A május 23–30. között megrendezett Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozón (TESZT) hat ország színházainak (Horvátország, Magyarország, Montenegró, Románia, Szerbia és Szlovénia) tizennégy előadása és számos OFF program mellett még történt valami. Valami, amit máshol nem érzékeltem, amit most egyszerűen nevezzünk csak többletnek. Nem tudom, hogy a városnak tulajdonítható-e ez a kellemes többlet, amitől könnyebbé vált a TESZT-lét. Mert ilyenkor az ember üzemmódot vált, átkapcsol egy másik sebességbe, mintegy kivonja magát a mindennapi létből és belepasszírozza teljes fizikai és szellemi apparátusát egy olyan világba, ahol a napi három óra színházadag természetes, szükséges, sőt elkerülhetetlen. A három órához még adjunk hozzá napi másfél óra járulékos programot (értsd: slam poetry, színházi jam, koncert, könyvbemutató) és persze nem maradhat ki az általában éjjeli egy óra magasában kezdődő vendéglátóipari túra, ami már opcionális, de amit mindenki előszeretettel kihasznál, hiszen van miről beszélgetni.
Egy színházi találkozó, fesztivál esetében a kezdő előadásnak kiemelt, meghatározó szerepe van, hiszen ez pendíti meg a színház húrjait legelőször, és egyáltalán nem mindegy, hogyan. Esetünkben ez a szlovén rendező, Bojan Jablanovec által rendezett Manipulációk (Via Negativa – Csiky Gergely Állami Magyar Színház – MASZK Egyesület – Kosztolányi Dezső Színház – Infant) című előadás, egy román-magyar-szerb-szlovén koprodukció, mely egyben bemutató is volt. Az előadás a bizalom, a befolyásoltság és teljesség témáit járta körbe, olykor kegyetlenül. Az interaktivitást mint kommunikációt a nézővel, mint színházi gesztust az előadás rendhagyó módon használta. A fekete térben hét színész áll velünk szemben. Közülük kiválik Formanek Csaba, aki körülbelül tíz percig egyedül tölti be a teret. A hosszú, komikus táskakipakolás után, melyből mindenkinek a tanár bácsi figura ugrik be háttérben levő fekete táblára felírja az első szót: MIÉRT? azaz WHY? Vajon mi lehet erre a jó válasz? Senki nem mer próbálkozni. Hát MIÉRT NE (WHY NOT?). Mi sem egyszerűbb. Két óra alatt megtelik a fekete tábla és a padló szavakkal, mondatokkal melyek bár komikusnak hatnak a koncepció miatt, reflektálnak a valóságra. Ilyen, amikor az egyik színész egy nyilat húz, mely felé mutat, és felírja a táblára: PERFORMER (ELŐADÓ). Ez meg is határozza létüket a színpadon, hiszen inkább performansz-sorozatokat látunk, nem a megszokott, szövegközpontú színházat.
A jelenetek egymásutánisága nem alkot koherens történetet, mégis mindegyik önmagában egy-egy mikroelőadás. Két meztelen nő feszül egymásnak. Közöttük egy éles húsvágó kés. Úgy táncolnak az éles késsel, mely mint egy híd összeköti őket, mintha egész életükben ezt csinálták volna. Jelenet a bizalomról, mely egyszerre ésszerű és ésszerűtlen.
Az utolsó jelenet egy-egy nézőt kihoz a sodrából. Az egyik színésznő, Levko Esztella meztelenül áll a játéktérben. De hát az előadás címe nem az, hogy Manipulációk? A színészek egy-egy pohár vizet hoznak neki, melyet ő előszeretettel kortyolgat. Lassan döbbenünk rá, hogy mindjárt a negyedik pohárnál tart. A színészek vízzel teli üvegeket adnak a nézők kezébe, és Esztellát folyamatosan biztatják, hogy igyon még. Érezzük, hogy ez már sok. Érezzük, hogy valaminek történnie kell. Mert ha még többet iszik, abból baj lesz. Számolgatjuk a fejünkben, hogy vajon hány liternél tart. Esztella alatt a padlón már kis tócsa alakult ki. Egy néző: Miért kell ezt csinálni? – majd távozik a nézőtérről. Senki nem lép közbe. De vajon miért? Kegyetlen kíváncsiságból, hogy lássuk, mennyit bír meginni? Vagy nem merünk? Vagy egyszerűen tudjuk, hogy igazából mindegy, mi történik, hiszen meghalni csak nem fog...
Hajdu Szabolcsék előadása, az Ernelláék Farkaséknál (Maladype Színház) E. Albee Nem félünk a farkastól című drámájának alaphelyzetét juttatja eszembe. Adott két házaspár: Ernelláék és Eszterék, akik testvérek. Ernella férjével, Alberttel és a 10 éves Laurával a jobb megélhetés reményében Skóciába költöznek. Nem jön össze nekik, ezért hazajönnek. Az éjszaka közepén beállítanak Eszterékhez, akik kénytelenek befogadni őket, hiszen mégiscsak testvérek. A helyzet adott. A két házaspár közötti különbségek (Eszterék jobb anyagi körülmények között élnek), a titkok, az összeférhetetlenség, a sebzett önérzetek hamar felszínre hozzák a konfliktusokat. Életszagú jelenetek, melyek akárkivel megtörténhetnek. Habár az előadásnak realizmusszaga van, a díszlet mégis elemeli ezt a történetet és mindannyiunk történetévé teszi.
A színház lehetőség. Többek között arra is, hogy elvigyen bennünket olyan világokba, ahova amúgy nem járunk. Mindig is kíváncsi voltam, milyen lehet egy mozgó térben előadást nézni. Nem úgy mozgó térben, hogy a tér fizikailag mozog, hanem egy konvenció által, melyet el kell fogadnunk, hogy a tér nem stabil. A Szlovén Nemzeti Színháznak hála, a hétfő esti előadáson (Witkiewicz: Az őrült lokomotív) ez a vágyam beteljesült. Nem is akárhogyan. A játéktérben két pianínó. Egyik a nézőtérrel szemben, a másik háttal. Hátul a kormos fűtő lapátjával hányja a szenet. Minden egyes csapása a lapáttal, mely ki van hangosítva, egyre jobban mélyít el ebben a világban, amit megteremtenek a színpadon. Később kiderül: a kormos fűtőnek más szándékai is vannak a mozdony hevítésén kívül. Két vérprofi bűnöző, Tréfaldi herceg és a vasutas Travaillac vasutasnak álcázva magukat átveszik a mozdony irányítását és tervük az, hogy egy másik mozdonyba ütköztessék, így megtapasztalva a létezés misztériumát. Nem is a történet az, ami felkelti az érdeklődésünk, inkább az az átszellemült játék, ahogyan ezt a két színész eljátssza. Leülnek a pianínókhoz, és elkezdik azt a véget nem érő monoton, mantraszerű, ereszkedő dallamot, mely négy hangból áll és folyamatosan gyorsul a mozdony mozgásával. Süvítünk 130 kilométerrel óránként. Elrugaszkodunk a valóságtól. Ez már egy másik dimenzió, metafizika, űrutazás. Haladunk az őrült lokomotívval a megsemmisülésbe.
Mennyire lehet, egyáltalán mennyire kell aktualizálni egy drámai szöveget? A Koldusoperának legtöbben a brechti változatát ismerjük, de a rendező, Kokan Mladenović a tizennyolcadik században íródott John Gay-szöveget dolgozza át, értelmezi újra a Csiky Gergely Állami Magyar Színház tizenöt színészével együtt.
Hogy mennyire aktuális ma a Koldusopera? Az előadás a társulat gazdasági valóságát és művészethez való viszonyát is kontextusba helyezi. („Hisz kurva-sorsra jut lassan a fél világ, / mindenki azt nézi, hogy adja el magát, / Elkurvul mindenki, kik leszünk akkor mi? / Kik vagyunk mi?” – részlet az előadás szövegéből.)
Valóság és látszat határvonalán játszódik az előadás. De mindig pontosan jelzik, hol a társulat valósága, honnan kezdődik a színház. A színészek hol a darabban megjelenő karaktert, hol önmagukat alakítják, elidegenedve a szereptől. Véleményük van a szerepről és ezt előszeretettel hangoztatják is. A szerepből való kilépések egy idő után megszokottá válnak, és már várjuk, hogy mikor hallhatjuk a színészt beszélni saját szerepéről, alakításáról. Így nem a Koldusopera története, sokkal inkább a társulat története jut el hozzánk a Koldusoperának köszönhetően. Az élő zene, a színészek játéka és a Kokan Mladenović által megteremtett világ eléri hatását. A nézőközönség felállva tapsol a helyi társulatnak és ez a taps egy kicsit a fesztiválnak is szól.
A horvát függetlenségi háború után két évtizeddel Horvátországban, ha valaki kiejti Aleksandra Zec nevét, még mindig megfagy a levegő. A 12 éves szerb származású kislányt 1991-ben horvát nacionalisták kegyetlenül meggyilkolták és eltemették egy szeméttelepen édesanyjával együtt. Két testvére túlélte a támadást. Azóta eltelt huszonnégy év, és még mindig izzanak a kedélyek. Vannak, akik nem tartják igazságosnak, hogy a gyilkosok mára már szabadlábra kerültek. Mások úgy érzik, az állam túlságosan kárpótolja a túlélő testvéreket.
A horvátországi HKD Színház Aleksandra történetét dolgozza fel (a cím is egyértelmű: Aleksandra Zec). Dokumentum-előadás hangulata van és joggal tesszük fel magunkban a kérdést: mi közünk van nekünk ehhez a történethez? A fiatal színészek Aleksandra testvéreit játsszák. Tényleg nagyon „mélyre mennek” és sokan sírnak körülöttem, de engem valahogy nem hat meg ez a tragikus történet. Talán azért, mert tudom, hogy mi fog történni. A színpadon homokkupac, hátul öt lapát. Ide temetik majd Aleksandrát. A színészek könnyes szemmel játszanak, látszik, hogy nagyon magukénak érzik ezt a történetet. Körülbelül az előadás felénél óriási fekete-fehér fényképek ereszkednek le, melyeken megcsonkított testek, a horvát függetlenségi háború áldozatai láthatóak. De miért kell ennyire a képünkbe dörgölni? Aleksandrát eltemetik, a színészek a falnak támasztott lapátokkal dobják a homokot az Aleksandrát játszó színésznőre. Teljesen betemetik. Azon gondolkodom, vajon hogy kap levegőt. Körülöttem szipognak a nézők. Csönd. De nincs vége az előadásnak. Aleksandra története folytatódik. Egy asztal körül négy 12 év körüli kislány nyusziruhában. Aleksandra melléjük ül. A túlvilágon vagyunk. Aleksandra arról kérdezgeti a lányokat, hogy milyen az életük: kibe szerelmesek, mi a hobbijuk és hogy megbosszulnák-e a gyilkosokat, akik ezt művelték vele. Feljön a nézőtéri fény. A gyilkos lehet, hogy köztünk ül. Csend. Nincs taps. Idegesít, hogy miért kell 12 éves kislányokat bevonni egy ilyen előadásba. Míg én idegeskedem, a többiek körülöttem kitartott mély csendben, kisírt szemekkel hagyják el a nézőteret.
A Kapa–Pepe (Mucsi Zoltán és Scherer Péter) párosra megtelik a temesvári színház nagyterme. Sokan azért vannak itt, mert a kapapepeizmus nagy tisztelői, azaz arra a Mucsiék által kialakított humorra vágynak, amit a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten vagy a Papírkutyák filmjeleneteiből és a páros színházi megnyilvánulásaiból ismernek. De mit tudunk Don Quijotéről? Azt bizonyosan, hogy szélmalmokkal harcol, de mi van ezen túl? És ami a legfontosabb esetünkben: a Rába Roland rendezte Don Quijote előadás mit tart fontosnak elmondani, megmutatni ebből és miért?
Fehér leplek lógnak függönyszerűen a ruhaszárítón, mintha itt napi szinten kellene cserélni a lepedőt. Kell is cserélgetni serényen, hiszen a búsképű lovagot egy idősödő, magatehetetlen, ápolásra szoruló öregemberként látjuk a színpadon: a vizeletfoltos matrac a képzeletbeli csatákban szerzett sebek vérével itatódik át. Ő és fegyverhordózója gyakran használja a játéktér közepén levő ágyat, amely két matracból áll, és amely hol lóvá, hol kocsmai asztallá válik játékukban. Legtöbbször azért mégis eredeti funkcióját tölti be, azaz ágyságának tesz eleget. Az a tény, hogy az előadás kétharmada az ágyon, valamint alatta, fölötte, mellette és természetesen benne játszódik, kicsit átértelmezi Don Quijote figuráját. Mi van, ha az egész történet egy nem éppenséggel épelméjűek számára létesített intézetben játszódik? Ez esetben ápolókra és ápoltakra oszlanak a játszók. A Nézőművészeti Kft. és a Szkéné Színház koprodukciójában ez is összekeveredik, egy idő után már nem lehet tudni, ki az ápoló és ki az ápolt. Don Quijote (Mucsi Zoltán) és Sancho Panza (Scherer Péter) az előadás során olyan figurákkal keverednek konfliktusba, akik nem jelennek meg a színpadon, így ezek akár az ápolók is lehetnek, hiszen ha ők nem is, de az általuk okozott sebek már valóságosan megjelennek.
Vajon a kanonizált klasszikusok színpadi adaptációi, melyek benne vannak az érettségi tananyagban, mennyire tudnak túllépni azokon a berögzött elvárásokon, melyet mi, nézők irányukban táplálunk? Ez a kérdés merült fel bennem, amikor beültem Urbán András Bánk Bánjára (Újvidéki Színház, Szerbia). A háttérben Árpád-sávos címer. A játéktérben maszkos alakok. Urbán Bánk Bán-világa merőben eltér a romantikus mű képi világától. Már csak az a tény, hogy Petúrt nő játssza, átértelmezi a darabot. Amíg én élek, nem lesz rajtunk nő az úr – mondja egy nő. Az Ottó-Melinda viszonyt is felnagyítva, Melinda Ottónak nem más, mint egy trófea, szexuális vágyainak tárgya. Ezt tudjuk az eredeti szövegből is, de Urbán ezt nyersen, a maga egyszerűségében a szemünk elé tárja. Ezek a magyarok nem tudják, hogy jobbra menjenek vagy balra – hangzik el az előadás elején, amikor a magyarok kergetik a csodaszarvast. Rengeteg iróniával és humorral találkozunk, de az előadás íve nem a humor irányába tart. A kinek mit jelent a haza kérdést járja körbe. De konkrétan és nem pátoszosan. A színészek azt a feladatot kapták a próbafolyamat során, hogy készítsenek etűdöket, performanszokat a haza témájára. Ezekből az etűdökből egy-egy be is került az előadásba. Ne feledjük, hogy kisebbségről van szó. És a kisebbségnek haza nem feltétlenül jelenti ugyanazt, mint az anyaországban élőknek. Bánk Bán története által megmutatják, mennyire nem egységes a hazáról való gondolkodás. Az előadás végén az egyik színész performanszát láthatjuk: élethelyzeteket mond nekünk és arra kér, hogy álljunk fel és hagyjuk el a nézőteret abban az esetben, ha a valóságban ezek miatt elhagynánk az országot. A legtöbben akkor állnak fel, amikor az ország kilép az EU-ból. A taps már az előtérben éri utol a színészeket... Ez is olyan kép, hangulat, ami sokáig bennük marad még az idei tesztelés után.
