„Hős kell nekem, ő, ki
déli verőben nézi a rémet”
(Kosztolányi)
Előbb három kis történet, részben már használtak.
Egy. Úgy jó húsz évvel ezelőtt, a hatodikos iskoláslány hangoskodva meséli barátnőinek: képzeljétek, az osztályunkban vannak ketten, akiknek egyáltalán semmi, de semmi külföldi holmija nincsen; mindenki nagyon lenézi őket ezért, mondja; és áthatóan vigyorog. Érdekes, a „vigyorogni” ige nem alkalmazható tárgyas igeragozásban: mondhatom, hogy nevetem, kacagom, röhögöm őt, de nem mondhatom, hogy vigyorgom őt. Megmosolyoghatom ugyan, de nem megvigyoroghatom. A vigyorgás, űgy tűnik, magamról és magamnak szól; tulajdonképpen az önkielégítés egyik módja.
Kettő. Egy autócsárdában a hangszóró valamilyen metál, blues vagy hasonló zenét harsog. Bejön szakadt, piszkos öltözékben egy napszámosnak látszó, „öregedő” férfi. A pincér a zenét átváltja valamilyen magyaros-operettes zenére. Az újonnan jött ordítani kezd, veri és rugdossa a pultot, azonal kapcsolják vissza. Azt hiszi, miatta vitték át más állomásra! A pincér később vigyorogva mentegetőzött: ő unta volt meg az előbbi vacakot...
Három. Negyven felé közeledő középiskolai magyar szakos tanárnő, reggel héttől este hétig tanítványai dolgozatait javítja. Este hét után arra kéri a taxisofőrt, csavarja a rádió gombját egy számomra ismeretlen állomásra. Azért szereti csupán ezt az egyetlen állomást hallgatni, mondja, mert ezen sohasem szoktak magyar szövegű dalokat közvetíteni, s mintha valami sötét érzékiség sziszegne a hangjában... Apja, anyja idehaza jónevű, elismert magyar filológusok. Két év múlva apja meghal, ő hazajön a temetésre, Kolozsvárra. Miután vonatja visszafelé csak másnap reggel van, odaadom neki egy lakás kulcsát, melynek gazdái éppen elutaztak valahova.
Éjfélkor szipogva telefonál: Mit csináljon? A lakás minden helyiségében minden villanyégő magától felgyulladt! – Nincs mit csinálni, feleltem, esetleg oltsa el őket. Ez is történt.
Annak idején megmagyaráztam neki: egy nyelv nem akkor hal meg, amikor már nem írnak rajta házifeledatokat, hanem amikor már nem énekelnek rajta...
***
Más népeknél is fellép időnként ilyen idegenimádat, de nálunk társul ehhez egy különös kísérő jelenség. Amennyire rajong a más népből jött idegenekért, annyira ki nem állhatja a saját fajtájabélit, ha az másvalahonnan került oda! Akkor az már gyüttment, és nem győzi ócsárolni!
Szerintem ez a jelenség, akármilyen meglepő, archaikus jelenség; azt ábrázolja egyrészt, hogy az illető népség (etnikum?) tagjai minden áron jobban akarnak élni, és ezért, ösztönösen is, kapva kapnak minden újdonságon, ami esetleg más életlehetőségeket is megnyit előttük! Másrészt, a nagyon régiséget az jelzi, hogy az életben a hozzá hasonlók – a legveszélyesebb riválisai. Esetleg saját rokonai. A kezdetekben, úgy látszik, ugyanaz volt a helyzet, mint majd a végnél is lesz: „kevés a fóka, sok az eszkimó!” (Madách).
S ami feltűnő, valamely nép vagy nemzet nem minden rétegére vagy csoportjára vonatkozik ez egyaránt. Például úgy képzelem – s remélem, nem fogok nagyon mellé –, ez lehetett jellemző a hajdani kelta népekre is. Bámulatos, hogy mennyien elhagyták például az eredeti anyanyelvüket, a bohémiak (Csehországban), bajorok, belgák, galíciaiak, aztán főleg az írek és a skótok! Noha elhagyták nyelvüket, annál jobban ragaszkodnak életstílusukhoz, „allűrjeikhez”, sőt, mint a skótok, viseletükhöz is.
Rájuk vall a Galícia, Galac név, s hasonlók. Egyes román néprajzosok szerint az avasi románság is kelta gyökerű! És árulkodnak róluk népetimológiák is. Például Szerbia közepén van egy nagy síkság, amit valaha magyarul Rigómezőnek hívtak. Eredetileg keltául ez a riga azt jelentette, hogy „király”. Lásd pl. a latin rex, regis megfelelést!
Mindenesetre, mint az észak-moldvai „jász” és a délmoldovai székely nyomok elárulják: a „fekete” magyarság volt az, amely leginkább hajlott a nyelvcserére; ezzel kapcsolatos az a jelenség, hogy náluk a rokoni összetartozás a legkevésbé erős! Két nyomasztó személyes tapasztalatom is van. Most csak a „kisebbik esetet” írom ide.
Egy ízben Kolozsváron valamilyen házi sonka ügyben a hentesek között kellett szétnéznem, s felfigyeltem egy ritka székely családnévre, amelyet apám nyárádmenti falujából is ismertem. Megkerestem a műhelyében, összeismerkedtünk. Valóban szemben lakott valaha nagyapámékkal, s még arra is emlékezett, hogy milyen jó vackor (körte) termett az udvarán. Elmondta, hogy tíz (!)éves korában a szülei elszegődtették ide Kolozsvárra mészárosinasnak. És azóta eltelt hatvankét esztendő, és e hosszú idő alatt otthonról egyetlenegyszer sem látogatták meg, sem levelet, sem csomagot, de még üzenetet sem kapott! Testvérbátyja később országosan ismert funkcionárius, kb. miniszteri rangban, szintén nem érdeklődött soha iránta. És maga? – kérdeztem. Én? Én akkor minek?
Érdekes, hogy ezzel szemben a magyarságnak az a sokkal-sokkal vékonyabb rétege, amely a Szotyori-féle táblázaton a „vörösek” (illetve fehér alapú vörösek) közé tartozott, a hajdani közép-nemesség, rossz felhangú szóval „a dzsentri”, mennyire szilárd rokoni „rendszerekben”, csoportszerkezetekben élt! A legtávolabbi oldalágakig számontartották egymást, és nem volt az a negyedízigleni unokaöcs, akit adott esetben be ne tudtak volna dugni valamilyen állásba! Lám, ez volt az „urambátyám” sokat kárhoztatott „országa”! Amelyben Zolnay László szerint az Isten is csak Bandi bácsi volt! Ezek ősei lehettek azok, akiket a krónikás Árpád nemesei néven tart számon. Annakidején négyezer családra volt tehető a létszámuk, és túlságosan sohasem szaporodtak el, mert ők viselték mindig a hadakozások fő terheit. A mohácsi vész előtt tizenhárom-tizennégyezren lehettek, mármint a családfők; ami talán legtöbb nyolcvanezres lélekszámot tehetett ki. A magyarországi társadalombírálat (és történelemkritika) az utóbbi két évszázadban főleg e réteg ellen irányult, felvilágosult, baloldali liberális körökből egyaránt ők „a” Patópálok, zsorszívűek, ázsiaiak, ugyanakkor, a történelem részéről (pl. 1848–49) őket érik a legsúlyosabb csapások. Nem csoda, hogy később köztük terjed leginkább az infrastruktúra-hiányos urizálás. (Fenn az ernyő, nincsen kas.) Ennek egyik tünete egyrészt a sok idegen név: Polixénia, Beatrix, Blanka, Bernadett, Evelin, Andrea, Erika, Petra; nem él már egy Kati sem! – jajdul fel az író –, másrészt időszakonként ők támasztják fel a történelmi nevek divatját: Szabolcs, Botond, Álmos, Emese, Kincső stb. Sajátságos, hogy e réteg allűrjei, urizálása vagy kedvenc szórakozásai (pl. a népszínmű és a Nem élhetek muzsikaszó nélkül) a magyarországi németség asszimilációjára nagy sugallatos hatással volt, talán ezért is gyűlölik sokan annyira!
Ám a szkítalelkületű – szakadatlanul, szenvedélyesen intrikáló – tömeget ma már nemcsak ők teszik ki. Tán tizenöt éve, a budapesti Székely Kör rendezésében előadást tartottam a székely történelem nehéz, érthetetlen jelenségeiről. Egy nyomasztó példához folyamodtam a történelmi előzmények közül. A hajdani szkítáknál szokásban volt, hogy az uralkodó, a hatalom körül sündörögve, igyekeztek eláztatni, megfúrni rokonaikat. Ha elég kitaróan művelték, a király végül is lefejeztette az illetőket, és fejüket nekik ajándékozta. Ők pedig azt bearanyoztatták, és az övükre, nyergükre akasztva viselték. Minél több ilyen rémes diadaljelvényt rázogattak, annál nagyobb volt a tekintélyük.
E szokást azonosítottam a mai, főleg pesti fúrásmániával és a szenvedélyesen lekicsinylő szokásokkal, s féltem, hogy lehurrognak. Ám nem ez történt: előadás után lapogatták a hátamat, a vállamat, hogy hát bizony, bizony – ez van! Majdnem mindnyájan ilyenek vagyunk, ma is! Móricz Zsigmond írja valahol, hogy a magyar ember azért tudja elviselni a történelem szörnyű évszázadait, mert láthatta, hogy a szomszédja háza is ég! Mégsem a káröröm az erőforrás, hanem ez a kettősség, hogy egyszerre tud csökönyösen maradi és lelkesen újdonságvadász is lenni. E lelki összetettség titkos szoftverjeit a magyar nyelv őrzi, például az ősszavak kettős vagy éppen ellentétes jelentésével. (Például valamit szétszórunk, de máskor összeszorítunk, Zweisinn der Urwörter, lásd. S. Freudnál is!)
