Aligha kell bővebben igazolnunk, hogy az évszázadok folyamán az európai irodalmakban olymódon alakítják ki az egyes szerzők az “euro-szubjektum” ideáltipikus változatát, hogy rendszerint a görög-római mitológia egy reprezentánsának történetét és jellemét jelölik ki a korszak hőseként1. A romantika úgy folytatta a görög drámaíró elképzelését, hogy Prométheuszban nevezte meg az embert és önmagát fölszabadító héroszt, aki sok tekintetben fausti karakterrel rendelkezett. A XX. század kevésbé optimista, a lét abszurditását problematizáló írója Szisziphosz mítoszát gondolta tovább. A Prométheusztól (aki a XVIII. században még a költő/gondolkodó hasonmásaként is funkcionálhatott, és – Goethe verséből tudhatólag – a maga képére formált embereket, megalkotta Lázadó ember „arcképtípusát”) Szisziphoszig vezető úton (Szisziphosz és részben Tantalosz „hybris”-e miatt kapta büntetését, ám a hybris nem bizonyosan büntetendő cselekedetként könyveltetett el a XX. században) más mitológiai személyiségek jelentkeztek, mint akik a “fausti” kultúrának, a “fausti” személyiségnek az európai irodalmi hagyományban változó alakban reprezentálódó történetét tudatosították, mint egy kultúrkör jellegzetességét. Közülük különös figyelmet érdemel Ulysses2, aki az első europai kalandregényként számon tartott eposz, az Odysseia főhőseként, nemcsak a különféle léthelyzetek megtapasztalásával ébredt rá arra, hogy az isteni jó- és rosszakaratra nem mindig lehet hagyatkozni, szükséges a földi halandó kilépése megrögzöttségéből, nem kevésbé értelmének felhasználása, hanem azáltal lehetett a fausti kultúra egyik jellegadó figurája, hogy immár nem a bolyongásra ítéltség reprezentánsa (mint az örök zsidó vagy később a bolygó hollandi), hanem a vándorlást létformaként vállalja és éli meg, így léthelyzettől lép tovább léthelyzetig, anélkül, hogy a végső megnyugvás, a kiegyenlítődés, az idillbe térés esélye fölcsillanna előtte. Természetesen nem az antik eposz hirdeti meg ezt a lehetőséget, jóllehet az a tény, hogy az Odysseiával nem zárult le a főhős sorsa, hanem a Homérosz-utódok továbbírták a történetet (vö. Télegoneia, amelyből csak néhány sor maradt ránk), eleve jelzi, hogy az eposz happy endingje a történet megoldásának funkciójával bír, korántsem a lezárulásável. Hiszen a teiresiasi jóslat szerint a főhőst a tenger felől éri halála, azaz már az eposzban fölbukkan a célzás arra, miszerint a főhős létezése nem szabadul meg a veszedelmektől, az istenek megbocsáthatnak, de az emberi lét végessége visszavonhatatlan „ítélet”, mely nem másítható meg.
Az európai irodalmak számára a legnagyobb hatással Dante3 gondoltatta újra Ulysses történetének folytathatóságát, egyfelől visszautalva arra, hogy az a halandó, aki túllép a neki megszabott korlátokon, büntetésben részesül (az Inferno Ulyssese túl-hajózik Héraklés oszlopain, és tiltott tenületre ér, majd Kafka földmérője, K. az, aki megkísérli, hogy bejusson Westwest gróf kastélyába, amely felé indulás alakváltozata lehet a „nyugati” tengerre hajózó Ulysses vállalkozásának), másfelől kurta megszólalásakor az euro-szubjektum „alap-igéit” fogalmazza meg, a soha meg nem elégedését, a kíváncsiságét, a tudni vágyásét, amely vétekben a Faust-történetek címszereplője szintén elmarasztaltatik. Az európai gondolkodásra jellemző ambiguitás ugyancsak jellemzője a dantei elgondolásnak: Ulyssesnek természetesen az Infernoban juttat helyet, ám megszólalása alkalmassá válik arra, hogy az euro-szubjektum önigazolásává, sőt: önlegitimációjává legyen. Ez az „örök” kíváncsi „örök” kalandvágyó olyan, egymástól távoli művekben állítódik színre, mint Nikos Kazantzakis Odisiája (1938) és Luigi Dallapiccola Ulisse című operája (1959–1968).
A modernitásban a fordulópontot James Joyce regénye, az 1914–1921 között írt Ulysses eredményezte4, amely részint a mítosz-recepciónak azt a változatát képviselte, amely az antik történet alapján mintázott regényt a travesztiához tette hasonlóvá, az Odysseia mellett sem feledkezve meg a Batrachomyomachi (Békaegérharc) hagyományáról, mindenekelőtt a nyelvhasználatban érvényesítve a trivializást hangsúlyozó eszközöket, részint azonban, szem előtt tartva az írás megkezdésének évszámát, nem utolsósorban a hosszasan formálódó regényalakok sorsa mögé tekintve, Joyce közép-európai, trieszti, az Osztrák-Magyar Monarchiából (mint a nyelv- és a személyiségválság, a pszichoanalitikus narratíva tudatosítsából) származó tapasztalatokat: az örök vándorban nem pusztán a keresés (a quest) hősét jelenítve meg, hanem az emigránsét is, az Ithakára lelhetés ambivalenciáját. Joyce-nak magyarországi eredettel bíró „Ulysses”-e a városi labirintusban bolyongva-tévelyegve aképpen látszik megismételni az antik hérosz történetét, hogy annak retorizáltságát „kifordítani” kísérli meg, az eredetileg királyi-fejedelmi-isteni-félisteni környezetben lejátszódó kalandsorozatot hétköznapi (és napi politikai vonatkozásoktól sem mentes) események színterébe szituálja, mindenképpen él a deszakralizálás, a deretorizálás (sőt: alulretorizálás) lehetőségével, amely mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy új téridős (chronotopikus) szerkezet révén a modernitás újtípusú regényalakzata jöhessen létre. Annál is inkább, mert Joyce részben felhasználja az ún. szuperstrukturált prózai epikai módszereit (műve praetextusává avatván az európai kultúra évszázadait, nem csupán az irodalmi alkotásokat, az idézetek szövedékébe csempészvén például az ír nemzeti mozgalom felhívásait, énekeit is), részben az egy kozmikus napba sűrített történet során bejárhatóvá lesz a valóságosnak sugallt helyszín és az antik eposz megannyi helyszíne, a két helyszín egymásra másolódik, miként a „realista” regénnyel mért időszámításra épül rá a kalandregényi és a mitológiai idő. Joyce „Ulysses”-e (azaz Leopold Bloom mellett a másik férfi főszereplő, Daedalus már nevével közvetlen utal az antikvitásra, jóllehet a mitológia apafigurájának nevét egy apját kereső bolyongó költő viseli (a száműzetést megtapasztalván) s ez a mitológiai történeteket eredeti helyzetéből kibillentő elbeszélői magatartás másutt is jellemzője a regénynek. Daedalushoz a Minotaurust zárva tartó labirintus képzete kapcsolódik, s ez a labirintus, amely a XX. századi nagyvárosi létezés állandóan bizonyuló helyszíne, példaként Döblin Berlin Alexanderplatza volna említhető, a nagyváros labirintusként jelződése egyben a belevetettség, a beleveszettség képzetét hívja elő; ezzel párhuzamosan a nyelvkeresés, nyelvre lelhetés, valamint a freudi tézisekből következő személyiség-megosztottság rétegzi az antik történetet, amelybe (ha nem feltétlenül is ebbe) Freud óta „szokás” belelátni az én (meg a kultúra) viszontagságait, sőt: rosszérzését. Joyce regénytörténeti/elméleti fordulata az Ulyssest főszereplőül választó hagyománytörténés során telítődik újabb és újabb felismerésekkel. Ebben az irodalomtörténési folyamatban jut számottévő hely a magyar emigráns szerző, az ulyssesi sorsot megtapasztaló Márai Sándor magyarul az első ízben Londonban megjelent regényének: Béke Ithakában (l952), müncheni, második kiadására 1979-ig várni kellett, Magyarországon végül 1991-ben látott először napvilágot. Német nyelven már (Tibor von Podmaniczky átültetésében) 1952-ben kézbe kapták az olvasók, Verzauberung in Ithaka címmel. Ezt a müncheni kiadást egy 1953-as zürichi megjelenés követte, 1954-ben Frankfurt-Wien helymegjelöléssel a Forum Taschenbücher sorozatban publikáltatott. Ezután hosszabb szünet következetett a recepciótörténetben. 1995-ben Párizsban jelent meg a Paix a Ithaque, Eve Barre tolmácsolásában és az egykori miniszterelnök Raymond Barre előszavával.
Márai Ulysses-regénye (a Joyce-éhoz hasonlóan) részint a mítoszrecepció jegyében írható le, részint az intertextualitás olyatén alkalmazásával, amelynek jellemzésére a vitaszöveg illik talán a leginkább. Ami ebben az esetben nagyjában-egészében azt jelentheti, hogy a mítosz a mitológiai alakok újra-megrajzolásával módosítja a hagyományos mítoszfelfogást, olyan vitahelyzetet szimulál, amelyben a történetnek a mitológiából, az antikvitásból származó elbeszélői újra-mondják a jól ismertnek hitt eseményeket, mintegy az utólagosság pozíciójából a maguk változatát igyekeznek elfogadtatni, valamint az elbeszélők mögött rejtőző, korántsem omnipotens, felsőbb instancia készteti őket anakronizmusokra. Ezeknek segítségével a szöveg fennköltsége sérül, hiszen az antikvitásból eredeztetett „reáliák” és a modern korból származó tárgyak, kifejezések, magatartási formák állandó ütközése óhatatlanul a nyelvi szubverziót, a deretorizáltságot hangsúlyozza. Ugyanakkor a regény olyan vitaszöveg, amely tudomásul veszi és véteti az egyéb, korábbi mítoszfelfogásokat, a mitológia más jeleneteit műbe foglaló írói. stratégiát (Márai naplóiból tűnik ki, hogy mennyire foglalkoztatta például André Gide Théséeje), a leginkább azonban Joyce Ulyssesének világától eltérő mítoszrecepció kifejtésében mutatkozik a mű érdekeltnek. Amiképpen Márai visszahelyezi a maga Ulysses-ajánlatát az antikvitásba, amiként narrátora ironizál a freudizmuson, ahogyan egy történet és a Történet elbeszélhetőségét problematizálja, abban ott rejlik a Joyce-étól való eltérés akarása. Annál is inkább, mert az elszórt adatokból kitetszhet, hogy Márai életművében nem akármilyen szerepet játszik viszonyulása Joyce műveihez. Magyarországon az elsők között volt, akik hírt hoztak az Ulyssesről, s egy töredékes francia fordításkísérlet olvasásával a Finnegans Wake-ről (1930–1931-ben)6; 1936-os adatunk van arra, hogy Proust, Goethe és egy magyar szerző, Illyés Gyula társaságában a Joyce-mű, az Ulysses volt igazi élménye.7 A továbbiakban hol elismeri Joyce teljesítményét, nekrológja8 az életmű beható ismeretéről árulkodik, hol elutasítja a Finnegans Wake nyelvi, szerinte: anti-nyelvi radikalizmusát, a természetes nyelvek felbontásának, kontaminálásának szerinte eredménytelen kísérletét, az európai bomlásjelenségek adekvát nyelvi leképződését. Annyi bizonyos, hogy a naplókban, újságcikkekben, olvasmány-beszámolókban és nyilatkozatokban megjelenő Joyce-élmény (és elutasítása Joyce, modernségen túlmutató nyelvi törekvéseinek) azt tanúsítja, hogy nem annyira a Joyce működéséhez fűződő regénytechnikai újítást ellenzi, még csak a mítoszrecepció mikéntjét sem, hanem azt a konklúziót, amelyet Joyce logikusan vont le a nyelvválság különféle elméleteiből. Annyit szükséges még hozzátennem ehhez a kérdéshez, hogy az 1930-as esztendőkben a magyar irodalmi gondolkodásban az úgynevezett mitológiai regény (nem pusztán tárgyára, legalább oly mértékben az írói gondolkodásmódra nézve mítosszal érintkező) feltámadt az érdeklődés, mindenekelőtt Thomas Mann akkor készülő tetralógiája vetette föl a mítosz humanizálásának, a totalitárius államok ön-mitologizálásával szembeszegezhető újmítosznak a lehetőségét, s ezzel szoros összefüggésben az euro-szubjektum alaptörténeteinek újra-elbeszélhetőségét. Az Ulysses-mitologéma, a vándorlás, a száműzetés a XX. század különféle sorsfordulóinak következtében lett drámaian időszerűvé, maga Márai 1948-as emigrációját követőleg fordult fokozott figyelemmel Homéroszhoz (akkoriban jelent meg előbb az Odysseia, majd az Ilias korszerű, friss nyelvezetű magyar fordításban). Az emigrációs léthelyzet önértelmezése, az emigráns ön-legitimációja újra-gondoltatta az euro-szubjektum, a Spenglert követő periódus fausti személyiségének ön-meghatározásával kapcsolatos kétségeit. Egyszóval az Ulysses-sorsnak részint Joyce, részint Kafka aspektusából való szemléletét. És csak mellékesen jegyzem meg, hogy Márai volt Kafka első magyar fordítója, már 1921-ben közreadta Az átváltozás című elbeszélés magyar változatát; ez a Kafka-mű olvasható Ovidius versének, valamint Goethe által megfogalmazott Verwandlung(Metamorphose)-gondolatnak kontextusában. Visszatérve a Márai-regényhez, Ulysses mellett többek között Hermés található a történéseket irányító szereplők között, ezúttal nem psychopomposzi (lélekvezetői) minőségében, hanem úgy, mint a kereskedők, a tolvajok, az utak védőistene, így a vándoroké, a vándorlásé is.
Ami Márai regényét a Joyce-éhoz fűzi, az a mítosz ironikus befogadása, e téren Márai elbeszélői hol Thomas Mann epikai iróniája felé hajlanak, hol Joyce travesztá-ló techikáját látszanak imitálni. Egészében azonban a Béke Ithakában igen határozottan különbözteti meg narrációs stratégiáját a Joyce-étól. Először is azáltal, hogy három elbeszélőre bízza a történetmondást, ez a három, egymástól függetlenedő elbeszélő a maga Ulysses-változatával áll elő, annak ígéretével, hogy az igazi Ulysses-történetet fogja előadni, hogy az elbeszélés végére érve elmondhassák, nem tudják, valójában milyen volt Ulysses, hiszen Pénelopé csak a felesége, Télemachos csak a fia, Télegonos pedig, csak a gyilkosa volt. S miközben az egymás után következő három elbeszélésből pusztán egy töredezett és hiányos Ulysses-kép bontakozik ki, az egyes elbeszéléseken belül felvonulnak az Ulysses-sors isteni és Homérosztól ismerős emberi tanúi, akik az elbeszélésen belüli elbeszélésben adják elő a maguk, „egyéni”, csupán részigazságot tartalmazó változatát. Jóllehet a három elbeszélő, azaz Pénelopé’ Télemachos és Télegonosz monológja hangzik el, s ezekbe a monológokba applikálódik a többiek elbeszélése, az elbeszélők hanghordozása, „mondatszerkesztése”, értelmezői igyekezete a klasszikus modernség epikus tónusát és metodológiáját idézi; ugyanakkor az elbeszélésekből kibukó (olykor: akaratlan, inkább a nem verbális kommunikációban, illetőleg az elbeszélők mögött rejtőző instanciában feltáruló) irónia, elidegenítő elem mérsékli az – elbeszélők retorikáját, s a retorizáltság és alul-retorizáltság között lebegteti az elődást. Pénelopé előadása ugyanúgy az okokozati összefügések megértésére törekszik, mint Ulysses két fiáé, semmiképpen nem mondja ki a Joyce-regény Pénelopéjának sokszoros igen-jét, igaz, az elbeszélés során a tudatáram „techniká”-val sem találkozhatunk. Mindennek ellenére a Béke Ithakában nem visszalépés Joyce regényének epikai stratégiájához képest, hanem az epikai irónia érvényesítésével hasznosítja a paródiában rejlő lehetőségeket. A paródia elsősorban a realista/naturalista és a vele összefüggésbe hozható mimetikus történetmondásnak szól, az igazság felmutatásának igényével elbeszélni akaró szereplők szükségszerűen vallanak kudarcot, hiszen a legjobb esetben részigazságok birtokosai, akik a maguk szűk perspektívájából az események alaposabb áttkintésére képtelenek. Hiába hívják segítségül azokat, akik kiegészítik, pótolják, módosítják az elbeszélés hiányait, tévedéseit, félreértelmezéseit, még az istenek sem látják át, csupán sejtik a korszakváltás kihatásait és következményeit, noha az érzékelhető korszakváltás késztette az elbeszélőket a megszólalásra.
Ezen a ponton az a kérdés vethető föl, vajon a korszkváltás tudatosítása/tudatosodása mennyiben tárgya Joyce regényének. A sietős válasz szerint oly tételesen mefogalmazva, mint azt a Béke Ithakában teszi, nem. Jóval inkább az elbeszélés hogyan-jának korszakváltását reprezentálja, a regény és a regényírás önreflexivitásának következtében íródik bele Leopold Bloom egy napja (a vándoré, az emigráns leszármazottjáé, az Ithakáját keresőé) a világba, a világirodalomba. Márai regénye, amely szorgalmas és kiterjedt klasszika filológiai stúdiumok nyomán született meg, azt az eseményt beszélteti el elbeszélőivel, amelyben Ulysses határozott léptekkel elindult a mítoszból a logosz felé, amelyben fölsejlik a váltás: az isteni korszak lassan-lassan átadja a helyét az emberi korszaknak, az aranykor átfordul több áttételen keresztül a vas korszakába. Joyce regényének „nyitottság”-a mellé helyezhető a Máraié. Hiszen korántsem a fejlődésnek a felvilágosodásban (vagy akár Herdernél, Hegelnél) körvonalazódó emberiségtörténete lesz az elbeszéltek „tét”-je, hanem az otthonra nem lelő, nem lelhető vándor, az euro-szubjektumnak a fausti típusa mellé lépő Ulysses-figura tér rá a logosz felé vezető útra, mely út nem egyszerűen bizonytalanságokkal van tele, hanem a személyiségre leselkedő nyelvi csapdákkal. Márpedig mind Ulysses eposzi története, mind Ulysses eposzitól elváló története sem beszélhető el másképpen, mint az irónia, a paródia, a kívülállás és az elidegenítés segítségével. Így az a logosz, amely a mítosz helyébe lép, messze nem a fejlődésnek, csupán a változásnak igazolása, a korszakváltásé, ama lehetőségé, amellyel az ember vagy él, vagy képtelen élni. Hermés megfosztja Kirkét varázslónői hatalmától, és arról világosítja föl: most már az ember dönti el, hogy szó szerinti és átvitt értelemben fölegyenesedik-e, vagy megmarad olyannak, amilyeneknek Kirké változtatta: disznónak. Sivár és unalmas korszak következtik, állítja Hermész, a Törvény időszaka. Azt szükséges megjegyeznem, hogy a magyar helyesírás szerint a közös főnevek kis kezdőbetűvel írandók, amennyiben (mint a jelen esetben a Törvény) nagy kezdőbetűvel áll, feltételezhető egy allegórikus vagy szimbolikus jelentéstulajdonítás. De legalábbis kiemelt jelentőséghez juttatja a szót, a fogalmat az elbeszélő. A Kafka-fordító Máraival kapcsolatban azonban gyanú merülhet föl: a Törvény korszak-meghatározóként nem idézi-e meg Kafka írásait; s bármily merész e föltételezés, amennyiben ennek a legcsekélyebb valószínűsége is van, nem pusztán a „fejlődés” vonódik kétségbe, hanem előtérbe kerülhet az eljövendő korszak, az ulyssesi periódus ambivalenciája, a Törvény többértelműsége.
A Béke Ithakában – túlzás nélkül állítható – megbízhatatlan elbeszélőket enged szóhoz jutni. A kiegészítő, módosító elbeszélők sem képesek kiteljesíteni az elbeszélést, a regényegész azt sugallja, hogy a Történetben maradt valami ki- és elbeszélhetetlen, az elbeszélők mindent meggondolva és mindent megfontolva sem zárhatják le a történetet, valamennyi közreműködő sem képes a teljes igazságot létrehozni. A három elbeszélő, aki összegzi mindazt, amit maga tudott, amit másoktól hallott, amit látott, amit sejtett, csak olyan végkövetkeztetésre jut, hogy azt hiszi, Ulysses ilyen volt vagy ilyesféle. Az elbeszélők kudarca azonban nem bizonyosa az elbeszélés kudarca; aki az elbeszélést berekeszti, útját állja a tovább-gondolhatóságnak, a tovább-beszélés-nek. S miként a vándor, a száműzött, az emigráns létformája az útonlevés, létezésének értelmét szintén innen nyeri, aképpen az elbeszélés egyrészt eleve újra-elbeszélés, másrészt az elbeszélésnek folyamatként, újból és újból előröl kezdődő formaként való felfogása. Ulysses nem áll oly távol Szisziphosztól, akit viszont Camus-től tudhatóan boldognak kell elképzelnünk
JEGYZETEK
1Ezzel kapcsolatos Aage A. Hansen–Löwe figyelmeztetése: A mítikus éppen ott van a legkevésbé jelen, ahol témaként lép a leginkább az előtérbe: Apollón Dionysos, Déméter és Astarte, Oidipusz és Orpheus... Mythos als Wiederkehr. Ein Essay. In: Mythos in der slawischen Moderne. Hrsg. von Wolf Schmid. Wiener Slawistischer Almanach, Sonderband 20. Wien l987. 16. A mítoszbefogadás nem feltétlenül. hozza magával a mítikusat, a mitologizálás mint paródia, parafrázis és pastiche szintén fungálhat.
2Elisabeth Frenzel Stoffe der Weltliteratur. Ein Lexikon dichtungsgeschichtlicher Långsschnitte. Stuttgart l976.4 535–554., Ugyanő: Heimkehrer. In: Motive der Weitliteratur. Ein Lexikon dichtungsgeschichtlicher Långsschnitte. Stuttgart 1976.4 529—341.
3Inferno 106—l20. Hermann Walter: Die Saulen des Herkules. Biographie eines Symbols. In: Die Allegorese des antiken Mythos. Hrsg. von Hans-Jürgen Horn und Hermann Walter. Wiesbaden 1997. 181.
4Frank Budgen James Joyce and the making of Ulysses. (I11.) by the Author. Bloomington-London 1973.
5Márait az 1930-as évek eleje óta intenzíven foglalkoztatta Joyce életműve. Az Exiles című színműről, valamint a „korai” Joyce-prózáról, kiváltképpen a Dubliners-ről több ízben elismeréssel. nyilatkozott, az Ulysse eleinte lenyűgözte, később eltávolodott tőle, a Finnegans Wake nyelvi kísérlete riasztotta. Vö. az alábbi Márai-írásokkal: Joyce és az értelem. Pesti Hírlap 1939. Nr. 117., május 24. 7., Joyce. In: A négy évszak (1938). Budapest 2000 175. („Úgy írt, mintha állandóan posthumus könyveket írna, egy halott könyveit, aki már nem törődik az élők szempontjaival.”) Joyce. In: Quatre saisons. Nouvelle Revue de Hongrie. 1938. 9. füzet, 273., Napló 1945–1957. Budapest 1999. 196, 282., Napló 1958–1967. Budapest 1992. 257. (Márai szerint az Ulysses modellie Italo Svevo volna.), [Márai Sándor rádióelőadása a szabad Európa Rádióban 1957. március 27-én] Műhely 2000. Nr. 2. 84. (az Ulysses “szellemi lochnessi szörny”. Joyce a XIX. század nagy realista mestereitől tanult, s aztán átmenet nélkül élete is, műve különös elváltozáson esett át. Joyce elutasította a világot, amelyben élt, s életével és műveivel eléje sietett egy korszaknak, amelyet már nem élt meg”.)
6(m.s.): Olvasmány. Újság 1930. Nr. 94, április 26, 4., Brassói Lapok 1931. Nr. 124, június 4, 5.
7Prágai Magyar Hírlap 1936. Nr. 294, december 25, 19–20. (Magyar írók beszélnek kedves olvasmányaikról)
8A varázsló halála. Pesti Hírlap 1941. Nr. 12, január 16, 9. Kötetben: Ihlet és nemzedék. Budapet 1992. 117–119. („Úgy képzelte, nem csak a világ egyetlen áradás, hanem a gondolat is. Nem szavakat írt, hanem a szavakban és betűkben áradó gondolatot, az emberi végzet másik tartalmát: az idő és a lélek kiömlését írta meg. (...) Soha nem látták nevetni. Igaz, szomorkodni sem. Más dolga volt. írt és meghalt.”).
9Joyce életművét szélesebb kontextusban tárgyalja Egri Péter komparatisztikai könyve Avantgardism and modernity. A comparison of James Joyce’s Ulysses with Thomas Mann’s Der Zauberberg and Lotte in Weimar. Transl. by Paul Aston. Budapest 1972. mítoszok problémaköréről, beleértve az irodalmi mítoszokat is bővebben: André Dabezies: Mythes anciens, figure bibliques, mythes littéraires. Revue de littérature comparée 2004. Nr. 1. 3–22.
