Az idei TIFF román napjának két legérdekesebb filmje – a mozikban már bemutatott Aferim! és a De ce eu? / Miért éppen én? mellett – az ún. román újhullám két üdvöskéjének egyenesen a Cannes-i Un certain regard szekcióból hazaérkező alkotásai, a Corneliu Porumboiu-féle Comoara / A kincs, és a Radu Muntean-féle Un etaj mai jos / Egy emelettel lennebb volt. Már csak azért is érdemes összehasonlítani a két filmet, mert úgy tűnik, mindkét alkotó végképp a jelenkorba érkezett a kommunista múlt zavarosságát taglaló debütfilmjeik sikere után. Nem mintha a jelen nem lenne épp olyan zavaros – amint ezekből a filmekből is kiderül.
Mindkét alkotás főhőse egy blokklakó férfi, nem mellesleg férj és apa, aki legszívesebben a dolgával foglalkozna, de mindkettejük életébe betüremkedik valamiféle titok egy furcsa szomszédon keresztül. A kincs Costija (Toma Cuzin) épp fiának olvasna Robin Hoodról, amikor becsönget a szomszéd (Adrian Purcărescu), hogy a segítségét kérje: a nagyszülei házának udvarán állítólag el van ásva egy kincs, ennek megkereséséhez kéne egy fémdetektor, de neki nincs pénze – igazából pont ez a baj: nincs pénz, a bank fenyeget, a kincs lenne az utolsó szalmaszál, amibe a szomszéd kapaszkodhat. Costi némi gondolkodás után elvállalja, hogy segít, a kincs értékének feléért. Az Egy emelettel lennebb Pătrașcuja (Teodor Corban) szintén harmonikus családi életet élő blokklakó: egy reggel kutyát sétáltat, amikor visszatérve fura hangokra lesz figyelmes az alsó emeleten, s az egyik fiatal szomszéd (Iulian Postelnicu) pedig éppen feldúltan jön ki az illető lakrészből. Apuka elmegy munkába, de délután hazaérve az fogadja, hogy meggyilkolták az ott lakó egyetemista lányt. A nyomozó kérdésére – talán ő sem tudja, miért – nem vall be semmit a látottakból, de a fiatal, tenyérbemászó szomszéd folyamatosan ott van, hogy emlékeztesse mulasztására.
Mindkét film vezérlőelve tehát a titok, s a sztorik végére ha valamennyi fel is tárul belőlük, nagy részük megmarad nyomasztó, kínzó vagy egyszerűen csak izgalmas talánynak. Az viszont, hogy ezeket a narratív fehér foltokat hogyan kezelik, alapvető különbséget jelent a két rendező között. Porumboiu nagyszerű, fapofa humorral oldja a rejtélyek által keletkezett feszültséget, állandóan lecsapva a magas labdákat, maximálisan kihasználva a szituációkból adódó vicceket (a fémdetektor pittyegése/vijjogása, a látszólag hozzá nem értő fémdetektoros pasi – amatőr színész! – ügyetlenkedései, a rendőrség felbukkanása stb.), míg Muntean a kezdeti feszültséget az istennek sem oldaná fel, inkább mesterien fokozza, még több fura, egymásnak ellentmondó információ bevonásával, amíg már a néző sem bírja cérnával, és elszabadul a pokol.
A kincs nagyszerűsége abban rejlik, ahogyan különböző műfaji panelekkel gazdagítja a végtelenül egyszerű, nagyon porumboius, nagyon újhullámos történetet – a kincskeresés amúgy is a kalandfilm zsánerét juttatja eszébe mindenkinek. A nézőben – a műfaj és a rendező miatt egyaránt – rögtön létrejövő elvárásokat azonban folyamatosan más mederbe tereli, semmilyen szituációt nem arra futtat ki, amerre várnánk, állandó szubverzióban tartja a nézőt. Costi végül feketén oldja meg a fémdetektor-bérlést, aztán amikor arra számítanánk, hogy a felbérelt melós balféksége miatt nem találnak semmit, mégis találnak valamit; amikor arra számítunk, hogy hazaérnek a kinccsel, a rendőrök lekapcsolják őket; amikor arra számítunk, hogy a hatóságok elveszik a szajrét, „hőseink” mégis hazavihetik; s természetesen a legjobb az, hogy az ük-üknagyapa forradalmi kincsei helyett látszólag értéktelen, II. világháború után elrejtett német részvényeket találnak, s így tovább. A legutolsó szubverzió pedig talán a legzseniálisabb: visszacsatolunk a film legelejére, a boldog gyerekkorhoz, amikor még hittünk a kincsekben, sőt hinnünk kellett a kincsekben és a robinhoodokban, s az apa a fiának ezt a gyermeki hitét elégíti ki. A gyerekek világában – mint a filmek világában, ugye – ugyanis nem az számít értéknek, ami a papírra van nyomtatva, hanem ami csillog-villog, és legalább távolról hasonlít valamelyik kalózkapitány kincsére. Nem a számok érdekesek a gyermeki agy számára, hanem a kézzelfoghatóság.
A Egy emelettel lennebbtől sem idegen a humor, de Muntean nagyvárosi Romániája, blokkmiliője sokkal zordabb valóságot kínál, mint Porumboiu realitástól – s épp ezért az újhullámtól – már egy egész picit eltávolodó filmje. Itt viszont a titkok sokkal égetőbbek. Sohasem tudjuk meg, hogy pontosan mi történt, ki ölte meg a lányt és miért, sohasem tudjuk meg, hogy a fiatal, pofátlan szomszédnak pontosan mi köze volt hozzá, de nem is ez a lényeg. Muntean is mindössze szubverziónak, csalinak használja a műfajt (ami itt épp a krimi lenne): csakhogy még az áldozatot sem láttuk, csak utólag, Facebook-on, perverz legörgetés és klikkelgetés közben – mennyire egyszerű és hatékony „komment” ez a rendező részéről korunk nekrofil médiaetikája alá. A film erőssége az, ahogyan a lelkiismeret kínzását externalizálja: a minduntalan a lakásba és intim szférába furakodó, szemtelen szomszéd egy-az-egyben Pătrașcu moralitása is, ugyanakkor meg filmtörténeti előképpel rendelkező figura: Pasolini Teorémájának betolakodója, de a tavalyi Borgman szakállas ismerős/ismeretlenje is beugorhat róla – többek között. A kettejük közti feszültség adja a film gerincét, s a szép az, ahogyan mi mégis Pătrașcunak szurkolunk, hisz talán mi is ilyenek vagyunk legtöbbször: „nem szól szám, nem fáj fejem” típusú emberek, akik csak a dolgukat végeznék. A kettejük közt létrejövő spontán csetepaté eme nyomozásmentes krimi csúcspontja, mindenféle szempontból, például színészileg: az egysnittes jelenet felvételekor vélhetően tényleg elcsattant néhány igazi pofon, hiszen főhősünk szeme a jelenet alatt lilul be.
Ha A kincs elgyerekeskedi a „tanulságot”, akkor az Egy emelettel lennebb teljesen kihagyja azt: sem a főhősön, sem magunkon nem látjuk azt, hogy a legközelebbi hasonló esetben másként cselekednénk. De a háttérben felsejlik az, amiben ezek az újhullámosok a legjobbak: a társadalomrajz. Így hát közben kaptunk két új, nagyszerű puzzle-darabkát arról, hogy milyen zavaros Románia ma (is).
