban. Horvát István 1825-ben a székelyek eredeti nemzeti nevének a lófőt tartotta, ami a lófejő szkitha (schiti hipomolgi) rövidült alakja lenne, a székely szerinte határőr jelentésű lenne. Szerintük csak utólag, az államalapítás után vette fel ezt a jelentést.] Ami azonban feltűnő, a lófőségbe való besorolás nem ad hoc történt, hogy ki mit cipelt magával, hanem öröklött állapot volt, mint ahogy az is, ha valaki a főemberek, (primores) közé tartozott, vagy csak egyszerű közszékely állapotú, gyalogos volt.
Mindez azonban azt jelenti, hogy a székelység eredetének titkait nem odakint Baskiriában kell keresni, hanem sokkal közelebb.
Különben az is érdekes, hogy a Bácskában Újvidéktől északkeletre van egy Temerin nevű magyar lakta helység. Egy másik Temerin pedig közvetlen az Azovi tenger (Meotis) mellől ismert. De a kettő között mi lehet a kapcsolat? Miért nem Temerény, például? – erről nem nagyon olvashatni semmit, hozzáférhető helyeken. Inkább csak kündü uralkodói címről való motyogásokat. Holott van Nagykend, Kiskend, Szervaskend és Kendilóna, volt egy kék kend nevű népesség-csoport, sem Nagykündü, sem Kiskündü, sem Szervaskündö, sem Kündülöne nincs. Ha Múzeumegylet lennék, erre bizony pályázatot hirdetnék: minden miért van úgy, ahogy van?
