(regényrészlet)
Felcser listája
1. Felcser éjnek idején kelt. Nem akadt különösebb dolga, csak ő volt meg Mitina néni. Rajtuk kívül senki, az üres rendelő csak úgy fürdött a júniusi nap fényében. Az orvosnő keddenként járt be, hacsak be nem telefonált, hogy mégsem jön, mint ahogy ezen a héten is tette. Ha valaki beteg lett vagy felfordult, Felcser volt a főnök. Márpedig az alatt a tíz esztendő alatt, mióta a Satu Nou-i rendelőt uralja, rájött, hogy sokkal tapasztaltabb az összes orvosnál, akik valaha ott megfordultak. Holmi diplomás macskáknál, leginkább nőknél, akik még receptírásra sem voltak alkalmasak. Aki jónak számított, mind elhúzott az országból. Csak a selejtek, évismétlők és kurvák maradtak itthon. Ennek köszönhetően ha valaki megbetegedett, az ő kezére jutott. Felcsernek hívták, elődje egy öregember lévén, aki hajdanán szintén megörökölte a Felcser nevet. Felcser Gheorghiţă. Milyen furcsa ember volt! Emlékszik, amint nehezen szuszogva közeledett, mintha most lehelné ki a lelkét, dagadtan és vörösen, akár egy bárányhere, két pár egymásra helyezett szemüveggel. Amikor egyik télen megbetegedett, az öreg odament az ágyához, hüvelykujját a fülcimpája alá dugta, és két-három tompa hangot adott ki. Anyja kérlelte, mondja csak, Felcser úr, meggyógyul a lány, beteg nagyon vagy mi... ? Ám Felcser Gheorghiţă rá sem pillantott, hanem elővette ezüstös dobozkáját a fekete, női retikülre hasonlító táskájából, és balettszerű mozdulatokkal, mint egy álomban, becsavarta a fecskendőt, kiszívta a szert, majd beledöfte a tűt a penicillinüvegcse szürke gumijába.
Attól a pillanattól kezdve orvosnő akart lenni. És némileg be is tartotta szavát. Asszisztensképző iskolát végzett, mely annak idején, a 90-es évek legelején az egyetemnél is keresettebb volt. Három éven át ingázott Bukarestbe, tüntetők és pajzsosok között, három nehéz évig, hogy megkaphassa a diplomáját.
Felcser a fehér falra szegezte tekintetét, melyen végzős diplomájának színes másolata függött, rajta az ő jól kiolvasható nevével: Ghiţă Cătălina, alatta tanulmányi átlagával: 8,12.
A rendelő ablakán beözönlött a két órája felkelt nap fénye. Aztán hallani lehetett a sarkából enyhén kibillent bejárati ajtót, megszokott, gépfegyverszerű rekedtes hangjával. Felcser néhány másodpercig várt, gondolatban számlálva a rendelő ajtajához közeledő lépteket. Suttogás, rövidre fogott vita, végül az ajtóban felbukkant Mitina feje:
– Valami lányok jöttek vizsgálatra. Beengedjem őket?
– Milyen lányok? Kinek a lányai?
A takarítónő besirült, Felcser pedig futólag rápillantott kék, átlátszó műanyag papucsára.
– Azok, asszisztensnő kedves, azok a lányok a falu végéről, Goarna és Lizoanca, a Cristelé.
Felcser hátradőlt a székben, s kényszeredetten egy aha-t préselt ki magából, majd közömbösen hozzátette:
– Mondd meg nekik, hogy még várjanak egy picit, aztán bejöhetnek.
Szóval úgy, az ő kezére kerülnek! Ezek egészen biztosan tele vannak mindenféle betegséggel. Inkább értesítenie kellene a Közegészségügyi Intézetet, az újságokat és a tévét. Talán azok majd elviszik ezeket a fene tetveseket, hogy szabadulna már meg a falu tőlük.
Határozatlan kopogás hallatszott az ajtón, ezt követően a két lány szinte egyszerre lépett be a rendelőbe. Lizoncát még sosem látta megfésülködve, rajta pedig, akárcsak egy fiún, rövidnadrág fityegett. Mindketten tiszták voltak, a Neajlov vize lemosta őket, messzire vitte róluk a mocskot.
– Szükségünk lenne egy vizsgálatra – szólalt meg Goarna.
– Hát ti még jónapotot sem tudtok mondani?
Lizoanca egy pillanatra elmosolyodott, ám azonnal el is takarta száját kezével, melyet mintha Afrikából importált volna.
– Mi az, kisasszony? Mi olyan nevetséges?
Lizoanca lesütötte a szemét. Megígérte Goarnának, hogy nem csinál cirkuszt és békén hagyja Felcsert. S azzal egy lépést téve hátrafelé, barátnőjét hagyta beszélni:
– Nézze, Felcser néni...
– Milyen néni? Milyen Felcser? Így beszélsz te velem? Te szerencsétlen pokolfajzat! Hát azért tanultam én annyi éven keresztül, hogy az összes tekergő így lekezeljen engem?
Goarna szája tátva maradt a csodálkozástól, de látszott, hogy inkább mulattatja, semmint sérti a dolog. Kis idő múltán meg ezt kérdezte zengő hangjának legmélyebb tónusán:
– Há’ hogy?
– Hogy mi? Netán rokonod vagyok? Hát én tanult ember vagyok! Tudod egyáltalán, mit jelent, hogy valakinek felsőfokú végzettsége van?
S míg Felcser arról mesélt, hogy mennyire nehezen szerezte meg a diplomáját, a két lány nagyjából ugyanarra a dologra gondolva bámulták. Felcser igencsak hasonlított egy tévébemondónőre, és mivel ezzel ő maga is tisztában volt, tüntetően ugyanúgy öltözködött, mint amaz, mindenféle gallérocskákkal kicicomázott ruhácskákban járt, festett műanyagból készített gyöngyöt és brosst aggatott magára, sőt, néha úgy is csűrte-csavarta a magánhangzókat, mint ő, egyenesen a potenciális tévénéző szemébe nézve, oly módon dobálózva a szavakkal, mintha épp rárontani készülne. És természetesen az összes éjszakáját a hajcsavarókkal a fején töltötte, hogy gesztenyebarna, vállig érő, egyenesre nyírt haját, mint egy parókát, felfújja.
– Orvosi asszisztens vagyok! Szólítsatok Asszisztensnőnek! Vagy legalább Cătălina asszonynak! De semmiképp se néninek! Az anyádat nénizd!
Goarna gyorsan kapcsolt, s mivel elfáradt a sok lábon állástól, felemelte a hangját:
– Nézze, mi a helyzet! Ezen a lányon valamiféle bibik vannak. Felírja neki a receptet vagy menjünk Mihăileşti-re?
Felcser furcsa mód egyből lecsillapodott, és mindenféle hanglejtés nélkül megkérdezte:
– Há’ mije van?
– Nézze csak ezeket a bibiket a szájában, és lent, a...
Lizoanca a szája szegletébe tolta a nyelvét, hogy az ekcémát, ezt a finom hab által körvonalazódó térképet jól szemügyre lehessen venni. Majd egy hirtelen mozdulattal lerántotta a rövidnadrágját is.
Felcser a pár szál fekete szőrszállal kidekorált kagylóra pillantott. Semmit nem látott.
– Viszket? – kérdezte.
Lizoanca megnedvesítette duzzadt, vörös ajkát, majd, mintha egy barlang mélyéből válaszol volna, megszólalt:
– Nem...
Felcser felegyenesedett a székében, haját vörös füle mögé helyezte.
Mélységesen fölháborította annak gondolata, hogy ezek a lányok szégyentelenül kicsapongó életet élnek, habár még ki sem nőtt rendesen a fanszőrzetük. Hallotta hírét, hogy Lizoanca Greblánál és még ki tudja, merre szokott éjszakázni. Mit csinálhat ott? Miért is engedné be valaki a házába?
– Megkezdted már a nemi életedet?
– Vagyis?
– Vagyis! Elkezdtél a férfiakhoz járni?
– Mit fáj az neked! – ripakodott rá kriptahangján, állával Felcser felé bökve, mintegy fenyegetésképpen.
– Hát pont azt! Mert meglehet, hogy valamilyen nemi betegséged van.
A lányok egymásra néztek, s a Felcser szájából, akár luxuskocsiból érkező szavak hangzatossága által lesújtva elcsendesedtek.
– Ez az! – csípte el a megfelelő pillanatot Felcser –, nem fetrenghetsz bárkivel és bármikor! Mindenféle betegségek vannak, melyek belülről emésztenek fel, nem tudni, hogyan, s aztán hirtelen feldobod a talpad! Kankót, mindenféle gombát, fertőzést, szifiliszt összeszedhetsz, az AIDS-ről nem is beszélve, amit ha elkapsz, annyi neked. Arra nincs orvosság!
Lizoanca szentül meg volt győződve arról, hogy a nő hazudik, Goarna pedig elmélkedő képet vágott. Majd akcióba lépett:
– És mégis hogy derül ki, hogy van-e ilyen betegségünk?
– Megcsináljuk az analíziseket! Mitina néni!
A takarítónő máris bedugta a fejét az ablakon, mint aki kötelességteljesítésre jelentkezik.
– Hozd a táskát, vért veszünk!
– Nem adunk mi semmiféle vért, eridjen a dolgára, né... Asszonyom!
– S mégis mit gondoltok, hogy tudhatnánk meg másképp, mi a baja a lánynak? Vérből kimutatható az összes betegség. Levesznek egy kicsit, egy gyűszűnyit, és elküldik vizsgálatra, Mihăileşti-re.
– És mindenféle betegséget meg lehet tudni belőle?
– Abszolút.
A lányok egymásra néztek és eldöntötték, hogy ezt a dolgot is végigcsinálják, bár eléggé veszélyesnek tűnt számukra.
A takarítónő be is toppant egy dobozzal, benne érkötővel, vattadarabbal és több egyszerhasználatos fecskendővel.
Felcser elkötötte Lizoanca vékony karját, és megmutatta a benne lüktető lila csövecskét:
– Nézd csak, ebből fogok venni! Hány éves is vagy?
– Tizenegy, de mér?
Felcser nem válaszolt, hanem tekintetét hirtelen Goarna felé fordította, és neki is feltette ugyanazt a kérdést.
– Én 16 vagyok – válaszolta a lány, bizonyos lévén afelől, hogy ezzel majd mély benyomást tesz rá. Én is adhatok vért?
– Szóval úgy! Akkor te már egy nagy erkölcstelen teremtés vagy! – hányta a szemére a nő, miközben a fecskendő magába szívta Lizoanca piros vérét annak soványka karjából.
2. Azon a júniusi reggelen, kis idővel azután, hogy Felcser vizsgálatra küldte a vért, Tori kilépett a házból és gondosan behúzta maga mögött a lemeszelt ajtót. A folyó felől friss fű illata szálldogált. Üres kosarával a karján úgy indult útnak, mintha komoly megbízatást kapott volna. Az udvarokon, a pompás nyári nap fényében, gazdasági épületek körül matató embereket lehetett látni.
Az út tetején Petrache alakja körvonalazódott, aki mintha vezényszóra lépett volna ki a kapu elé. Máskor már csak kalapját megpillantva is összerezzent volna, most azonban nem tűnt egyébnek egy fonnyadt szemű öregembernél.
– Jó reggelt, Petrache apó! – köszöntötte, hagyván, hogy hangjába belecsordogáljon minden vele szemben érzett megvetése.
A férfi egy pillanat erejéig rátekintett, ám ez az egyetlenegy pillanat magába foglalta a legfontosabb róla szóló gondolatokat. Hajdanán, valamelyik nyáron tetszett neki, s sok éjszakán át jártak gondolatai a lány gipsz-szerűen fényezett lábán. Most azonban már csak egy hülye vénasszony volt. Ahelyett, hogy fogadta volna köszöntését, gondolatai súlyától enyhén párás hangon ezt kérdezte:
– Hova-hova, Torica, merre igyekszel ilyen kora reggel?
– A francba megyek! Itt né, jövök-megyek a faluban.
A nő nem állt meg, sőt felgyorsította lépteit, mintha valahova sietett volna, habár semmi dolga nem volt. Szájat tátani indult a kertek közé és az út mentén. Igencsak jól érezte magát, ha az embereket, azok ruháját, arcát bámulhatta. Az utca szélén, apró léptekkel, Tetves közeledett feléje. Tori félszájjal üdvözölte, a tanárnő visszaköszönt, ám anélkül, hogy ránézett volna. Egy picit odébb, a rendelő tornácáról érkező fény belehasított, és hirtelen hátrafordította a fejét. Felcser plakettje volt az, egy ragyogó táblakorong, színes üveggel kidíszítve, mely nyomban elkápráztatta az embert. Felcser várta, hogy köszöntsék, Tori azonban, inkább formaságból, csak bólintott egyet.
Az emberek mellette elhaladva szinte észre sem vették őt, egyesek ugyan köszöntek neki, inkább rutinból, mások még csak nem is viszonozták a jónapotját.
Cristel háza, féloldalra csúszott fekete tetejével, leginkább a részeg emberhez hasonlított. Az udvaron messziről jól kivehető volt Florenţa alakja, aki éppen ásott. Tori továbbhaladt, mintha nem is vette volna észre. Semmi kedve nem volt szóba elegyedni azzal a bambával.
Kinyitotta a bolt ajtaját és bekukkintott, hogy először lássa, ki van bent. A pultnál a fiatal Greblă állt, jobbján pedig, a létra tetején, Lizoanca ült felkucorodva. Majszolt valamit, s közben gyilkosok módjára tekintett ki szemöldöke alól. Cristelnek igaza volt, ez a lány rosszul és idejekorán fogja végezni. Tori egyből mérges lett, és Greblát semmibe véve, nekiszökött unokájának:
– Mit keresel itt, te nagyszájú, mit csinálsz azon a létrán? Hát nincs neked otthonod? Nincs anyád, hogy odarakjon dolgozni?
És ahogy Lizoanca onnan felülről lefelé bámult, anélkül hogy számba vette volna, a nagyanyja kioldotta virágos kendőjét, majd két szoros boggal visszacsomózta a tarkóján, tovább karattyolva Greblă felé, aki engedékenyen mosolygott.
– Te Ionel, mit keres a lányunk tenálad? És honnét van neki pénze cukorkát vásárolni? Vagy te adsz neki, valamiért cserébe...
Lizoanca lassan rágicsálta a csokis kiflit, melyet alighogy megkezdett, máris arra gondolt, hogy túl hamar el fog fogyni. Bosszantotta nagyanyja felbukkanása, és fogalma sem volt, hogy milyen baja lehet vele, amikor még csak nem is az ő rohadt szobájában, hanem Greblă üzletében vannak. Mióta érzi főnöknek itt is magát?
– Mit akarsz vásárolni? – szakította félbe az elárusító, akinek semmi kedve nem volt vitába bocsátkozni ezzel a szipirtyóval, akit az egész falu végigbaszott. – Van-e itt dolgod, mert ha nincs, tűnés, nincs időm cseverészni!
Tori egy doboz gyufát szeretett volna, és míg a pénze után kajtatott, Greblă szelíden így szólt hozzá:
– Ingyen adom, csak menj már és hagyj engem!
A jobb oldali ablakokon át beszűrődött a nyári napfény. Olyan csönd volt, mint egy lakatlan faluban. Majd hirtelen kinyílt a ház felőli ajtó, s a küszöbön megjelent az öreg Greblă behemót nagy teste. Komor ember volt, koponyáról elvétve magányos fehér, száraz hajtincsek fityegtek alá.
– Haha, nicsak! Hogy vagy, Torica, apjáé? Nem láttalak húsvét óta!
A nőnek láthatóan hízelgett Greblă figyelmessége, úgyhogy ráérősen mesélni kezdte, hogy gyufa nélkül maradt, hogy ki kellett volna főznie a ruhákat, meg hogy tüzet akart rakni az udvaron, a nagy tűzikutya alatt, és feltehetőleg az összes aznapi tervét elmesélte volna neki, ha nem szakítja félbe:
– Boldogulsz te, mindig is boldogultál! Ilyen tűzről pattant voltál világéletedben!
Amint rápillantott, észrevette még mindig virágzó ajkait, a szemében pedig az összetéveszthetetlen pislákolást, mely régi negédes kapcsolatokat hozott felszínre. Lizoanca figyelmesen nézte őket, miközben szájpadlását szívogatta, melyre feltapadt egy, a kifli szívéből kiszakadt csokigolyócska. Talán barátok voltak, gondolta Lizoanca a két, láthatóan a boldogság rabjává vált öregről. Talán annak idején ugyanazt csinálták, amit ma ő a fiatal Greblával. Mindenesetre volt valami közöttük, ami egyből eltörölte a nagyanyja iránt érzett utálatát. Vajon ki lehet Cristel apja? Csaknem Greblă apó? Vagány is lenne! Hogy az unokája legyen meg a fiatal Greblă unokatestvére, s akkor nap mint nap bemehetne a boltba, még álmosan, és akkor a fásládából egyszerre két-három csokis kiflit is kivehetne...
– Csak megkérdeztem a fiad, mit keres ez a mi lányunk nálatok, naponta többször is látni lehet, ahogy betér a boltba, hogy Ionellel tereferéljen, aki akárhogy is meglett férfi, mennyi is vagy, Ionel, mert biztosan elmúltál már 35... Az onokám penig még csak iskolás, no!
Lizoanca öblös hangján kacagni kezdett, mire mindenki feléje fordult. Iskola! Ez már mindennek a teteje! Ki beszél itt iskoláról? Lizoanca szentül meg volt győződve, hogy nagyanyja még olvasni sem tud. Mióta törődik ő az iskolával?
– Milyen iskola, néni? – suttogta Ionel is, inkább a kislány mély kacagása által ösztönözve, akire félt is rápillantani, az öregasszony szavai ugyanis eléggé megérintették őt.
– Ej, Torica, hát akkor szerezz neki fiatal fiúkat! – szólalt meg az öreg békülékenyen, továbbra is úgy tekintve rá, mint egy szem cseresznyére.
– Milyen fiatalok? Ez itt 11 éves, mi a fenét beszélsz te ott?
– Ej, no, hát majd megnő! Hamar megnő – válaszolt lágy hangján és könnyes szemmel, közben pedig kicsapódott a bolt ajtaja, és a nyár fényével együtt berobbant Nuţica. Rövidre volt nyírva, mint egy mérges sün, és arca, mivel nemrég hagyta abba a fürdést, leginkább egy kiterített viaszosvászonhoz hasonlított.
– Gyere – mondta, fölfelé nézve, Lizoancára –, gyere gyorsan, Goarna hív!
Lizoanca lélekszakadva futni kezdett, közben a Nuţica által mondottakra figyelve. Ő sem tudott túl sokat, csak annyit, hogy Goarnát alaposan megverték. Villámgyorsan átkeltek a folyóvízen, Lizoanca fél kézzel elkapta a fűz hullámzó ágait. Goarna véres arccal a kuckójukban feküdt, sírásába hatalmas sóhajok vegyültek.
SZENKOVICS ENIKŐ fordítása
Doina Ruşti regénye ez év augusztusában jelenik meg a budapesti Orpheusz Kiadó gondozásában.
Doina Ruşti: 1959-ben született a Dolj megyei Comosteni-ben, író, irodalomtörténész, számos prózakötet szerzője, műveit több nyelvre is lefordították. Egyetemi tanár, Bukarestben él.
