"Ami lehetséges volt, bekövetkezett"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 12. (674.) SZÁM – JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
MARKÓ BÉLA
Kő és könyv
Demény Péter
Az irodalomnak mágikus tulaj­donságokra kell szert tennie - beszélgetés Filip Florian íróval
Filip Florian
Mindegyik bagoly
Bogdán László
A cápa kitátott szájában - búcsú Günter Grasstól
Günter Grass
Versek
András Orsolya
Günter Grass és a fekete doboz
Zsidó Ferenc
A sajtószabadság ára
FELLINGER KÁROLY
Versek
KOVÁCS KRISTÓF
Versek
FISCHER BOTOND
És címük is volt
Sági Enikő
Versek
Borcsa Imola
Útkereszteződés
Virgil Mazilescu
Versek
Gegő Virág
Amikor a tények beszélnek
Pomogáts Béla
Korszerű versek - közelítések Reményik Sándorhoz
Szőcs István
Írói publicisztika mint nyelvtudomány-pótló – és tisztelgés Czakó Gábor előtt
Gyenge Zsolt
Saul és fia – mennybe mennek? – beszámoló a 68. Cannes-i Filmfesztiválról
Karácsonyi Zsolt
Toldi a buszmegállóban
Codău Annamária
Te, én, testvér
Papp Attila Zsolt
Valóság nagybátyánk Tükörországban
MOLNÁR ZSÓFIA
Kortyok versből
Szekernyés János
A korszerűség átörökítése
Jakabffy Tamás
Pacsay Attila zenéje A tolonchoz
Júliusi évfordulók
 
Gyenge Zsolt
Saul és fia – mennybe mennek? – beszámoló a 68. Cannes-i Filmfesztiválról
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 12. (674.) SZÁM – JÚNIUS 25.

Az idei cannes-i filmfesztivált számunkra alapjaiban határozta meg a második napon már levetített Saul fiának a jelenléte. Egyrészt az, hogy olyan magyar film került a hivatalos versenyprogramba, melynek rendezője első játékfilmjénél jár, a szokásosnál is magasabbra értékelte a részvételt, és felfele srófolta az elvárásokat – mondván, valamit tudnia kell annak, aki nem évtizedes presztízse miatt kerül ide. A film révén minden tekintetben felértékelődött a magyar jelenlét, a remekül fogadott első sajtóvetítéstől kezdve például rendszeresen állítottak meg külföldi kollégák, hogy a filmhez gratuláljanak.
A filmről sok kritika és elemzés jelent meg, e helyütt nem tisztünk ebben a kérdésben elmélyedni, azonban a már felmerült szempontok kapcsán néhány dolgot érdemes tisztázni. A holokausztfilmekhez való hasonlítgatással kapcsolatban úgy gondolom, nagyon fontos különbség az, hogy a Saul fia határozottan nem a szenvedés könnyfacsaró ábrázolására fekteti a hangsúlyt – bármennyire is ezt állítják bizonyos elemzések. A sokat emlegetett, videójátékokra emlékeztető képi világ, ahol a kép előterében szinte mindig a főszereplő feje látható, pont azzal a hatással jár, hogy az egész környezettel szemben szinte indifferens saját misszió perspektívája elhomályosít mindent, ami ezen kívül van, legyen az náci kegyetlenkedés vagy lázadásszervezés. A film ezzel szemben a haláltáborok kegyetlen gyárszerűségét, a szállítóeszközök, gépek zakatolását, a kíméletlen szervezéssel járó, de az egyén számára kaotikusnak tűnő logisztikát teszi átélhetővé – és ezáltal nem az áldozatok szenvedésére, hanem a tervezés és végrehajtás embertelen racionalitására irányítja a figyelmet.
A holokauszt bármilyen reprezentációjától ma már nem az események megismerését, hanem a felelősség kérdésének felvetéséhez és a kortárs kontextusban való elhelyezéshez való valamilyen hozzájárulást várjuk el. Ebben a tekintetben a Saul fia pont azért fontos, mert azáltal, hogy nem a szenvedésükben megigazuló áldozatokra, hanem a nácikkal mégis csak valamely formában együttműködő Sonderkommandóra helyezi a hangsúlyt, arról beszél, hogy legyen bármilyen embertelen a rendszer és ördögien gonosz az irányítója, ahhoz, hogy működjön, sok-sok kézre, a „kisember” hangyaszorgalmú részvételére van szüksége.
A Saul fia jó film, és nagy valószínűséggel sikeréből nem csak alkotójára vetül fény, hanem az egész magyar film elismertségéhez is hozzájárul, és talán a nemzetközi porondon elkezdik mondjuk a román filmgyártáshoz hasonló szinten kezelni. Ugyanakkor az ünneprontás ódiumát is felvállalva hozzá kell tenni, hogy nem korszakos remekművel, hanem egy rendkívül ígéretes kezdéssel állunk szemben. Nemes (Jeles) László ezzel a filmmel bebizonyította, hogy különösen kifinomult formaérzékkel és érett, komplex gondolkodással rendelkező alkotó, azonban csak a következő munkája alapján fogjuk megtudni, hogy valóban nagy szerzővel állunk-e szemben.
A cannes-i kontextusra tekintve meg kell állapítanunk, hogy a mezőny, amelyben a Saul fia versenyzett – és ez persze a magyar film érdemeiből semmit sem von le – a sokéves átlagnál gyengébb volt. A versenyprogram legtökéletesebb alkotása vitathatatlanul a díjkiosztón alig említésre került Carol volt – Rooney Mara a legjobb színésznő díját vehette át, de csak megosztva egy francia színésznővel. Todd Haynes azon amerikai független filmesek közé tartozik, aki ellen tudott állni a műfajjá és sematikussá vált „indie” film csábításának, és időnként az experimentalitás határát súroló ötletekkel állt elő – elég csak a Bob Dylan-„portréfilmjére” gondolni, amelyben a főhőst hét különböző színész alakította. Ahogy a Far from Heaven című 2002-es művével, ezúttal is „mainstreamebb” vizekre evezett, és amint akkor, úgy most is az ötvenes évekbeli Amerika csillogás és elfojtás füstös keverékéből összeálló atmoszférájának a megjelenítése állt törekvése középpontjában. A Carol attól fantasztikus, hogy a miliő tökéletes ábrázolása mellett a tekinteteknek valami olyan összjátékát valósítja meg az alkotógárda, amelyeknek hatásától most, tíz nappal és harminc filmmel később, még mindig nem tudok szabadulni.
A fesztivál másik gyöngyszeme szóba se került a díjkiosztó gálán, pedig a kínai Jia Zhang-Ke egy újabb nagyon fontos filmet készített. A Mountains May Depart (Hegyeket mozgat) cím a rendező magyarázata szerint a haza, az otthon megváltozására utal, a film pedig egy szerelmi háromszögből kialakuló család történetét követi hosszú évtizedeken keresztül. Az 1999-ben, 2014-ben és 2025-ben játszódó három felvonás három különböző képarányban egyszerre mesél a képek ezen időszakban radikálisan megváltozott státuszáról, ezen emberek személyes sorsáról, és rajtuk keresztül a kapitalizmus által egyre inkább elfoglalt és globalizálódó Kínáról. A közeli Tajvanról származik a verseny másik csúcspontja, Hou Hsiao-Hsien A gyilkos (The Assasin) című szemet gyönyörködtető munkája. Nehéz meglepőbb döntést elképzelni, mint hogy a korábban csak kortárs történeteket forgató rendező a kilencedik századi Kínába helyezett wuxiát forgasson, de ezúttal ez történt. A műfaj tökéletes megvalósítása egyben annak megszüntetése is, hiszen alig látunk valamit az amúgy káprázatos koreográfiával, de másodpercek alatt lezajló csatajelenetekből.
Az Arany Pálmát elnyerő film említése nem maradhat ki egy cannes-i beszámolóból, pedig e nélkül szóba se kerülne Jacques Audiard munkája. A Coen fivérek által elnökölt zsűri gyalázatosra sikerült díjlistájának legnagyobb szégyenfoltja maga az Arany Pálma, a Dheepan valószínűleg egy mellékszekcióba se kerülhetett volna be, ha nem már befutott francia rendezőről lenne szó. Rejtély, hogy a zsűri mit látott ebben a maximum korrektnek nevezhető, egyenetlen tempójú, klisékkel teli, középszerű filmben. Hasonló szintet képviselt a Tim Roth főszereplésével készült visszafogott Chronic, amelyet a mexikói Michel Franco rendezett angolul Amerikában, és amelynek ereje a történet elmondásának szűkszavúságában, a hiányok nagyon pontos kiporciózásában rejlett. A neki ítélt forgatókönyvdíj az írásban zseniális Coen fivérek egyetlen telitalálata volt. Említésre méltó az a kegyetlenség, amivel a két francia színésztitánt, Dépardieu-t és Huppert-t szinte pellengérre állítja a Valley of Love-ban (Szerelemvölgy) Guillaume Nicloux, ahol ők nem éppen hízelgő módon fiktív önmagukat alakítják.
A versenyprogram a kínos bukásokat sem nélkülözte, ezek közül kiemelkedett az amerikai független film legnagyobb blöffje, a valójában teljesen koncepciótlan és stílustalan Gus van Sant, akinek csak véletlenül sikerül tűrhető filmet készíteni. Új filmjének címét nem vagyok hajlandó leírni, de tény, hogy még a mostanában felszállóágban lévő Matthew McConaughey-t is sikerült lenulláznia. Hasonlóan a nézhetetlenség határát súrolta a párkapcsolati közhelyeket és ehhez illően sematikus színészi játékot felmutató Az én királyom (Mon roi) – ennek főszereplője kapta a megosztott színésznői díj másik felét. Egy le nem forgatott Truffaut-forgatókönyvből készült az ugyancsak francia Marguerite és Julien, amely egy vérfertőző szerelem leegyszerűsítően és érdektelenül összerakott története, és amely ugyancsak pfújolásig verte ki a cannes-i sajtónál a biztosítékot.
Újra fényesen sikerült viszont a román filmek szereplése, amelyekből kettő is helyet kapott az Un certain regard szekcióban. Corneliu Porumboiu A kincs (Comoara) című filmje több kritikus véleménye szerint egyértelműen a hivatalos versenyprogramba kellett volna kerüljön, igazából érthetetlen, hogy – bár számomra egyértelműen a román újhullám legnagyobb formátumú alkotójáról van szó – miért nem sikerült neki még soha beverekednie magát a cannes-i elitbe. Mindez természetesen hosszú távon lényegtelen, hiszen egy újabb keserédes mikrotörténettel gazdagodtunk, amely amellett, hogy apró részleteiben a jelenkori román társadalom és közérzet rengeteg jellemzőjére világít rá, a rendező régi problémáját, a valóság ábrázolhatóságát is teoretikusan problematizálja. Már a kiindulópont is különleges, hiszen valójában egy leforgatott dokumentumfilmet fikcionalizált a rendező, és úgy hozott létre egy fura, hiperrealista mesét, ahol a látszat ellenére a szóösszetétel mindkét tagja helytálló. Porumboiu igazi áttörését talán pont szerénységgel keveredő zsenialitása akadályozza (mondjuk az olyan pöffeszkedő ficsúrokkal szemben, mint az idei zsűriben tevékenykedő Xavier Dolan), az, hogy visszafogott, lecsupaszított történeteiben a felszín alatt megbújva, rejtetten, csak a figyelmes néző számára van jelen a komplexitás, a „kincs”.
Az állandó átmenetiségbe szorult kelet-európai társadalmak egyik legalapvetőbb problémáját, az egyén és a közösség közötti határ volatilitását taglalja a szekció másik román filmje, Az alsó emelet (Un etaj mai jos). Az új román film második hullámában érkezett Radu Muntean a nagy hírnévre szert tett Ünnep után (Marţi după Crăciun) involváló megközelítése helyett ezúttal távolságtartóbb, szikárabb, ha tetszik, elemzőbb hangvételt ütött meg. Vélhetően családon belüli erőszaknak lesz akaratlanul fültanúja a tömbház lépcsőházában a középkorú főszereplő, aki a valószínűleg ebből fakadó haláleset kiderülése után is arra törekszik, hogy – leginkább saját privát szférájának megóvása érdekében – ne avatkozzon be mások életébe. A film szinte minden momentuma valójában ezt a problémát veti fel, a főszereplő munkája, a családi viszonyok, a lakásuk berendezése mind a nyilvánosság színtereinek elhatárolásáról beszél. Az idei Cannes egyik legfontosabb és legerősebb darabja volt ez a film, de a kelleténél talán kisebb visszhangot szült.
A hivatalos program vesszőfutásából a Rendezők két hete mellékszekció profitált leginkább, amit a fesztiváltól némileg függetlenül szervez meg a rendezők egyesülete évtizedek óta. Ebben a központi helyszíntől kissé távolabb zajló szekcióban vetítettek többet is a fesztivál legkülönlegesebb filmjei közül, itt láthattuk Miguel Gomes háromszor két órás opuszát, az Ezeregy éjszakát a válságban lévő Portugáliáról, a legújabb Armaud Desplechin-filmet vagy a Sundance idei felfedezettjét, a Dope című mozit. Most azonban a veterán Philippe Garrel L’ombre des femmes (A nők árnyékában) című elbűvölő kis gyöngyszeméről szeretnék beszélni. A valóban kicsi, csupán 70 perces, se-veled-se-nélküled szerelmi háromszöget bemutató film iskolapéldája a ma már hagyományosnak tekinthető, újhullámban fogant modernista filmnyelv lehengerlően magával ragadó erejének. Az érzelmek hullámzásának színészek és kamera mozgásával tökéletesen összehangolt lendülete, az állandó változásban levő filmkép kifejező ereje, a zörejek, a zene és a kép összjátékának hatásmechanizmusa olyan szintű élményt teremtenek, amely újra eszünkbe juttatja, hogy miért érdemes moziba járni. És igen, az ilyen elcsent pillanatokért járunk évről évre a cannes-i fesztiválra is.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében