"De ki mondta, hogy boldog kell légy?"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 13. (675.) SZÁM – JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A nyár rétegei
KISS ERNŐ CSONGOR
„Mintha volna beszélgetés” - interjú Schein Gábor íróval, költővel, irodalomtörténésszel
Vallasek Júlia
Angolkeringő 14. - Keskeny úton, magányosan
Dimény-Haszmann Árpád
Versek
DOINA RUŞTI
Lizoanca tizenegy évesen
Gábos Dezső
Rövidprózák
Sárkány Tímea
Versek
Ferentz Anna-Kata
Rövidprózák
Visky Zsolt
Reppelgetünk apámmal
Ugron Nóra
hangtalan sellő
Szőcs István
Idegenimádat mint önimádat
Ambrus Lajos
Csávossy 90
Markó Béla
Erdélyi bor
Papp Attila Zsolt
A TIFF megérett a személyi igazolványra - beszámoló a 14. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválról
Jakab-Benke Nándor
Dalok a második emeletről - román napok a TIFF-en
Kiss Tamás
Egy tesztelés képei
Borsos Júlia Gyöngyi
Az örök ifjúság málnaszörpje
Pap Ágnes
Só és bors a békaemberben
MOLNÁR ZSÓFIA
Egy épületes könyvről
Túros Eszter
Szárhegy 40 - Válogatás a Gyergyószárhegyi Művésztelep gyűjteményéből
Hírek
 
Dimény-Haszmann Árpád
Versek
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 13. (675.) SZÁM – JÚLIUS 10.

a második elégia

Nézz egyenesen az égőbe,
mintha isten szemébe néznél.
A szembe, melyben a dolgok nem keverednek.
Nézz az égőbe, aztán,
amikor a színes pöttyök parabola-görbét írnak,
a kimaradás felé.

Mondom most neked, a szemedbe nézve,
a test a magvak háza,
a vastaggá vált derék csak öltöztet.
A test kellék, amit azzal a céllal alkottak,
hogy feltöltődjék boldogsággal,
amin elélünk majd egy darabig.

Olyan az élet, mint egy rosszul tervezett sarokban,
a haszontalan faliszekrény mellett, a gipszbevonatú
falon logó óceáni tájkép, melyen hullámok hordják
a csöndet a halál-előtti létbe.

Bebotorkálok testen belülre.
A gúnyos sötétségbe, ahova nem mersz utánam jönni.
Pedig odakint fél zöld, ellenséges érzelmű öreg civilizáció.
Fölverte a zsurló, kiégett minden, köves pusztaság,
s a betegség sárgásbarna szaga,
mint a szivárgó gázé olyan,
amitől annyira rettegsz.

Védett életet élek. Igaz, kint is arra törekszem.
A bőr melegebb, mint a vászon.
Az izzó egyenletes, kékes fénye
nem vet árnyékot sehová.
De azért félek, hogy elvesztem a ritmust,
a lépést és az isteni kegyelmet.
Mert így van ez rendjén.


a negyedik elégia

Gondolatban mindig lelépem a távolságot,
mint mikor egy régi Kodakkal fényképezek.
A képek meglepően élesek,
valójában pillanatfelvételek:
távoli megművelt földekről,
szeptemberi esőről, tétova vizekről,
házakról, ahonnan már kiköltöztek.
Vagy kihaltak.
Ráközelítve kitört gyárablakok üvegcsonkjára.
Bennük felhők özönére. Rejtőzködő magasságbeliekre.
Távoli tengerek feltörő sóhajával.
Talán békét hoznak,
pár perc bölcsességet.

A föld meztelen teste,
ahogy a vaku fénye kitakarja,
aszott és goromba,
mohája, teje mégis idecsalja az isteneket.
Özönlenek rá, mint a napfény.
Nem a tetteikért imádjuk őket.
Könyörtelen törvényeink szövedékei,
mint az is, ahogy mindentől függetlenül felkel a nap,
adassék hála érte.

Mint homok, van belőlünk sok.
Sokat élnek, mi keveset,
ezért imádjuk őket,
pedig kioltják életünket.
Egyikünkét s a másikét.
Az értéssel magunkra hagynak:
magunkra a harc örömével,
a részvét vigaszával és
a bátorság diadalával.
Meg az összes fájdalommal.
Ami most itt örvénylik velőm útvesztőiben,
a megduzzadt nyirokban,
bömbölve önti el zsigereimet.
Rágja a csontot, mint a rák.
A fájdalom csápjai tapogatóznak
a mellkas fala mentén.
Bomlasztják a fekete tüdőt.
Ahová meghúzódtam a fénybe,
apámhoz, a vér szintje alá.

 

2. példabeszéd
„A csendnek csönd az ára.”
           Farkas Árpád

Dobáltam magam apám kezei között,
kapkodva ittam az oltalom levegőjét.
Mindig istenhez
akartam közel kerülni.
De miféle élet ez,
nem adott mást, csak
csendet.
Drága időm kirepült a kezei közül.
A csend kiült a homlokára.
Tiszta volt, fényes, mint a króm.

Mindannyian egy-egy ajtó mögött élünk.
Inkább mögött, mint élünk.
Gyűjtjük a napokat,
egymás ismétléseit.
A Gyermek születése előtt
Istennek még gondja volt ránk.
Nagyon rég volt,
mikor az irányt mutatta.
Az ő kegyelmével, de sok szeplővel
teremtett bennünket,
de az ő szemében ezek
nem minősülnek hibának.
Láttam apám békés szeme mélyén is.
A köröttünk kavargó,
finoman szőtt szövedékét az igaz világnak.

Semmi hiba nincs abban,
ahogy minket megteremtett.
Mindent megbocsát.
Patakokat, kifolyókat, csatornákat
a gennynek, a fekete éjszaka
olajos vérének.
Megbocsátás? Az emberek
egyszerűen csak felejtenek.
Nekem más üresség rendeltetett.
Abba növök bele. A boldogtalan gyakoribb,
mint a boldog. De ki mondta,
hogy boldog kell légy?




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében