A nyár sokaknak a pihenést jelenti, másoknak ilyenkor kezdődik a munka dandárja. No de milyen az irodalom nyaranta?
Míg évszázadokkal ezelőtt a csatára kész szerzők (Szophoklész, Cervantes, Zrínyi...) nekiláttak a nyári hadiszezonnak, mostanság az írók, költők nem annyira hadba, inkább „edzőtáborokba” vonulnak, hogy soraikat rendezzék, és nem csupán a kéziratoldalakon.
Miért fontos az íróknak, hogy a könyvheti forgatag és az első őszi felolvasások, szerzői estek közötti időszakban is fogalkozzanak az irodalommal, annak különböző megjelenési és megjelenítési formáival? Hogy például Tokajtól Szigligetig vagy Árkostól Visegrádig, változó és változatos terek adta lehetőségek szerint találkozhassanak mindazok, akiknek az irodalom nem csupán szükséges felesleg, de szükséglet?
Egyértelmű válasz természetesen nincs, elvégre nem is azért szeretjük az irodalmat, mert csak egyetlen lehetséges értelemezést rejt magában. Azonban régi történet, hogy a nyárnak az irodalom szempontjából is megvannak a maga rétegei, és bizonyos (olvasói, befogadói) rétegekhez szóló üzenetei.
Például: aki télen verset olvas, az nyáron csakis megzenésítve fogadja el, a fokos prózakötetek lapjain átjutók ilyenkor azért indulnak el táborok, városnapok irányába, mert tudják, hogy ez a nyár játszik ugyan, de elvárja, hogy vegyék komolyan. Titkokról, műhelytitkoról számol be, amelyek kimondva mégis egészen más hangulatot árasztanak, mint az adott szerző által rég leírt szavak.
A nyár talán könnyedebb irodalmi rétegei teraszosan helyeződnek egymásra, és úgy villanak fel, hogy a többit is látni engedik, a látványosan megnyilvánulóktól a meghúzódva szólókig és a frissen befutottaktól az élő klasszikusokig, az irodalmat a maga teljességében jelenítve meg, talán jobban, barátságosabban, mint a tél jeges fényei.
Olyan ez az évszak, hogy víg irodalmi alkalmain szerzőt és olvasót sem érhet utól, Goethe-t idézve, „semmi homály, semmi bánat”, mert quasimodo-i „ellenpontos dalokat” dúdolva, nem tehetünk mást, mint élvezzük a soha el nem utazás délutánját, az Ithaka felé vándorlás villódzó sötétjét, olyannyira, hogy talán ki se lépnénk lángoló köreiből, felépülő és újra leomló mondatainak labirintusából.
