Páskándi Géza és mesterei – Dsida, Ady, Kós Károly*
Páskándi Géza húsz éve lezárult életművének négy pillére közül a költőről, a drámaíróról, a prózaíróról gazdag irodalom áll rendelkezésünkre. A negyedik – és talán nem túlzás kijelenteni – az előbbiekkel egyenértékű életműpillér, az esszé- és tanulmányíró, a kritikus Páskándi ezek mögött a mai napig is a háttérben van. Idetartozó írásainak valós terjedelméhez képest kevés az, ami belőle kötetbe gyűjtve is megjelent – a még életében sajtó alá rendezett Esszék, előadások, levelek (Gondolat, Bp., 1995.), és a posztumusz Mesterek kortárs szemmel (Kráter, Pomáz, 2005.) című köteteket említhetjük csupán –, a termés nagyobb része mind a mai napig többnyire még digitalizált állapotban sem lévő lapokban, folyóiratokban várja feltámadását. Pedig a szépírói pályát az életműnek ez a vonulata szinte a kezdetektől végigkíséri. Hely és idő szűkében lévén, nem vállalkozom most a teljes számbavételre. Legfeljebb annak későbbi áttekintéséhez próbálok néhány mozzanatot felidézni, kiemelve hármat azok közül a „mesterek” közül, akiknek ő esszét, tanulmányt, vitacikket szentelt.
Korai irodalmi kritikáit, könyvismertetéseit az első, „ifjúmunkásos” évekből még Kántor Lajos és Láng Gusztáv annak idején sok vitát kiváltott könyvének (Romániai magyar irodalom. 1945–1970. Kriterion, Buk., 1972.) Réthy Andor által gondosan összeállított bibliográfiája sem tartja számon. Időben az első itt szereplő cikke, 1956-os hozzászólása az Utunkban lefolyt Dsida-vitához viszont a mi témánk szempontjából is figyelmet érdemel: azoknak az írásoknak az egyike, amelyek – a Sztálin halálát és a XX. szovjet pártkongresszust követően – az ’56-os magyar forradalmat megelőző „olvadás” fontos hazai dokumentumai közt tarthatók számon.
Páskándi Géza ebben a cikkében (Dsida Jenő és a kortárs elfogultsága. Utunk 1956/43. október 26. Újraközölve: Dsida Jenő emlékezete. Szerkesztette Sas Péter. Kriterion, Kv. 2009. 359–364.) a perújrafelvételt sürgető Panek Zoltán (Dsida Jenő ébresztése. Utunk, 1956/38.) védelmében áll ki Dsida költészetéért, Szilágyi András szektás-balos támadása (Tévedtünk volna? Utunk, 1956/40.) ellenében, „az objektivista irodalomszemlélet elleni harc jelszavának vaskalapos értelmezésé”-ből közvetkező vádak ellen. A Dsida-vita 1956 koraőszén nem egyszerűen az addig hallgatással mellőzött helikoni írótábor egyik kiváló költőjének újrafelfedezésére irányuló kezdeményezés volt, hanem kiállás a vaskalapos zsdanovizmus, a kizárólagosan osztályszempontú ítélkezés hazai irodalmi állásai ellen, egy más – az irodalom önmagában vett értékeire alapozott – irodalomértelmezés létjogosultságáért. (Lásd: Az őszinteség két napja. 1956. szeptember 29-30. Erdélyi magyar értelmiségiek 1956 őszén. Sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Benkő Levente. Polis, Kv. 2007.; az egész folyamatot összefoglalva Erdélyi irodalom az „olvadás”-tól a megtorlásig című tanulmányomat a Láng Gusztáv-emlékkönyvben: A hajnal frissessége. Esszék, tanulmányok versek Láng Gusztáv tiszteletére. Savaria Press, Szombathely, 2006. 86-95.)
Ebben az összefüggésben válnak hangsúlyosakká Páskándi Géza Dsida melletti érvei.
Dsida költészetének értékelését illetően Páskándi látszólag helyt ad a fenntartásoknak, amikor azt eszmeileg „… a világ helytelenségét látó, a világba belesikoltó, de változtatni erőtelen ember lírája…”-ként jellemzi. Valamivel alább azonban így folytatja: Dsida költészete „… tele van meghitt emberi szívmeleggel, másokért való bánkódással, aggódó féltéssel és sikolyokkal…”, – s utal olyan versekre, mint a Nagycsütörtök, Angyalok citerája, Leselkedő magány. Majd – egy finom odaszúrást is megengedve magának – így folytatja: „Nem beszélek zenévé légiesült képeiről sem: azt élvezik mindazok, akik az igazi poézis tisztelői; de szólnom kell a profán és keresztény hangulatok bájos, tündéri váltakozásáról, amely annyi versébe középkori, ódon, de milyen sajátos háziasítással mégis modern világérzést varázsol (Viola-ciklus). Remek formaművészetéről, gyönyörű rímeiről, az erdélyi táj zordon fenségű, szinte acéllapra metszett képeiről… és annyi mindenről, ami nagyszerűvé teszi az ő költészetét.” (Kiemelés tőlem. D. Gy.) Még attól sem fél, hogy kijelentse: „… van Dsidának egy, egyetlenegy verse, a Psalmus Hungaricus, amelyre rá lehet fogni az irredentizmust (én viszont azért nem fogom rá, mert véleményem szerint sokkal bonyolultabb a kérdés, semhogy ilyen jelzővel agyon lehessen ütni).” Mindezek után – néhány tiszteletkört is megtéve vitafele, „a kiváló forradalmár író” felé –, sorra visszautasítja annak „gúnyoros, Dsida művészetét becsmérlő” vádjait, az erőszakolt átpolitizálást, vagy azt, ahogyan Szilágyi hitelteleníteni próbálja Dsida költészetét, az őt „dédelgetők”-et, mint „Horthy fő kiszolgálói”-t aposztrofálva. Végül pedig megfogalmazza – már itt – évtizedekkel később többször is nyomatékosított véleményét: „A kortársi emlékezet csalhat, apróka sértődések megnőhetnek örök sebekké is valakivel szemben, de még ha nem is csal a kortársi emlékezés, s az illető valóban jellemtelen ember volt is – a mű beszél, csakis a mű.”
Amikor a cikk íródott, még csak a láthatáron sűrűsödött a forradalom tisztító vihara, amikor azonban megjelent (1956. október 26-án), már szovjet tankok dübörögtek Budapest utcáin, s néhány hónappal később Páskándi is áldozata lett a levert forradalmat követő romániai megtorlásoknak.
A börtönben és kényszermunkatáborokban töltött, közel hat évet akár ki is hagyhatnók szellemi fejlődéstörténetéből, ha nem tudnók azt – börtönbeli társai tanúsítják –, hogy még a szamosújvári börtön olykor 120-as létszámú szobáiban vagy a Duna-Delta vagy a Brailai Nagysziget kényszermunkatáborainak munka utáni vagy pihenőnapjaiban is megtalálta a módját annak, hogy szellemi egzisztenciáját fenntartsa. Ő maga is említést tesz erről egy epizód erejéig, hátrahagyott memoárjában, a Megvallásban (Nap Kiadó, Bp. 1999. 83.): „Emeletes vaságyak között – hátratett kézzel – oly kívülálló, kába szórakozottan sétálgattam, hogy környezettől elvonatkoztató képességemet akár egy Marcus Aurelius is megirigyelhette volna…” A börtönévek után így nem csak új hangú költőként, „abszurdoid”-jaival az elmondhatatlant is elmondani képes novella- és drámaíróként tért haza, hanem ott – a szamosújvári vaságyak között, vagy a salciai gátra földet talicskázva, vasárnaponként nem egyszer a betegszobába került rabtársakkal élénk irodalmi vitákba bocsátkozva – alakult ki benne az a teoretizáló készség, amely későbbi esszéit, tanulmányait oly egyedivé teszi.
Másfél évvel szabadulása után, 1965 nyarán jelenhetett meg újra neve a hazai irodalmi sajtóban, s akkortól a versek és novellák mellett nem csak a napi megélhetéshez szükséges irodalomkritikát, de az írás műhelytitkait faggató esszét is gyakran írt: a költészet, a költői nyelv titkait már akkor feszegette, az abszurd háttere és összefüggései már akkor foglalkoztatták.
Ebben az időszakban – az Ady-évforduló évében – születnek első cikkei a nagy költőelődről (Ady Endre – költő és egyéniség. Utunk, 1969/4.; Ady ura – a jelkép. Uo. 15-16.)
Az utóbbinak, az Utunkban két dupla tárcát kitevő Páskándi-tanulmánynak ez alkalommal csak kiindulópontja a hónapokkal azelőtt lezajlott Ady-vita. Szerinte Székely János és Szilágyi Domokos cikkeit (Székely János: A legszebbek. Utunk, 1969/4; Szilágyi Domokos: Az első ötven év. Előre, 1969. febr. 9.) nem „babér-tépászó gesztus” szülte, ők „csak annyit tesznek, hogy ’fejhezállóbb’ babért kívánnak Adynak”. Innen kiindulva viszont azt vizsgálja, mi az oka általában egy költő népszerűségének vagy népszerűségvesztésének az utókor szemében, s konkrétan, Adyra vonatkozóan, mennyiben követhető vagy pláne folytatható. Mert a nagy költőnek – mondja – lehetnek epigonjai, akik csak „külső formai jegyeiben vagy leglátványosabb benső jegyeiben” követik őt, lehetnek követői, akik már módosítanak, árnyalnak mind a formában, mind a gondolatban. Tudniillik a „… követhető az – állapítja meg tovább –, amelynek a leglényegesebb jegyeit nem csak meg tudjuk ragadni, de új alakban a világ számára ismét szükségessé tehettük”. És végül: „A zseni az, aki mindkettőben – forma, gondolat – relatíve teljesen újat kínál, és ezt a ’teljesen újat’ a világ, az ember legáltalánosabb szükségeinek rendeli alá…” Ami Adyt illeti – állapítja meg ezek után –, őt csak követni vagy folytatni lehet… Ady kiélt, kimerített egy formát. Nem egy külső formát, hanem egy formát, amely egyszerre költői nézet, világérzés és sajátos alakiság.”
A tanulmány második részében aztán Páskándi Ady szimbolizmusát teszi vizsgálat tárgyává. Összehasonlításul bőven szól a francia szimbolistákról, akiknél „a jelkép még az impresszió közepette jelenik meg”, akiknek „jelképei az érzékszervileg megközelített világból hullámzanak elénk”, akik „az impresszionisztikus kép sejtelmességéből bontják ki a szimbólumot”, s ez a „képből kibontott szimbólum egy impressziós-lánc utolsó nagyobb láncszeme”. Viszont – írja folytatólag – „Ady költészete a szimbólummal indul, [nála] … a szimbólum a vers ábécéjéhez tartozóvá lesz.” Ady verseiben „In medias res – a szimbólum kellős közepén vagyunk már a vers kezdetén, bele kell helyezkednünk egy szimbólumrendszerbe, anélkül, hogy a hozzá való lépéseket már előzetesen megkaptuk volna.” Ezek után Ady-versek egész sorában mutatja ki, miképpen alakul ki egy „sajátos szimbólum-hierarchia”, hogy miképpen függetlenedik egy-egy versben a szimbólum fogalmisága révén magától a verstől is, miképpen van az, hogy „az állandóan visszatérő szimbólumok kulcsot adnak egy gondolat-világhoz”, sőt sugallnak adott esetben „valamifajta kaballisztikusságot”. „Ezért van – állapítja meg – minden Ady-versnek valamiféle végzetszerűséget borzongva-sejtő hangulata, a sorsszerűség felé való fatális rohanásának, a predestinációtól való elszakíthatatlansági érzésnek egy olyan fájó sejtelme, amilyennel csak a zsoltárokban találkozhatunk.”
A továbbiakban még sorra veszi Ady költészetének jelképtípusait (szójelképek, szintagma-jelképek, mondatjelképek, kép-sorjelképek; statikus és dinamikus jelképek, jelzős-, megszemélyesítő- és azonosító-jelképek) végül tanulmánya befejező részében hozzákapcsolja Ady emberi egyéniségét, énjének természetét – végzet-sejtését, gőgjét, halál-megérzését, vátesz-pózát – a szimbólumok verseiben való uralkodásához.
Egy újabb Ady-évforduló, az 1977-es centenárium alkalmával, már pesti évei alatt, újabb két tanulmányt szentel Ady költészetének.
Az első (A továbbgondolt Ady. Élet és Irodalom, 1977/18. ápr. 30.) néhány lényegi vonást kiemelő, három tételes összefoglaló esszé. Az első tételben a magyar irodalomban a reformáció korától végig kísértő nemzethalál-gondolat kifejezésformáit veti össze, s Kölcsey Hymnusa s a Vanitatum vanitas, Vörösmarty Szózata, a Gondolatok a könyvtárban és A vén cigány után megállapítja: Ady „…pesszimizmusa gyémántkemény ugyan, de önátkozó, így fölrázó, kihívó, nem lefegyverző, hanem tettrekész, aktivista”. Alább pedig: „Adyval megszületik a legdinamikusabb, legcselekvőbb – a harcos pesszimizmus… Líránkban vele kezdődik igazán a már-már mazochisztikus nemzeti önbírálat.” S megtoldja egy figyelmeztetéssel: „Adyt mindig tovább kell gondolnunk… A továbbgondolás mindig fontosabb, mint a szoborlepel-libbentő gesztusok, mint a Mekka-járás… A mi Ady-évünk… szellem-tágító, gazdagító…”
A második tételben Ady publicisztikáját vizsgálja. „Ady a magyar publicisztika, a hírlapi esszé titánja” – jelenti ki első megállapításként, majd alább így folytatja: „Ady Endre pörös publicisztikájában mintha a hitvitázó haladó protestáns hőskor szelleme újra testet öltene.” Majd egy, a magyar esszé történetén vázlatszerűen végigfutó passzus után kijelenti – mintegy hitvallásszerűen: „Mi valamennyien, akik manapság e kerek világon magyarul írunk gondolkodó irodalmat, Ady batárjára kapaszkodtunk. A legsejtelmesebb távlatokba vivő, fényes homályú, világosság iránt rohanó batárra… Ő a legnagyobb, kozmikusra érzékeny poétája irodalmunknak.”
És a harmadik tétel? Ez Ady (és az akkor már Magyarországon élő Páskándi Géza) Kelet-Európa-gondjai felé mutat. Itt azt az Adyt idézi – 1977-ben –, aki „a burzsoá nacionalizmus egyik legjelentősebb és legelszántabb író-ellenfele”, akit mélyen foglalkoztat a szomszéd népek sorsa, akinek „életműve az egykori Közép-, Kelet- és Délkelet-Európa szellemi közérzetét, létérzését sugározta. Tegyük hozzá: egykori kínzó, rossz közérzetét.” És ezt is lezárja egy utalás, „új világot alkotó közérzetünk”-re, annak „esztétikummal és gondolattal” való „feltarisznyálásá”-ra, ami akár az akkor uralkodó hatalomnak szóló piruett is lehetne, ha nem tudnánk, hogy mögötte a kényszerűségből elhagyott szűkebb pátria és a kisebbségi magyarság gondjainak cselekvő felvállalása van.
Ha bővében volnánk az időnek, szívesen folytatnám ez után a másik 1977-es tanulmánnyal (Az ismerős Ady – vagy a fenség lélektana. Alföld, 1977/11. 4-27.), amelyben apróra szedve mutatja ki az Új verseket megelőző két Ady-kötetben az elődei: Balassi Berzsenyi, Csokonai, Petőfi, Arany János felé mutató, vagy a közvetlen előtte járókhoz: Vajda Jánoshoz, Reviczkyhez, Komjáthy Jenőhöz, Kiss Józsefhez köthető elemeket, majd olykor egyes motívumokig menően számba veszi azt, ami a Versek és a Még egyszer költeményeiben az „igazi Ady” felé mutat. Érdemes volna ezt az érvrendszert részletesebben végigkövetni, de itt csak a tanulmány további programot is kitűző zárógondolatát idézem: „A Versekben megkezdődött tehát a harc a Kivételesség elnyeréséért. A kivételesség elnyeréséhez azonban konzekvencia kell: ismétlés – magasabb fokon… Az, ami a debreceni Versek kötetben fejlődésnek indul, később motívum- és jelképorganizmussá nő. Alkalom nyílik irodalmunkban először, hogy a fenség lélektanát a maga bonyolult esztétikai-pszichológiai-etikai és egyéb vonzásában vizsgáljuk, egy líra idegzetében. Az Ady-Pügmalión jelenségről van szó.”
Van még egy Páskándi-esszé, amelyre az idő rövidsége ellenére ki kell térnem, mert ez szorosan kapcsolódik az előbbiekben bővebben ismertetett Ady-esszé zárógondolatához, Páskándi Géza abban idézett kelet-közép-európai gondjaihoz: Kós Károly születésének centenáriumára írta ezt, a címe: A „Muszáj-Herkulesség” vagy változás és veszély korában. Néhány általános gondolat Kós Károlyék szerepéről. Kortárs, 1983/12.) Az az évforduló volt ez, amelyre – a cikke megjelenése idején – emlékezni és emlékeztetni akkor már csak Kós szűkebb pátriájának határain kívül lehetett, mert az emlékezés tárgya – aljas személyi bosszúból fakadó rágalmazó feljelentés alapján – persona non grata lett: Kós Károlynak még a nevét sem lehetett leírni a rendszer 1989. decemberi bukásáig. Ebben az esszében, az olykor valóságos mikroesszékké növő – de mindegyre a kóskárolyi példára visszamutató – kitérők labirintusában, Páskándi Géza azt idézi fel, példa és tanulság gyanánt, „…miként emelte Kós Károly társaival karöltve magasba azt a maradandó kultúrpolitikai ’épületet’, amelyet méltán nevezhetünk: a cselekvés realizmusának a veszélyes változásban, változó veszélyben”; azt az ideológiát (a transzilvanizmust), amely úgy vallotta az erdélyi különvalóságot, hogy az egy pillanatig sem jelentette a magyarság egészéhez való tartozás tagadását, s amely – ha illúzióktól sem mentesen – osztályok és nyelvek fölött hirdette az Erdély földjén történelmileg kialakult három kultúra összetartozását, egymásra utaltságát. Végül hangyúlyozottan kiemeli azoknak az időknek egyik fontos tanulságát: „a kisebbség védelme… – írja – egy erős politikai szerv nélkül lehetetlen lett volna”. Kósék – teszi hozzá – „nem mondtak le a kisebbségnek, mint nemzeti kisebbségnek a politikai és gazdasági-kulturális érdekképviseletéről”, minek következtében „… gátat tudtak vetni a tömeges asszimilációnak, a népirtásnak, a revans látványosabb és gyakoribb formáinak, a nyelv-, kultúra- és hagyomány-irtásnak. A nemzetiség lemorzsolódása [a két világháború között] alig volt számottevő, bárha a burzsoá nacionalista Románia mindent megtett érdekében.”
Befejezésül idézi saját Apáczai-drámájából azt a jelenetet, amelyben „… Apáczai Csere János azt mondja egy tiszteletesnek: nem vagyok én kiválasztott, csak alkalmas. A kiválasztottat Isten segíti, nékem pedig magamon kell segítenem.” És hozzáteszi: „Kós Károly is mondhatta volna./Ő és ők a legnagyobbat cselekedték./Lélekmentők voltak.”
1983 decemberében ennek az esszének különös súlya volt. S talán nem tanulság nélkül való napjainkban sem.
*Elhangzott az EMKE Szatmár megyei alelnöksége által Páskándi Géza halála 20. évfordulója alkalmából szervezett irodalmi tanácskozáson Szatmárnémetiben, 2015. május 15-én.