Tasnádi-Sáhy Péter: A békaember legendája. Nagyvárad, Riport Kiadó, 2014.
A békaember legendája címet viselő, tavaly megjelent kötet tizenhét novellát tartalmaz, amelyek a mindennapi élet apró-cseprő dolgait, előre nem tervezett találkozásait, szerelmeit, drámáit írják le. Egyszerű emberek, egyszerű helyzetek, nagyon is ismerősen csengő életképek ezek, amelyek olykor tükörként működnek, s azt a benyomást keltik, hogy ez akár a szomszéddal is megtörténhetett volna.
A kötet közepén található címadó novella békamotívumával visszatér a nyitányhoz. Érdekessége, hogy úgy mutatja be a legendás, uszodába járó férfi és a 42 éves örök hajadon Editke egymásra találását, mint ami a „békapár végzetes szerelme”, s egyben a kötet fordulópontja. Ez a végzetesség jellemző ugyanis az ezt követő novellákra is. Míg az írások első felében laza lovasrohamok, macskás balhék, színházi esték, párkeresések vannak előtérben, addig e novellát követően valamiképpen fordul a kocka: idősebb szereplők, nyomorultabb élethelyzetek, nyugdíjas kínlódások, magányos életek lakják be a teret. Hangsúlyosabbá válik az egymásra utaltság érzése, s az ebből fakadó tragikum.
Tasnádi-Sáhy Péter stílusában egyszerre van jelen a tömörség és a szavakban lakozó gazdag tartalom. Egyszerre sújt le a szomorúság és emel fel a humor. Jellemzően szeret ironizálni, de ugyanakkor empatikus is szereplőivel.
A szimpatikus kis kötet borítóterve Szomor Attila nevéhez fűződik, aki egyrészt ötletesen szemünk elé ugrasztja a békaembert, másrészt az egymásra utaltságot is képre viszi. A kettő együtt sejteti, hogy Tasnádi-Sáhy Péter szövegeiben hetedíziglen is hűségesek maradnak a tárgyak.
Olyan ez a kötet, mint a só meg a bors egymásra utaltsága: úgy váltakoznak benne a sikerek és a kudarcok, a bánatok és az örömök, a megtalálások és az elengedések, hogy igazán csak együtt tudják az élet ízét megadni. És ezért annyira jó.
