„ – Te api.
Tessék.
Gyere, járjunk egyet a vízen.
De… elsüllyedünk.
Ne félj, fogom a kezed.
Megfogja. Megyünk. ”
Érdekes szerzet a gyerekirodalom. Írni általában felnőttek írják, olvasni általában gyerekek(nek) olvassák. Örök kérdése a szakmának, hogy hol húzódnak határai, meddig gyerek még, s mitől számít felnőttnek. Léteznek-e csalhatatlan ismérvek erre nézve? Ki illetékes ennek eldöntésében? Elegendő-e csak a feladói szándék, vagy kizárólag a befogadó ítélete határoz efelől? Milyen a jó gyerekirodalom? Ki dönti el, hogy egy adott mű minek/milyennek minősül? Hova álljanak azok az alkotások, melyeket a felnőtt értékesnek, szépnek, gyerekeknek valónak tart, de az állítólagos címzettek nem értik, nem szeretik, uram bocsá’ – unják? És fordítva – mi van azokkal, melyektől némely jóízlésű felnőttet a hideg ráz, de a kiskorú olvasók körében meglepően nagy népszerűségnek örvendenek? Megállapítható-e, miben rejlik egyikük-másikuk sikerének titka? Megítélheti-e ezt egyáltalán egy felnőtt, vagy csak saját, immár nem-gyermeki elvárásait, értékrendszerét, nézőpontját vetíti vissza? Megannyi kérdés, melyek körül a talaj máig meglehetősen ingoványos, bár az utóbbi két évtized vizsgálódásai biztató távlatokat nyitottak a témában.
Részemről most beérem azzal a megállapítással, hogy jó gyerekirodalom az, amit a felnőtt is szívesen olvas. Nem tudni, hány felnőtt kell ahhoz, hogy érvényes legyen a fenti kijelentés, de ha egy is elegendő, és az én, immár sajnálatosan felnőtt státusomat is elfogadjuk premisszának, akkor máris kijelenthetjük Szántai János A Jó, a Rossz, a Csúnya és egyéb mesebeli párbajok című kötetéről, hogy jó. Mégpedig, hogy a könyvön végighullámzó vizes analógiára akaszkodjunk rá: olyan irodalmi béka, amely szárazon és vízben is egyformán prímán megél. A szakirodalom dupla fedelűnek nevezte rendszertani besorolásában az ilyen kétéltű alkotásokat, amelyekben több odaértett olvasó is bóklászik, azaz felnőttet és gyereket egyaránt (bár nem ugyanúgy) megszólítanak. (Az igazság kedvéért ugyan be kell vallanunk, hogy a gyermeki olvasat megítélése némi nehézségbe ütközik, nevezetesen a már emlegetett felnőttség velejáróiba: másként és másért olvasunk, bármennyire igyekszünk ilyen esetekben félretenni saját viszonyulásainkat és belehelyezkedni a gyerekolvasó szerepébe. De ezt most hagyjuk.)
Ennek a hajónak, a könyv metanyelvével élve, két kormányosa van. (Ha kellő figyelmet szentelünk az illusztrációknak is, már a borító ringatózva meginduló nagyágya sejteti ezt velünk: Jánosi Andrea végig érzékenyen ülteti át a vizualitás nyelvére a rövidebb-hosszabb szösszenetek által megidézett hangulatokat és képeket.) A beszélgetőkönyvet apa és fia írja társszerzőségben (valójában inkább hárman, az apában lakozó kisfiúval). Olvasás közben mindenesetre két hangot hallunk. Felváltva fűzik, toldják tovább a mesét, hol egyikük, hol másikuk ötletei alapján írják ki magukat az adódó slamasztikákból. Az apa kiszólásai megörökítik a közös alkotás előre nem látható hullámveréseit is: a hajó hol szinte száll, hol reccsen egy nagyot, hol szivattyúzni kell, hol mentőövet dobni. A két világ összekapaszkodva halad, egymást egészítik ki és tartják egyensúlyban. Kalauza és menedéke mindkettő a másiknak a saját valóságában, így hajóznak be közös erővel a biztos révbe a megszokott rendet felforgató, merész kalandok után.
A szerzők diskurálgatása, válaszkeresése, mesekanyarítása közben mulatságos, egyben elgondolkodtató helyzetek adódnak. A felnőtt (író és olvasó egyaránt) a megszokottnak, prekoncepcióinak és megszerzett tudásának rabja, nehezen tudja felfüggeszteni ezek érvényességét. A számára evidenciaként működő konvencióknak a gyerek fölött viszont még nincs teljhatalmuk, ő friss szemmel tekint rájuk, válaszai épp ezért üdék, egyediek és rugalmasak. Szembesítik a felnőttet azzal a reményteljes ténnyel, hogy a világ nincs lezárva véglegesen. Mindig van új lehetőség, magyarázat, megoldás és minden magánmitológiának van létjogosultsága: a kihalt dinók kiválóan útbaigazíthatják az elhunyt nagyszülőket, az örök ifjúság vize helyett éppoly hatásos lehet az örök ifjúság málnaszörpje is. A nyelv magától értetődő volta is megkérdőjeleződik, vízioroszlánok és vízizsiráfok vigyorában felmutatva a természetesnek hittben a konstrukciót. Mindezeken a rácsodálkoztatásokon keresztül a mesebeli párbajok visszabódítják a varázslatból kijózanodott felnőttet egy már-már elfeledett birodalomba. Segítenek kilépni automatizmusunkból, leoldják rólunk, ha csak ideig-óráig is, érzéketlenségünket a világban rejlő mágia és tréfák iránt.
A felnőtt- és gyerek(irodalom) határán, annak párbeszédéből, a látásmódok ütköztetéséből izgalmas művek szoktak születni. Most sincs ez másképp. A szerző mintha nem akarná eldönteni, hogy gyerekeknek vagy felnőtteknek (esetleg felnőtt gyerekeknek) szóló művet ír-e, sőt, valószínűleg egy idő után már nem is gondolkodik azon, kik is az odaértett olvasók. Ahogy ellöki magát a parttól, a mese mintegy magától íródik, ő meg sodródik vele, szinte nincs is más dolga, mint figyelni, milyen fordulatokat vesz, néha kicsit ellenőrizni az irányt, nehogy zátonyra fusson, egyensúlyban tartani, elkerülni az örvényeket és a megfeneklést, s papírra vetni az eseményeket. Néha, inkább a felnőtteknek kedvezve, kurta hajónapló-bejegyzésekben reflektál az út során felmerülő akadályokra, de nem felejti el élvezni az utazást.
És mindeközben, mintegy mellékesen, fontos igazságok derülnek ki meséről, teremtésről, életről. Aminek nincs neve, az nem létezik. A virtuális valóság éppolyan ambivalens, mint a hétköznapok realitása: a jó mellett szükségszerűen ott van a rossz is – igaz, kellő leleménnyel és kitartással a legádázabb sárkány is megszelídíthető. Meglehet, a sárkányok nem is gonoszak, legalábbis nem szántszándékkal, csak a sok fejük miatt zavarban vannak – de ha mégis, meg kell tanulnunk együtt élni azokkal a példányokkal, amelyek épp a mi fejünkben laknak. Minden mese nem lehet vidám, de a szomorúságnak is megvan a maga haszna. Ésígytovább.
Nem könnyű a két világ között jól lavírozni, egyszerre lenni mindkettőben érvényesen: valóban tengernek látni a tócsát, polipokkal, Mobi Dikkel. Igazán kell hinni a másik lehetőségében, nem csak elképzelni vagy ráhagyni. Ennek a könyvnek ez sikerül. Jár egyet a vízen és nem süllyed el. Fogadok, hogy Szántai János kamrájában van egy kis üvegnyi elrejtve az örök ifjúság málnaszörpjéből – meglehet, azóta már lefőzve pálinkának –, amire időnként rájárogat. Mert az íráshoz nemcsak írni kell tudni.
Szántai János: A Jó, a Rossz, a Csúnya és egyéb mesebeli párbajok. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár–AmbrooBook Lap- és Könyvkiadó, Győr, 2013.