Vagyunk jópáran, elszánt, régi TIFF-járók (a román fesztiválszleng „tiffar”-nak hívja az ilyet), akik emlékszünk még azokra a kezdeti évekre, amikor a kolozsvári filmszemle meghitt, már-már családiasan belterjes intézmény volt, a résztvevőket pedig egyfajta cinkosságérzet, a felfedezés öröme kötötte össze. Ehhez képest az elmúlt években alaposan megváltozott a TIFF arculata: Kolozsvár legkelendőbb kulturális „exportcikkévé”, és nemcsak Erdély, hanem egész Románia legnagyobb filmfesztiváljává vált – és jó úton van afelé, hogy a közép-kelet-európai filmes megarendezvények sorában felzárkózzon Karlovy Vary és Szarajevó mellé. Nem vagyok a statisztikák nagy barátja, de a számok alapján a TIFF idei, tizennegyedik kiadása rekordokat döntött. Akik kiütést kapnak a számadatok felsorolásától, nyugodtan átugorhatják a következő bekezdést.
Tehát: az idei szemlén 223 filmet vetítettek le, 60 országból, ezekre 73 000 néző vett jegyet (tízezerrel több, mint tavaly), az össznézőszám meghaladta a 110 000-et, a fesztiválon 850 szakmai meghívott vett részt. Akármit is gondolunk a statisztikákról, ezek nem elhanyagolandó számadatok. A fizetős jegyek és az össznézőszám közti különbséget egyébként – az akkreditált újságírók és egyéb meghívottak hadán kívül – az okozza, hogy több helyszínen ingyenesen lehetett megtekinteni a filmeket: ezek jellemzően szabadtéri helyszínek, mint a már bejáratott Monostor Open Air, a Filmraktár vagy a TIFF Campus, amely Kolozsvár diáknegyedében igyekezett bevonzani a többnyire ifjú nézősereget. Emellett koncertek és egyéb járulékos kulturális programok várták az érdeklődőket, Cine-Piscina névvel még úszómedencei vetítést is tartottak, a főtéren pedig javában üzemelt a TIFF Lounge, a maga kényelmes heverőivel, ahol sajtótájékoztatók és beszélgetések zajlottak, itt cserélhettek eszmét a „szakmaibb” érdeklődésű fesztiválozók és sajtósok például a Magyar Nap meghívottaival, Mihai Chirilovval, a TIFF művészeti igazgatójával (ő az, aki évről évre összeválogatja a kolozsvári filmszemle kínálatát, ami szinte emberfeletti feladat, nem tudom elképzelni, hogyan csinálja) vagy az idei nemzetközi díszmeghívottal, Nastassja Kinskivel.
Itt azért álljunk meg egy pillanatra, mert ez utóbbival nem egészen. Kevés kínos pillanata volt az idei fesztiválnak, a legkínosabb viszont magához az életműdíjashoz kapcsolódik. Nastassja Kinski a Tess című Polanski-filmben kezdte nemzetközi karrierjét, a retinánkra (legalábbis az enyémre) mégis Wim Wenders Párizs, Texas című opuszának híres peepshow-jelenetével égett rá, ahol szőkén és bolyhos piros pulóverben ejtette rabul a férfiszíveket (elsősorban a nézőkét). Nos, az egykori ikon azzal kavart kisebbfajta botrányt, hogy – minek után a meghirdetetthez képest több napos késéssel érkezett a kincses városba – a sajtóbeszélgetésen nehezen értelmezhető módon viselkedett, és mintegy húsz-huszonöt perc után megunta az egészet, nemes egyszerűséggel kisétált a sátorból, azzal, hogy talán még visszajön, de nem biztos – a találkozó mellesleg egyórásra volt ütemezve. Node spongyát rá, nem lehet mindenki Catherine Deneuve, aki franciás eleganciával csavarta annak idején az ujja köré „tiffárok” tömegeit.
A TIFF eszeveszett meséi
A TIFF ereje leginkább abban áll, hogy egy kicsit képes kizökkenteni az időt: mint minden igazán jó fesztivál, megvan a saját ideje, saját „lélegzete”, és hangulatával meg kínálatának invenciózus jellegével még a harcedzett mozilátogatókat és filmrajongókat (mint amilyennek, némi szerénytelenséggel, e sorok írója is érzi magát) kimozdítja a szokott kulturális komfortzónájukból. Azoknak a filmeknek a jelentős része, amelyek megtekinthetőek a TIFF-en, semmilyen formában nem jut el hozzánk: néhány nemzetközi fesztiválsikert (ezek többnyire a Szupernóva szekcióban kapnak helyet) vagy a kurrens román és magyar filmeket leszámítva az itt levetített filmek többsége nemhogy moziforgalmazásba nem kerül nálunkfelé, de még a legalitás határán mozgó internetes letöltőoldalokon sem hozzáférhető, a televíziók ingerküszöbét pedig végképp nem éri el. (Szerencsés esetben pár filmet épp a TIFF hatására vásárolnak meg a romániai forgalmazók, azokat később műsorra tűzik a kolozsvári mozikban – így sikerült megnéznem utólag például a fesztivál nyitófilmjeként vetített spanyol-argentin Eszeveszett meséket.)
A világnak ebben a szegletében élő ember – legyen bármily nagy filmértő – viszonylag ritkán néz mondjuk indonéz kísérleti filmet, kenyai thrillert, hondurasi vígjátékot vagy tajvani bosszúpornót, ez – már csak gyakorlati okokból is – nem része a mindennapoknak. A TIFF ideje alatt azonban lelkileg és mentálisan is ráhangolódunk a különös, nem szokványos, kifejezetten idegen vagy épp extrém filmélményekre, és ehhez idomul a befogadókészségünk is – mindaddig, amíg, a ráfordítható időmennyiségtől és teherbíró képességtől függően, filmmérgezést kapunk vagy sem. A TIFF arról is igyekszik gondoskodni, hogy ne unjuk meg túlságosan a struktúráját: minden évben van egy vagy több új tematikus szekció a már megszokottak mellett, idén ilyen volt a rendszerváltáshoz kapcsolódó történeteket bemutató 25 év után vagy A szavak feleslegesek elnevezésű szekció, amely párbeszédeket, emberi beszédet (majdnem) teljesen nélkülöző filmalkotásokat gyűjtött össze.
Magyar idő szerint
A TIFF persze – a fókuszba állított, meghívott országok mellett, ezek idén Argentina és Norvégia voltak – továbbra is a friss román filmtermés elsődleges bemutatóhelye maradt. És részben a magyaré, tennénk hozzá, hiszen a fesztivál állandó programjai közé tartozik a Magyar Nap megszervezése, a legújabb magyar filmekkel. Az elmúlt egy-két évben – a korábbi esztendők finanszírozási holtszezonja után – a magyar filmipar ismét beindult, sorra készülnek minőségi és sikeres magyar filmalkotások, a probléma csak az, hogy az idei felhozatal nagy részét már valamilyen formában bemutatták korábban Erdélyben is (főként a tavalyi Filmtettfeszten), Pálfi György Szabadesésétől a lassan generációs kultfilmmé váló Van valami furcsa és megmagyarázhatatlanon át A berni követig. Kivétel azért akadt, mint Hajdu Szabolcs rég várt Délibábja, ez a sajátos atmoszférájú hortobágyi western-dráma, a Jarmusch-színész Isaach de Bankoléval a főszerepben – és bár sokan reménykedtek, hogy a friss cannes-i nagydíjas Saul fiát is sikerül elhozni az utolsó pillanatban, ez idén nem jött össze (pedig a fesztiválszervezők, saját bevallásuk szerint, erősen pedáloztak érte, már csak a film kolozsvári mellékszereplője, Molnár Levente kedvéért is).
Mindezért azonban kárpótolt a TIFF egyik csúcseseményeként beharangozott Kertész Mihály-némafilm, A tolonc jubileumi díszvetítése (100 évvel ezelőtt mutatták be először), a Kolozsvári Magyar Operában, nagyzenekari kísérettel. Bár a néhány éve újrafelfedezett és restaurált alkotásnak nem ez volt az „ősbemutatója” Kolozsváron, mert a tavalyi Filmtettfeszten már vetítették, a szélesebb, román és nemzetközi nagyközönség mégis most láthatta először, teljes pompájában. Az pedig, hogy az utóbbi években a TIFF felfedezte magának a kolozsvári magyar némafilm Janovics Jenő-féle aranykorát (a tavalyi Mentsük meg a Filmraktárt kampánynak hangsúlyos eleme volt „Jenövics” munkásságának felmutatása), és igyekszik azt beemelni az erdélyi, illetve összromániai kulturális örökség megőrzendő és ma is érvényes hagyományai közé, mindenképpen üdvözlendő fejlemény. És ha már magyar jelenlét, arról se feledkezzünk meg, hogy a helyi filmek versenyét idén Bán József Kelj fel és járj című munkája nyerte.
A TIFF ellenpontjai
Mint jeleztem korábban, a TIFF kínálata rendkívül sokszínű és heterogén, nincs egy tematikai vagy stiláris-esztétikai „fősodor”, amelyre fel lehetne fűzni a fesztivál programját. Az viszont bizonyos, hogy Chirilov nem ódzkodik beválogatni olyan filmeket, amelyekről az „extrém” jelző juthat eszünkbe: az ízlésbeli, morális, politikai vagy egyéb határokat feszegető alkotások masszív jelenléte a szemle egyik védjegyévé vált. Ezek az összetevők egyszerre találhatók meg Agustí Villaronga Üvegkalitkában (Tras el cristal) című 1986-os filmjében, amely azért kerülhetett most a kolozsvári közönség elé, mert a katalán filmrendező volt idén a 3X3 szekció egyik vendége (a másik kettő a norvég Bent Hamer és az izraeli testvérpár, Ronit és Shlomi Elkabetz volt). Önkényes persze pont Villarongát kiemelni, de egyrészt ekkora kínálat mellett nemigen tehetnénk mást, másrészt pedig az ominózus film mindenkiben mély nyomot hagyott, aki vette a bátorságot, hogy megnézze. A történetről nem kívánok túl sokat elmondani, legyen elég annyi, hogy egy Mengele-szerű náci orvos áll a középpontjában, aki a kísérletei közben rettenetes dolgokat művel a kezei közé került gyerekekkel. Aztán később, már emigrációban egy öngyilkossági kísérlete balul sikerül, és a hátralévő életét kénytelen mozgásképtelenként egy borzalmas gépben, egy „vastüdőben” tölteni – csakhogy egyszer ápolónak jelentkezik egy korábbi áldozata, és innentől elszabadul a pokol. Villaronga olyan kendőzetlen kegyetlenséggel boncolgatja bűn és bűnhődés, bosszú, erőszak, perverz szexualitás témáit, hogy az valóban felveti a mozgóképi ábrázolhatóság kérdését. Az Üvegkalitkában – filmként, azaz alkotásként – mestermű, a modernista kísérletezéstől a trashfilmen át a klasszikus thrillerig egy csomó esztétikai kategória ötvözéséből hoz létre valami szörnyűségesen egyedit – vagy egyedi szörnyűséget.
Szinte tökéletes ellenpontja lenne ennek a Kosok (Hrútar) című izlandi film, amely a versenyszekció egyértelmű favoritjává vált a közönség szemében – végül mégis A tűzvész (El incendio) című argentin alkotás vitte el a Transzszilvánia Trófeát, ékes bizonyítékaként annak, hogy a „széles néptömegek” ízlése néha megbízhatóbb, mint a „hivatásos” ítészeké (az izlandi film nyerte ugyanis a fesztivál közönségszavazását, emellett pedig egy különdíjat a zsűritől). Ez is roppant szubjektív ítélet, természetesen, elképzelhető, hogy egyszerűen csak unom ezeket a latin párkapcsolati drámákat, amelyekben egy fiatal férfi és egy fiatal nő szembesül viszonyuk árnyoldalaival, elfojtott frusztrációival, a ki nem mondott problémákkal és magával a nagybetűs Élettel, amely nem könnyű ugyan, de legalább nehéz. Az élet nehéz a zordon izlandi tájban is, a problémák valamiért mégis emberibbnek, húsbavágóaknak tűnnek: két idős fivér, akik múltbeli viszálykodás okán négy évtizede nem beszélnek egymással, azzal szembesülnek, hogy elveszthetik mindazt, ami addigi életük értelmét, legfőbb elfoglaltságukat, megélhetési forrásukat és szívügyüket jelentette: a juhaikat, amelyeket hatósági rendeletre likvidálni kell, mivel egy súlyos fertőző kór ütötte fel a fejét köztük. A két morózus, csökönyös öreg „kos” között lassan kezd mállani a fal, de mire a kényszerű egymásrautaltság hatására végképp átlépnék önnön határaikat, és felszínre törhetne negyven év minden elfojtott szeretete és aggódása, úgylehet, már késő.
A Kosok olyan film, ami után úgy jössz ki a moziból, hogy a világ mégsem érett meg a pusztulásra teljesen. Kint pedig továbbra is süt a nap (az égiek megkímélték az idei kiadást az esőtől), és jöhet az újabb extrém kihívás, mondjuk a Náci zombik parádés őrülete. Ez így együtt mind a TIFF, amely idén betöltötte a tizennegyediket.
És mint tudjuk, az élet csak most kezdődik.
A TIFF díjai
A legjobb film, Transzszilvánia Trófea: Juan Schnitman: A tűzvész (El incendio); Legjobb rendezés: Kristina Grozeva és Petar Valcsanov: A lecke (Urok); A zsűri különdíja: Grímur Hákonarson: Kosok (Hrútar); A legjobb színészi alakítás: Margita Goseva; A legjobb román nagyjátékfilm: Corneliu Porumboiu: A kincs (Comoara); A legjobb román elsőfilm: Nicolae Constantin Tănase: Enyém a világ (Lumea e a mea); A legjobb román rövidfilm: Andrei Creţulescu: Ramona, valamint Roxana Stroe: Black Friday; Életműdíj: Nastassja Kinski; Kiválóság díja: Marin Moraru; Poszthumusz életműdíj: Richard Johnson (Radiátor) – a színész a díjkiosztó előtt egy nappal hunyt el; Közönségdíj: Grímur Hákonarson: Kosok (Hrútar); A Shadows Shorts szekció legjobb rövidfilmjének díja: Paul Urkijo Alijo: A fekete erdő (El bosque negro); FIPRESCI-díj: Alekszandr Kott: Teszt (Iszpitanyije); Fiatal frankofónok díja: Cédric Kahn: Vad élet (Vie sauvage); Helyi filmek versenye: Bán József: Kelj fel és járj.