Bizonyára kevesen tudják, hogy a Gólya szállt a csűrre címadásában a Budapestre átköltöző Páskándi Gézáé a „keresztapai” érdem. Neki köszönhető, hogy Szabó Gyula szülőföldvallomása az ismert történelmi Függelékkel „röpülhetett felülszerkesztésre” Bukarestbe. Minthogy a kötet kolofonjában már nem lehetett feltüntetni a nevét, helyette az 1957 és 1963 között vele együtt raboskodó Dávid Gyula állt a „megrakott talicska” mögé.
A fentiekhez néhány megjegyzést kell fűznöm.
1. Páskándi 1971 és 1973 között volt a Kriterion kolozsvári szerkesztőségének belső munkatársa. Hétfőn és kedden fogadta a munkatársakat fél tizenkettő és fél három között.
2. Szabó Gyula 1973 nyarán fejezte be szülőföld-vallomásainak 176 könyvoldalnyi kéziratát, és az – szülőföld-ihletésű novellákkal és emlékezésekkel kiegészítve – Páskándi asztalára került.
3. Az 1974-es kiadói terv „fészekrakásában” még közreműködő Páskándi, miután elolvasta 20. századi sorsunk történelmi előzményeit, meghívta a szerzőt a Continental vendéglőbe (a volt New York kávéházba), ahol és amikor kötetcím-változtatást javasolt.
4. A két Homoród mellékén „végigszálló” – valóságos és jelképes – gólyának köszönhetően a kézirat végül is túlélte a bukaresti „felülszerkesztést”, és az Afrikából megtérőkkel egyidőben az író szülővidékére is hazaszállhatott.
5. Szabó Gyulának így sikerült elmondania mindazokat az igazságokat, tanulságokat, emberi sorsokat, küzdelmeket, fájdalmakat, csalódásokat, amelyek közvetve vagy közvetlenül „a szülővidék vizeiből kerültek a könyv száraz partjaira”.1
6. Egy vérbeli szerkesztő mindig úgy veszi kézbe a gondjaira bízott kéziratot, mint aki ismeri a hosszú távra „bekódolt” írói életmű Mengyelejev-táblázatát: a látható-tapintható „elemekből” ki tudja következtetni a még „láthatatlanul létezőket” is. Abból, ahogyan Szabó Gyula a Gondos atyafiság és a Gólya szállt a csűrre közötti életidejében alászállt az Idő kútjába, Páskándi, a Vendégség és a Tornyot választok című nagy visszhangú történelmi drámák szerzője A sátán labdái – gólya hozta – történelemfilozófiai köteteire is következtetett.
7. Páskándi könyvszerkesztői életideje egybeesett a Kriterion történetének felfelé ívelő szakaszával, az azóta emblematikussá vált kiemelkedő művek kiadásával. Nem véletlen, hogy ekkor született meg a Gólya szállt a csűrre, s az sem, hogy a mű azért kerülhetett szerzője írói pályájának fókuszpontjába, mert az egyre távlattalanabbá váló jelen idővel folytatott perlekedése közben ráérzett a „történelmi léptékváltás” távlatteremtő lehetőségeire.
8. A Kriterion-szerkesztő Páskándi elsőként érzékelte: Szabó Gyula úgy ereszkedik alá az Idő kútjába, hogy mindennapi érzékletességében bonthassa ki előttünk a történelmi idő dimenzióit. Olyanformán, hogy minden sorából kiérezhessük: mai és holnapi önmagunkért nyitja meg az erdélyi fejedelemség legválságosabb történelmének csatatereit. Mintegy felerősítve a Páskándi-művekből sugárzó felismerést: az írás az egyetlen önvédelmi fegyverünk, amelyik óvhat, elveszejthet vagy előbbre vihet közösségi dolgainkban.
Bukaresti száműzetése idején Páskándi egy könyvraktárban volt áruleíró, közlési jogának visszaszerzésétől, 1965-től kezdve pedig szellemi szabadfoglalkozású. Idézzük fel, hogy börtönévei után milyennek találta a romániai magyar könyvszakma állapotát, jövőjét. Két irodalmi vita is megőrizte korabeli álláspontját. Az egyik a fiatal költők antológiája, a Vitorla-ének kapcsán zajlott az Ifjúmunkásban, a másik az Utunk hasábjain bontakozott ki – klasszikusaink védelmében, illetve az élő irodalom „eltartása” érdekében.
Az Ifjúmunkás-vitában irodalmunk jövőjének forrásvidékeként vette szemügyre az antológiát. Magán az 1967. július 16-án tartott fórumon nem vett részt, ahogy Bodor Pál – a Forrás-sorozatot gondozó Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi osztályának vezetője – is utólag küldte el hozzászólását. Bodor kifejtette: az „előjegyzéses módszerrel” ezerrel szeretné növelni a sorozat 1200-as példányszámát. Páskándi annyira jónak tartotta Bodor ötletét, hogy javasolta az eljárás szélesebb körű (sorozatokon kívüli) alkalmazását. Több szelvénytípust képzelt el: külön a versbarátoknak, külön a regény- és novellakedvelőknek, de gondolt a dráma, a riport, az esszé, a tanulmány és a kritika műfajának a lehetséges pártfogóira is. Elképzelése szerint azt kellene gyakorlatba ültetni, hogy ne csak az Ifjúmunkás vállalja fel a hírverést, hanem az Utunk, az Igaz Szó, Korunk, a Dolgozó Nő, Előre, Tanügyi Újság, Falvak Dolgozó Népe, Művelődés – a napilapokról nem is beszélve. Hiszen a két „nagyhatalom”, az újság és a könyv, az újságírás és az irodalom „ugyanannak a szellemi életnek kétfajta reagálási módja!” Ez a módszer nemcsak arra lenne jó – fejtette ki a továbbiakban –, hogy „a kiadók és a könyvterjesztő már előzetesen tájékozódhatna a példányszámról, esetleges emelésről, »biztos vásárlókat« toborozva az illető könyvre, hanem a begyűlt szelvények az olvasói ízléskutatásra, a szerzők és a műfajok közkedveltségére, népszerűségére nézve is érdekes statisztikát nyújthatnának.”2
A ’68-as esztendő köztudomásúlag radikalizálta a romániai szellemi életet. Élve a kedvezőbb lehetőségekkel, Bodor Pál az Utunk hasábjain kifejtette: véleménye szerint a romániai magyar könyvkiadás anyagilag is képes lehetne az önállósodásra, amennyiben a klasszikusok és a világirodalom alkotásai nagyobb arányban szerepelhetnének az összkiadásban. Elképzelése szerint a kellő példányszámok biztosítása érdekében „meg kellene szervezni a könyvbarátok (előfizetéses rendszerű) klubját”, hogy „a közönség olvasmány- és olvasmányosság-igényét a lehető legmagasabb színvonalon és példányszámban elégítsük ki”.3 (Semmi új a nap alatt: a módszert a Tizenegyek próbálta ki 1923-ban, egy évvel később pedig az Erdélyi Szépmíves Céh alkalmazta – nem kis anyagi és erkölcsi sikerrel.)
Ha ekkora „elfekvő készletünk” van klasszikus értékekből – tette fel a kérdést a vita során Páskándi –, akkor mégis miért ráfizetéses az élő irodalom? A rossz könyvgazdálkodással érvelt: „Az élő irodalmat olyan könyvekkel terhelik meg, amelyek nem közérdekűek, amelyek nem népszerűek (gondolok itt egyrészt a műfordítás-irodalom legunalmasabb darabjaira, másrészt az irodalmi dilettánsok tűzön-vízen át kiverekedett könyveire). A statisztikailag kimutatható ráfizetést tehát a felére lehetne csökkenteni ötletesebb kiadói tervekkel és főként szigorúbb szelekcióval.”4
Páskándi tehát ott folytatta, ahol 1957-ben abbahagyatták vele az igazságkeresést. Dsida Jenő „ébresztésére” gondolok, ez a vita is az Utunk hasábjain zajlott 1956 végén. A fiatal Páskándi korántsem lokálpatrióta önérzetből tört lándzsát Dsida mellett. A humanizmus sérelmét látta a holtában meggyalázott „angyali költő” kálváriájában. És sikeresen érvelt az irodalmi örökségből kiűzött költő „örökérvényűsége” mellett. Ebben az igyekezetében azt a kijelentést is megkockáztatja: ő még a Psalmus Hungaricusra sem fogná rá az irredentizmus vádját, „mivelhogy megbélyegzéssel (»ráfröcskölt elfogultsággal«) bonyolult kérdéseket nem lehet elintézni.” Végső következtetése: „nincs az a világnézet, amelyik egy fűzfapoétából zsenit faraghatna”.5
Dsida Jenő, a Pásztortűz-szerkesztő című tanulmányomban már volt alkalmam tágabb összefüggésekben vizsgálni ezeket a kérdéseket, az alábbi alcímek mögé sorakoztatva a szerkesztőségi gályarabságot vállaló költő érvrendszerét: a) Ideológiai-politikai programok és művészeti szempontok; b) Irodalmi-művészeti tehetséggondozás; c) Műfordítási tanácsok; d) „Öntisztító” nyelvvédelem, önkifejezési elegancia.6
Mintha ebből az alapállásból írná szerkesztői véleményezéseit Páskándi is a Kriterionnál. De nem annyira a fűzfapoéták elbátortalanítását gyakorolta – erre is gondja volt, persze –, sokkal inkább az irodalmi örökségünket gyarapító értékek nyilvánosságra segítését. E tekintetben a pályakezdő alkotóknak és a tekintélyes életművel rendelkezőknek egyaránt figyelmet szentelt. Senkit nem mért más mércével, mint a tulajdon képességei által predesztinált lehetőségeivel. Ami – valljuk be – nem kis mérvű alkotás-lélektani intuíciót igényelt.
A Kriterion kolozsvári műhelyének irattárát a Szabédi Emlékházban őrzik, 80 irattári dobozban elrendezve. Elemzéseinkhez az 1971 és 1973 közti szerkesztőségi levelezés kötegeit vettük alapul.
Már az első olvasatokból kiderült, hogy a minden műfajban otthonos Páskándinak a kézirat-előkészítésről is megvolt a maga erkölcsi-etikai álláspontja, amit a legtalálóbban szakmai igényességnek nevezhetnénk. Véleményezéseiben igen gyakran olyan kitételeket találunk, amelyek az esetek többségében időtálló irodalomkritikának is beillenek. Igaz, hogy ezek stilárisan „nem remekművek” – írta bukaresti kollégáinak 1971. november 7-én –, de „afféle munka közbeni széljegyzetek” gyanánt nélkülözhetetlenek. Mind a kiadó, mind a szerzők érdekében. A kiadónak ugyanis jó előre tudnia kell, hogy a megjelentetendő műnek hol a helye irodalmunk értékrendszerében. A belső használatra megírt, olykor nyersen megfogalmazott véleményét azonban sosem próbálta „kategorikus formában” a szerzők tudomására hozni. Ez a „megkülönböztetett bánásmód” azért szükséges – érvelt –, hogy a szerző és a kiadó közti viszony ne romoljék meg.
A nyomtatott katalógusok szerint a Kriterion azokban az években átlag száz kötetet adott ki. Ennek fele eredeti szépirodalom volt, a másik fele műfordítás, illetve tanulmányok, művészeti és művelődéstörténeti kiadványok, kézikönyvek sorozata. Amikor hozzáfogtam az adatgyűjtéshez, azt feltételeztem, hogy a szerkesztőség bizonyára a verseskötetek gondozását bízta Páskándira. A kolozsvári szerkesztőség vezetőjének, Dávid Gyulának egy 1972. december 14-i összegezéséből tudtam meg, hogy korántsem. Nem is annyira a tekintélyes mennyiség lepett meg – abban az esztendőben Páskándi tizenhét kéziratot véleményezett –, hanem az, hogy úgyszólván minden műfajban emblematikus kötetek fölött bábáskodott. Akadtak visszaadott, illetve a kiadó által nem vállalt kéziratok is, de hát ezeket is el kellett olvasnia valakinek.
A Pásztortűz-szerkesztő Dsida köztudomásúan nem képviselt sem jobb-, sem baloldali álláspontot, nem adott helyet az ideológiailag-politikailag irányzatos alkotásoknak, különösen a programköltészetnek. A folyóirat egyetlen célja – fejtette ki szerkesztői üzeneteinek egyikében – az erdélyi magyarság szolgálata. A legszínvonalasabb irodalommal és művészettel, persze. Páskándi igényessége is lenyűgöző irodalmi műveltségéből és írói-művészi intuíciójából táplálkozott. Tegyük hozzá nyomban: mindez a Kriterion jövője iránti magas fokú felelősségérzettel társult. Több mint érdekes, hogy maga a program kifejezés is mindössze egyszer fordul elő véleményezéseiben. Akkor, amikor Gellért Sándor Csillagok Suomi egén című finn versfordításait jellemzi: „hazafias költészet, beleillik a Kriterion programjába”.
Figyeljük meg, hogy miként ajánlja magyarországi terjesztésre erdélyi kortársainak műveit. Szerinte Bajor Andort „erős intellektualitás, sötét- és fényérzékeny líra jellemzi”; Király László a „sokműfajú erdélyi írók” családjába tartozik: „veretes vers, jókötésű novella, műfordítás és kritika, általában pedig színvonal és termékenység” a szellemi védjegye; Lászlóffy Aladár legérettebb verseiben „a hagyomány és az avatgárde termékeny egyensúlyának örvendhet az olvasó”; Panek Zoltán, a Kosztolányi prózanyelvén nevelkedett kitűnő stiliszta „eleven, olykor játékos gondolatisága örökösen átszikrázik a jellemrajzon, cselekményen, lélekábrázoláson”; Csiki László, a művelt költő „most tudja, hogy annyira szabad neki is csupán »kolozsvárinak« vagy »szentgyörgyinek« lennie, mint amennyire »váradi« volt Ady, »niklai« Berzsenyi és »debreceni« Csokonai Vitéz Mihály”; Gellért Sándor dús költői nyelve pedig „műfordításaiban sem szikkad el: magyar versekké válnak ezek a finn költemények, de sem a nyírfák, sem a tavak illata nem tűnik el belőlük.”
Hogy milyen kéziratokat utasított el Páskándi? Mindenekelőtt a fogalmazási és helyesírási nehézségekkel küszködő szerzők „alkotásait”, a sláger-irodalom és az emlékkönyv-költészet „termékeit”, az eredetiséget nélkülöző prózát, a „színes színtelenség”-et, a meghökkenteni akaró szándékoltságot, a napilapok szintje alatt sínylődő tehetségtelenséget. Nem beszélt le senkit az írásról-olvasásról – „hiszen ez a legtisztább örömök egyike” –, a közlésről viszont a leghatározottabban eltanácsolta az akarnokokat. A műfaji bizonytalansággal küszködő kezdőket igyekezett felvilágosítani: „Regényének legnagyobb hibája, hogy nem regény: a riportnál több, a szépprózánál kevesebb. Szépprózának túl »röghöz tapadt«, dokumentumkönyvnek pedig túlságosan elnagyolt.” A műfajtévesztőket egyébként is igyekezett ráébreszteni tehetségük természetének kiismerésére. Az orvos–író Szíves Sándort példul ekképpen: írásmódjában a legrokonszenvesebb a humora; „ezen a területen kell gazdálkodnia”; „gyöngéi eltüntetésével [...] hangulatos világot tud magának kiépíteni”; arra hívja fel a szerző figyelmét, hogy nem embereket ír meg, hanem „eseteket”, orvosi témájú írásai gyakran „gördülékenyen megírt kórisme-lapok”. Amikor használhatatlan versfordítások kerülnek a kezébe (Bán Péternek az Emil Giurgiuca- és Aurel Rău-fordításait például igen gyengéknek, döcögősöknek, szürkéknek és „pongyolák”-nak találta), újrafordításra adta ki a verseket (Szemlér Ferencnek, Létay Lajosnak, Kányádi Sándornak, Király Lászlónak), de maga is besegített az átültetésben.
Az első véleményezés rendszerint a kézirat átolvasása után született, és a szerkesztőségnek szólt, nem pedig a cenzúrának. Szerkesztői véleményezésében jelezte, hogy kiadhatónak tartja-e a beérkezett írásművet, vagy visszautasítandónak. Sosem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy a szerző tudomására hozta észrevételeit, aki elfogadta azokat. Összesítő véleményezését akkor fogalmazta meg, amikor az átszerkesztett/átjavított munkát újra kézhez kapta. Szövegjavítást következetesen csak azoktól kér, akiknek a munkáit egyébként kiadhatónak tartja. Hogy milyen szerkezeti, szerkesztési, prozódiai, prózapoétikai szabályok betartását követeli meg? A mű „megkomponáltságát”, a szerző atmoszférateremtő erejét, a művészi változatosság elvének érvényesítését, az „elképzelhetetlen képek” mellőzését vagy helyettesítését, a ragrímek kigyomlálását, az alliteráció és az archaizálás helyénvaló alkalmazását, a filozofálásnak álcázott közhelyek mellőzését, a gördülékenyebb stílus és a magyarosabb hangzás megteremtését.
A Kriterion rendkívül sokat nyert azzal, hogy Páskándi egyaránt otthonos volt a népi kultúra, az egyetemes magyar irodalom és a világirodalom minden számottevő műfajában. És sokat nyertek azok a szerzők, akiknek a munkáit nyomdafestékhez juttatta. Kenéz Ferenc vallomásából idézem: „Harmadik verseskönyvemet Páskándi Géza szerkesztette. Amikor […] felvetette, hogy készülő könyvemnek más címet javasolna, az első pillanat a döbbeneté volt: mi az, hát Páskándi is, aki olyannyira szigorú őrizője minden egyes szavának, már ő is … […]. Amikor kimondta, legyen a Homok a bőröndben vers címe a kötetcím is, meghökkentem. Kétségkívül könyvcímszerű cím volt. S éreztem azt is: Páskándi nem térítette el a könyv gondolatmenetét, csak célba juttatta, eljuttatta a gondolat végéig. Azaz »összegeztette« a könyv címével.”7
Jegyzetek
* Részlet a Páskándi halálának 20. évfordulója alkalmából Szatmárnémetiben tartott előadásból.
1 Vö.: Szabó Gyula: Képek a kutyaszorítóból. IV. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2002, 422.
2 A cikkek elolvashatók a világhálón is: https://sites.google.com/site/vitorlaenek/. Összeállította, digitalizálta: Cseke Gábor.
3 Huszár Sándor: Az író asztalánál – Bodor Pállal. Utunk, 1968. 29., 2. old.
4 Vö.: Cseke Péter: Páskándi mecenatúrája. In: Védjegyek. Kriterion, 2011. 259–268.
5 Páskándi Géza: Dsida és a kortárs elfogultsága. Utunk, 1956. 44. 6. old.
6 Cseke Péter: Erdélyi értékhorizontok. Magyar Napló Kiadó, Bp., 2015. 77–95.
7 Kenéz Ferenc: Vers és környéke. Kortárs, 2007. 7–8.
