Ő. Nemő. Talán
Három út vezet Talán házához. A legrövidebb épp az egyenes. De a legrövidebb nem a leghamarabb, legalábbis Talán fele soha.
Nemő megállt a villanycserepes ház előtt, és világítani kezdett, fényesebben, mint a legközépső tetőcserép. Talán bosszúsan húzta szét ujjaival a redőnyt, s mogorva pillantását pillantotta ki az ablakon.
– Várni sem tudtam rá. Túl korán érkezett – zsörtölődött. – Fogta magát, s idejött nyílegyenest – dúlta-fúlta, s nem engedte be Nemőt.
Inkább nekilátott elvégezni kulcsfontosságú feladatait: morogni, merengni, marhaságokon mélázni, meg még olyanokat is, amelyek nem m-mel kezdődtek, de ugyancsak kulcsfontosságúak voltak. Amikor aztán belefáradt, és egy pillanatra eszébe jutott a háza előtt állingáló Nemő, ránézett az órájára – ami szintén régóta csak állingált –, s szomorúan, talán kicsit még türelmetlenül is, felsóhajtott:
– Korán van még. Túl korán.
Hamarosan ismét belefeledkezett a munkába: mélabúzott, magányolt, marcangolódott. Aztán megéhezett, s szamárbőr papucsában áttipegett a konyhába. Édesszájú poéta volt, csak a tollhegye volt mindig kesernyés. Nutellás zsömlét kent magának. Amikor jóllakott, gondosan becsukta a befőttesüveget, és lepallta a zsömlemorzsákat a ködfehér asztalterítőről. A szék alatt lerúgott szamárbőr papucsról megfeledkezve, mezítláb rohant vissza íróasztalához (éppen úgy, mint akit megszállt a sürgető ihlet).
Már serényen kaparni kezdett volna, ám ekkor kopogtak. Talán az ajtóhoz sietett. Egy ügyes tollvonással kipattintotta a zárat, egy másikkal ajtót nyitott. Ő volt az... Kényelembe helyezkedett a szamárbőr díványon, és elcsivitelte szívhez szóló történetét a fárasztó, kacskaringós útról, amelyet Talánig meg kellett tennie. Talán egy röpke pillanatra a másik két útra gondolt, amelyeket közel s távol mindenki ismer, és szeretetre méltónak találta Őt. Édes perceket töltöttek el együtt. Ettek mézes mandulát, nutellás kekszet, marcipános bonbont, diós perecet, és kiderült, hogy Ő mindezeket éppúgy szerette, mint Talán. Később együtt meditáltak, morfondíroztak, mélyelegtek meg ugye mmmást is csináltak együtt a kanapén. De egyszer csak Őnek mennie kellett. Talán udvariasan kikísérte a lifthez, aztán gondolataiba süllyedt egész az alagsorig.
Visszaült íróasztalához. Némán, tollfosztottan, ihlettelen. Akkor egyszerre csak – mintegy megmentésként – kopogtak az ablakon. Az esőcseppek. Talán egy gyors tollvonással kipattintotta az ablakot. Csepp a tollak közé fészkelődött. Meglepetésvendégként üdvözölte Talánt, s bizsergetve folydogált le libabőrdombocskái között. Talán kávét főzött, úgyhogy Csepp elkotyoghatta, miként került oda hosszú, viharos útja által. Talán most az egyenes útra gondolt, s igencsak hízelgőnek találta Cseppet, aki azonban egykettőre felszívódott. És ezt most Talán egy cseppet sem bánta. Nemő jutott az eszébe, s valami úgy kezdte vájni a szívét, mint üres, fekete tolla a ködfehér papírt.
– Bizonyosan odébbállt – győzködte magát, de a kercegés odabenn csak nem hagyta nyugodni – Vagy bőrig ázott, betegre fázott...
Talánnak nem volt mersze letörölni a párát az ablakról. Odafönn kiégett mindegyik cserép. Sötét volt, csak az utcalámpa világított meg maga körül néhány négyzetméternyi macskakövet. Talán az íróasztalt az ablak mellé tolta, s csak marcangolódott a meleg szobában. Egyre nagyobb hőség támadt odabenn, fülledtség nyomta Talán mellkasát, mígnem valósággal fojtogatni kezdte a forró levegő, végül öntudatlanul nyitott ablakot. Szeméről kicsidenként olvadt le a pára – a ködfehér vakság –, s lassan meglátta odakinn a világot: Nemő. Nemő volt az az utcalámpa.
Nemő állt odakinn, üvegesen világítva meg a ház falát és azt a néhány négyzetméternyi macskakövet. Egyre nagyobb hőség támadt odabenn. Odakinn egyre fagyasztóbb hideg.
Egyre trópusibb forróság volt odakinn. Odabenn egyre dermesztőbb hideg.
Tüskevár
A benti dermedtségben jégvirágok fagytak Talán tollhegyére. Ettől fogva a teleírt papír úgy festett, mint egy korcsolya szántotta jégpálya. Talán meséit csak télbe zárt hőseinek sóvárgása emlékeztette eztán nyárra, tavaszra.
Ebben a
„…jégketrecben éldegélt Kakt Urszula, a száműzött boszorka, aki borzasztóan utálta a hideget. Vagyis inkább félt tőle, de ezért utálta is, gondolom. Odakinn örökös tél honolt, s ő sohasem hagyta el garzonkáját, sőt még az ajtót sem nyitotta ki. A sötétlila függönyöket, amelyeket a szorgalmas pókok biztonságosan az ablakhoz kötöztek ragacsos otthonaikkal, már ha akarta volna sem húzhatta volna szét. Nem mert még csak kinézni se, mivel attól tartott, hogy akkor jéggé dermedne, s jégszoborként állna aztán, megmozdíthatatlanul.
Így hát nem voltak barátai. Pedig nem csak ő lakott a fagy birodalmában. Ott volt még a porcelánlány meg a tükrök rémei, Etele, a bipoláris társasági remete, Lúd Milla és a többiek. Amikor Urszulát (költője és) a szám nép száműzte a jégbirodalomba, az egész szomszédság barátságosan fogadta – volna… Ha ő kimozdult volna garzonjából a központi csokizóba, megnézte volna a postaládát, felfedezve benne az üdvözletek garmadát, lenyomta volna a kilincset, hogy lecsusszanjon róla a ráakasztott mikuláscsomag (az örökös télben az a jó, hogy bármikor lehet ünnep, gondolta Rem Etele, miközben még egy karácsonyi képeslapot igyekezett betuszkolni Kakt Urszula dugig kitömött postaládájába). De a boszi a hideggel együtt mindenki mást is kizárt lakásából. Félt a fagytól, a mozdulatlanságtól, a nehézségtől, jéggé fagyott szíve súlyától. Rettegett, amikor kopogtak, s az illem fülön csípte, és felszólította, hogy nyissa ki az ajtót, beengedve a hófúvást. Még az orrcimpái is remegtek, amikor a forró csoki illata csábítgatta, hívogatta a kulcslyukon keresztül (később egyébként be is tömte a kulcslyukat rágógumival). Nem engedett semmilyen kísértésnek. Vállalta a keserű száműzetést az édes csokoládé kacér kacsingatása ellenére is. Méltósággal viselte bűnei következményét.
Annakelőtte Számiában lakott. Sokáig mindenki által nagyra becsült számán volt, de hibái túl sokan voltak és túl gyakoriak:
Lázadt a számok ellen. Tüntetéseket, forrongásokat, forradalmakat szított. Kiszámíthatatlankodott és beszámíthatatlankodott. Nem hitt a kancellárnak, a szám Miss Tikának. Bojkottálta a számítógépesítést, a számító számok titkos klónozási kísérleteit. Lopott: ellopott számos csókot. Nem elég, hogy bujtogatott, de gyújtogatott is: szemével szemeket perzselt, szíveket lobbantott lángra, vágyakat gyújtott a legköztiszteletben állóbb, legtisztább, legüresebb helyeken.
Ezért a számok kivetették, űzték őt, a számok olták és lázták bűneit. És ő nem tudott fizetni értük a lopott csókokkal. A lopottat ugyanis mindenhol felismerik, s a tolvajnak futnia kell.
Így lett hát Kakt Urszula számkivetett. Így zuhant számtalan emeletet, messzire kerülve a Naptól s a melegtől. Szemei nem perzseltek többé, csak szúrtak, tüskefövénnyel barikádozva el őt a külvilágtól. Urszula volt a fagybirodalom Csipkerózsikája. Titokban mindig várta, hogy jön valaki, aki kifosztja lopott csókjaiból, ezzel felébresztve a szundító nyarat.”
Talán pontot tett a mondat végére. Ez így olyan szép volt. Olyan reménytelen. Nem írta tovább a mesét, csupán gondolatban mondta ki Kakt Urszula sorsítéletét: „Egy ismerős kopogtatásra végül ajtónyitással felelt. De csak a tél állt a küszöbön. Csak a hó jött be az ajtón, s az északi szél fújt szembe vele. Urszula csakugyan jéggé dermedt, s nem mozdult többé (ahogyan nem mozdult azelőtt sem sehova, már évek óta tán).”
Talán egy gyönyörű mélyet sóhajtott, majd újra bemártotta tollát a porcelán tintatartóba.
Ferentz Anna–Kata: 1995-ben született Sepsiszentgyörgyön. Idén érettségizik a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceumban.