"Ami lehetséges volt, bekövetkezett"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 12. (674.) SZÁM – JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
MARKÓ BÉLA
Kő és könyv
Demény Péter
Az irodalomnak mágikus tulaj­donságokra kell szert tennie - beszélgetés Filip Florian íróval
Filip Florian
Mindegyik bagoly
Bogdán László
A cápa kitátott szájában - búcsú Günter Grasstól
Günter Grass
Versek
András Orsolya
Günter Grass és a fekete doboz
Zsidó Ferenc
A sajtószabadság ára
FELLINGER KÁROLY
Versek
KOVÁCS KRISTÓF
Versek
FISCHER BOTOND
És címük is volt
Sági Enikő
Versek
Borcsa Imola
Útkereszteződés
Virgil Mazilescu
Versek
Gegő Virág
Amikor a tények beszélnek
Pomogáts Béla
Korszerű versek - közelítések Reményik Sándorhoz
Szőcs István
Írói publicisztika mint nyelvtudomány-pótló – és tisztelgés Czakó Gábor előtt
Gyenge Zsolt
Saul és fia – mennybe mennek? – beszámoló a 68. Cannes-i Filmfesztiválról
Karácsonyi Zsolt
Toldi a buszmegállóban
Codău Annamária
Te, én, testvér
Papp Attila Zsolt
Valóság nagybátyánk Tükörországban
MOLNÁR ZSÓFIA
Kortyok versből
Szekernyés János
A korszerűség átörökítése
Jakabffy Tamás
Pacsay Attila zenéje A tolonchoz
Júliusi évfordulók
 
Karácsonyi Zsolt
Toldi a buszmegállóban
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 12. (674.) SZÁM – JÚNIUS 25.

Toldi története bármikor elénk kerülhet. Nem csupán Ilosvai és Arany okán juthat eszünkbe, de a Daliás idők, a történet-rajzfilm, pontosabban festmény-film változata miatt is, sőt, ok az is, hogy a téma az utcán hever.
Ez utóbbi lehetőségre nem gondoltam volna, addig, amíg Toldi történetét egy buszmegálló díszletelemei között nem láttam viszont június elején, a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében, a Vígszínház vendégjátéka alkalmával.
A téma az utcán hever. Teljesen hiteles helyzet, hiszen mi másról is regélhetne egy csöves, egy hajléktalan, ha nem erről a parasztfiúról, akinek meggyűlt a baja a törvénnyel vidéken, és feljött a fővárosba, Pest az én Bakonyom alapon. A mesélő, aki el is játssza a történet egészét, jobb történetet nem is találhatott volna, elvégre az utcán vagyunk, és a nyers erő diadalát hozza elénk e nagyvárosivá formált legenda.
Szerencsére az előadásban nem lelni túlzásokra, elhibázott fogásokra, minden a helyén van, elsősorban azért, mert túl a hajléktalan-konvención vagy a buszmegállón, mégiscsak színházban vagyunk. Sőt, a hagyomány folytatásának lehetünk tanúi – hajdanvolt csavargók, regösök, énekmondók kései utóda adja elő zenei kísérettel mindazt, amit Toldiról tudni kell.
Először is, a szövegről kell szólni. Ha akadnak is benne húzások, teljes egészként hat. E szövegteljesség okán, annak köszönhetően, az előadás még véletlenül sem válik unalmassá, döcögőssé, távol áll tőle minden szövegfelmondó elhibázottság. Adott a színész, Csőre Gábor, aki mozog, mesél, jelen van a térben, miközben formálja is azt. Mert behúzódik a buszállomás várótermébe, és az rögtön vidéki házzá vagy palotává alakul, helyzettől függően, vagy felmászik a díszlet tetejére, és az rögtön a nagyfalui ház tetőzetévé válik, ahonnan éjnek idején leskelődik a nehéz helyzetbe került Miklós.
A szöveg hangsúlyozása nem parlagi vagy parasztos, inkább aszfaltbetyárhoz illő, nagyvárosi szlenghangsúly, ez is némiképp távolságtartón, hiszen nem annyira a huszonegyedik század városi szegénylegényeinek a beszédmódját hallhatjuk, inkább a nyolcvanas évek vagányait, a hajdanvolt napokból, amikor nem csak a kiskamaszok szája rágott folyamatosan.
Terek, idők, helyzetek egymásba játszása az előadás, amely folyamatosan játszik a hangsúlyokkal, konvenciókkal, idézetekkel – ezek által tart folyamatosan némi távolságot a szövegtől, és éppen e távolságtartás által hozza közel a nézőkhöz, teszi maivá a Toldi szövegét.
Mert ha van tét, akkor az mindenképpen az aktualitás felől nézve válhat egyértelművé. Miért aktuális a Toldi? Elsősorban azért, mert, mint minden művészeti alkotásnak: a Toldinak is célja a szórakoztatás. Az előadáson belüli szórakoztató funkciója vonatkozásában pedig egyszerre beszélhetünk unaloműzésről, pénzkereseti lehetőségről, és nem utolsó sorban lét-igazolásról. Hiszen a mesélő jelenléte a buszmegállóban éppen a mesélés által válik legitimmé. A művészi cselekvés a biztosítéka annak, hogy valaki hosszabb ideig is a buszmegállóban tartózkodjon, az itt-létet a buszmegállóban való produkcióval igazolva.
Ennél jobb színházi helyzetre nincs is szükség, képzeljünk el egy üres teret, amiben csak addig van jogunk jelen lenni, amíg színházi helyzeteket, jelenetsorokat hozunk létre, ha kell, az árnyjátékban vagy a rajzfilmben lakozó erőket is segítségül hívva.
Fontosak ugyan a zenészek (Barabás Béla és Galántai Zsolt), a játéktérben helyet foglalva, jól alátámasztják, színezik az egyes jeleneteket, de a rajzfilmes „etűdök” sora még náluk is jobban „megdobja” az előadást. Nem csupán kiegészítőként, pótlékként van jelen az előadásban, de annak szerves részeként, meghatározó elemeként, és éppen a szöveghagyományhoz való viszonyt tereli egy adott irányba, éppen sajátos vizualitása által.
Az animációs rész rendezője, Csáki László nem tesz úgy, mintha nem létezne a Gémes József által 1984-ben megrendezett Daliás idők, Jankovics Marcell munkássága sem marad reflektálatlan abban, ahogy az általa rendezett animációs jelenetek a magyar adaptációs hagyományhoz, a magyar animáció-történethez viszonyulnak.
A Daliás idők vagy a Magyar népmesék képi világától kétségtelenül hosszú az út addig a pontig, amíg a Toldi által végül majd legyőzött bika négyzetként ábrázoltatik az előadás díszletének egyik falára vetítve, de minden megrajzolt vonalon érződik, hogy az eltávolodás közepette, ahogy a népi motívumok szikár vonalakká egyszerűsödnek (sűrűsödnek?), a számítógépes játékokra emlékeztető geometrikus formákig – a rendező tiszteli a hagyományt, csupán új szövegkörnyezetbe, helyzetbe emeli át.
Ugyanez mondható el a buszmegállóba helyezett Toldi rendezőjéről, Paczolay Béláról, a teljes szöveget nem hétköznapi fegyelemmel és összpontosítással begyorsító, máskor lelassító Csőre Gáborról is.
A rendezés, a színészi játék kevés eszközzel ér el sokat, azzal, ahogy bizonyos pontokon a klasszikus szöveget kimozdítja eredeti helyéről. Tragikomikus pillanat, ironikus gesztus, amikor Miklós az édesanyja által küldött kenyérben nem pénzt talál, hanem egy dobozos sör válik kinccsé, hogy aztán néhány jelenettel később a szinte teljesen kiürült sörösdoboz ismét jelentéssel telítődjön, és a cseh lovag páncélkesztyűjeként lapuljon össze Toldi iszonyú erejétől.
Gyors, pergő ritmusú előadás ez, ahol Csőre Gábor még „a szeren lógva” is teljesít, iskoláskorúak, felnőtt nézők számára egyaránt élvezhető stílusban, néhány apró kibillenést leszámítva, pontos, kiegyensúlyozott produkció, amelyet szépen jellemez a királyi kard átvételének pillanata, ahol irónia és hagyománytisztelet, idézettechnika és alapszöveg, hagyomány és aktualitás szép és szándékos egyensúlyban áll a nézők előtt egy pillanatra, akárcsak Toldi, akit nem csak a stúdiótér okán tudott az előadás ennyire közel hozni a mához a tizenvalahány emberöltőnyi régiségből.

Vígszínház. Arany János: Toldi. Előadja: Csőre Gábor. Zenészek: Barabás Béla, Galántai Zsolt; díszlet: Hujber András; jelmez: Mester Dóra; zene: Barabás Béla; animáció: Kiss Virág, Lengyel Nóra, Szabó Péter, Umbrella.tv; animációs rendező: Csáki László; vetítés: Szilágyi Lóránd; mozgás: Király Attila; dramaturg: Kovács Krisztina; szcenika: Krisztiáni István; ügyelő: Röthler Balázs; a rendező munkatársa: Várnai Ildikó. Rendező: Paczolay Béla.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében