"Ami lehetséges volt, bekövetkezett"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 12. (674.) SZÁM – JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
MARKÓ BÉLA
Kő és könyv
Demény Péter
Az irodalomnak mágikus tulaj­donságokra kell szert tennie - beszélgetés Filip Florian íróval
Filip Florian
Mindegyik bagoly
Bogdán László
A cápa kitátott szájában - búcsú Günter Grasstól
Günter Grass
Versek
András Orsolya
Günter Grass és a fekete doboz
Zsidó Ferenc
A sajtószabadság ára
FELLINGER KÁROLY
Versek
KOVÁCS KRISTÓF
Versek
FISCHER BOTOND
És címük is volt
Sági Enikő
Versek
Borcsa Imola
Útkereszteződés
Virgil Mazilescu
Versek
Gegő Virág
Amikor a tények beszélnek
Pomogáts Béla
Korszerű versek - közelítések Reményik Sándorhoz
Szőcs István
Írói publicisztika mint nyelvtudomány-pótló – és tisztelgés Czakó Gábor előtt
Gyenge Zsolt
Saul és fia – mennybe mennek? – beszámoló a 68. Cannes-i Filmfesztiválról
Karácsonyi Zsolt
Toldi a buszmegállóban
Codău Annamária
Te, én, testvér
Papp Attila Zsolt
Valóság nagybátyánk Tükörországban
MOLNÁR ZSÓFIA
Kortyok versből
Szekernyés János
A korszerűség átörökítése
Jakabffy Tamás
Pacsay Attila zenéje A tolonchoz
Júliusi évfordulók
 
Jakabffy Tamás
Pacsay Attila zenéje A tolonchoz
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 12. (674.) SZÁM – JÚNIUS 25.

Az idei kolozsvári filmes seregszemle, a TIFF egyik legizgalmasabb pillanata kétségkívül a százegy évvel ezelőtt Kolozsváron gyártott, A tolonc című némafilm újra-bemutatása volt – amint ezt Tudor Giurgiu fesztiváligazgató is örömmel erősítette meg. Az Állami Magyar Színház s a Magyar Opera jelenlegi épületének udvari részében állt egykor az a filmstúdió, amelynek szíve-lelke a legendás Janovics Jenő volt, aki nemcsak alapítója és „menedzsere” volt az erdélyi filmgyártásnak, de maga is forgatókönyvíró, rendező. (A kolozsvári filmgyártás volumenére nézve mindennél többet mond, hogy Janovics stúdiója mindössze öt nyár alatt hetvenkét játékfilmet gyártott.) Az ő műhelyéből indult a hollywoodi karrier felé Korda Sándor (Alexander Korda) és Kertész Mihály (Michael Curtiz), utóbbi a jóval később megalkotott Casablanca Oscar-díjjal kitüntetett rendezője. Kertész az 1910-es években több némafilmet is forgatott Magyarországon, de ezek közül A tolonc (1914) maradt meg a legteljesebb állapotban – igaz, a newyorki magyar kulturális intézet pincéjében 2008-ban megtalált kópiát hosszas és költséges munka árán restaurálták, hogy mára igazi kincsünkké váljék.
Nem lehet ezt a filmet meghatottság nélkül néznie egy kolozsvárinak. Hogy is lehetne, amikor erről az egyetlen olyan mozgóképről, amelyen Jászai Marit játszani láthatjuk, a város ma is élő látványai köszönnek ránk. Klasszikus korú játék(néma)film-részlet a Szabók bástyája előtt! Konfliktushalmozó eseménysor egy polgári enteriőrben, miközben az ablakon át a Szent Mihály templom tornyára látni! Torockó! Tordai-hasadék!
A maga korában a filmszínház szolgálatos zongoristája biztosította a „zenei kulisszát” Kertész filmjéhez is. Talán az időjárás, a billentyűmester hangulata, netán az, hogy fél órával korábban a mozigépész nyert ultiban – ezek lehettek azok az esetleges tényezők, amelyek egyedivé, mégis otthonossá tehették a némafilm kísérő- és hangulatfestő zenéjét. Újabban – vagyis 2014 óta – már a magyarországi Pacsay Attila szimfonikus zenekarra írt muzsikája „támasztja alá” A toloncot. Nemzetközi léptékű hírnevét Pacsay elsősorban animációs filmek hanganyagának komponálásával vívta ki – ő írta például az Oscarra jelölt Maestro zenéjét –, és olyan klasszis-alkotók kérték fel kisfilmjeik zenéjének megírására, mint Cakó Ferenc, M. Tóth Géza vagy Rofusz Ferenc.
Ritka pillanat, hogy a „kortárs zene” finomvegyes hangulatú hívószava mentén egy némafilmhez készített zenei alkotásra figyelhetünk fel. Úgy vélem, az egyedi kihívás varázsa is hozzájárult ahhoz, hogy Pacsay maximálisat teljesített A tolonchoz. Művéről végső soron minden elmondható, ami csak a némafilmhez alkalmazott zene „logikájából” követelményként adódhat. Kísérőzenéje egyetlen pillanatra sem hivalkodik, nem tolul a film elé, miközben a szimfonikus zenekar adottságaiból következő gazdag lehetőségpalettán Pacsay mégis könnyedén, biztonsággal, változatosan és meggyőzően keveri hangulatfestő, az epikumot támogató, az érzelmi feszültségek dinamikáját követő és erősítő színeit. Az ütősszekcióra háruló jelentős szerep, a mértéktartó effektek, a nem túl éles tempóváltások, az epikus és a leíró funkciójú snitteknek messzemenően megfelelő zenei szintaxis mind csak emeli, nemesíti Pacsay Attila zenéjének értékét.
Kulcsár Szabolcs, a Kolozsvári Magyar Opera karmestere mondta el, hogy (nem csak) számára többrészről is premiernek számított A tolonc Pacsay-zenéjének előadása. „Egy halott dolgot (vagyis a készre vágott, módosíthatatlan ritmusú filmet) egy élővel kombinálni” – ez nyilván olyan zenekari tapasztalatot igényel, amelynek épp egy operai együttes tud leginkább megfelelni, hiszen ennek nemcsak önmagához és karmesteréhez kell viszonyulnia, hanem valami külső, olykor öntörvényű történéshez (leginkább a színpadhoz) is, amely viszony nem az alá-fölérendeltség, hanem a „munkatársiság” étoszában ragadható meg leginkább. Ugyancsak Kulcsár Szabolcs utalt rá, hogy Pacsay Attila némafilm-zenéjébe határozottan bele van komponálva a rugalmasság, a „kezelhetőség”, vagyis végső soron az alkalmazhatóság, amely okos és szerény kompromisszumkészséget ajánl fel és vár el szerzőtől és előadóktól egyaránt.
A zene kvalitásai miatt és a film muzeális patinája folytán A tolonc és évszázaddal fiatalabb zenéje végre az őket leginkább megillető helyre került (vissza): a kolozsvári közönség színe elé. Ünnepi látvány volt a színház filmrajongóktól roskadozó beltere.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében