Nyolcéves voltam, másodikos elemista, a Notre Dame de Sion zárdájában. Nagyon kicsik voltak a padok, én úgy éreztem, hogy a hátamra veszem, mozgási lehetőségem egyáltalán nem volt. A pad szenvelgés nélkül hozta elébünk a szenvedést, mert én gyerekfejjel szenvedtem. Néztem a táblát, pont a négyessel járó példákkal bajlódtunk. Ekkor éreztem meg az utálat és az undor közti különbséget. Csonka és szűkebb lett köröttem az osztály, egy kapu zárult be előttem, nyolc éves koromra pontosan tudtam, amit sose fogok tudni, a számtant. A XX. század pozitív utópiája ott lebegett gyerekfejem felett, hogy bármelyik pillanatában, töredékekben lecsapjon rám. A zárdában minden lesikált, agyonhasznált volt, siralmasan festett. A zárda bútorzatában több volt a közönséges élet, ami elemi erővel kupán vágott. A számok a táblán, Janka nővér keze nyomán lobogtak utánam, mint valami kolonc, amitől sose fogok szabadulni. Ülök a nagyon kicsi padban és nem értem, amit a táblán látok, titokzatos jegyek, és azok is fognak maradni. Frászom lett a matematikától.
A matematika az élet műve, meg kell hódítani, bele kell látni, a szabályokat szabályokkal megfejteni, valami titkos pillantással be kell kukucskálni mögéjük, egyezkedni velük. Egyesek agyában van egy titkos kémlelőnyílás, ezt kell megtalálni. Gyerek vagyok és kis, kaján nevetéssel magamon vihogok. Igen ám, de a lényegre való rálátás végzetesen hiányzik belőlem. Gyerekszemem bezárult a számok világára. Még másodikban is minden számból egy-egy oldalt kellett írni, anyám segített nekem, de a négyesből fél oldalnál leállt a keze. Rosszul lehetett. Már ólálkodott mellette a halál.
Másodikos koromban már tudtam, hogy a zárda falai között nem úgy múlik az idő, mint a világ töménytelen óráján. Itt számomra minden nap múlt volt, de akkor hol van a jelen? Véletlenül, váratlanul ott voltam, a szűk, kis padban és az énem aljáról feltört a döbbenet: nincs érzékem a számok világához. Janka nővér szeme átvilágított, és én megtudtam, reménytelen eset vagyok. S ha ez a kezdet kezdetén így volt, így is maradt mindörökre. Biblikus szenvedések vártak rám. Hamlet imigyen szól anyjához: játssza, hogy erkölcsös, de nem az. Élni jó, de meg nem születni még jobb. József Attila írta le: a semmi ágán ül szívem. Ha számokat láttam, én is ezt éreztem. Kosztolányi azt írta, hogy a boldogság talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya. A vágy szülte gondolat hiánya, wishful thinking. A felnőtté válás bonyodalmából nálam hiányzott a matematika. Nietzsche azt írta le: a filozófia nem egyéb önéletrajznál. Nyolc éves koromban állandóan éhes voltam, hiányzott belőlem a kislányok bája, kecsessége. Az osztályterem látványtár volt számomra, a számok a táblán titkok. Provokálva magamat, a jövőbeli énemet bíráltam. A jövőm úgy festett, hogy majd én leszek az iskola hülyéje. Egyszer, egy vasárnap délután Gnandt János, az osztályfőnököm lejött hozzánk s a szüleim tudomására hozta, hogy hülye vagyok, javíthatatlan, sok jót ne várjanak tőlem. Később, felnőtt koromban visszatérő álmom volt, hogy a matek érettségin képtelen vagyok lemásolni a padtársam dolgozatát.
A tanáraim nem voltak sorsformáló egyéniségek, pipabagót se adtak rám. Dr. Berthe Nándor, az igazgató azt mondta: belőlem akkor lesz író, amikor belőle római pápa. Ficzay Dénes szerint egyetlen tehetség van az iskolánkban, Juhász Zoltán, az a fiú remek dolgozatokat ír. Szünetekben silány ruhámban ácsorogtam a folyosón és lestem, hogy ezek a tanárok elmenjenek mellettem, de ők rám se néztek. Egy olyan házban, ahol csak egyetlen könyv volt, nagyanyám zöld, bőrkötésű imakönyve, miként válhattam íróvá? Az elemiben szépségben tajtékoztam, nem gondoltam a holnapra, csak a jelen, a ma létezett. Janka nővér (Zsikai Boriska) ünnepei egyediek voltak, minden fentről, a lámpától indult és a padoknál kötöttek ki a girlandok. A művészet a kortalan bizonytalanságot táncolja körbe, Janka nővér osztálydíszítés közben pedagógiát és művészetet produkált.
Egyik osztályból a másikba bukdácsoltam. Egyszer meg is buktam matekből. Gnandt tanár úrnak azonban kezdtek föltűnni a magyar dolgozataim, azt mondta: nosza, nosza, Tóth…
És akkor beütött a tanügyi reform, felszámolták a zárdát, apácáknak nem volt helyük Romániában, az apácákból civilek lettek, beálltak házvezetőknek, magánórákat adtak. Hozzánk egy öreg nő került matektanárnőnek, Irma néni. Hosszúszárú, horgolt, piros bugyiban járt és nagy katolikus volt. Irma néni végrehajtotta az ő magánforradalmát. A civil apácákhoz irányította a növendékeit, engemet Blanka nővérhez (Rädermacher Kornélia) ajánlott be. Kirch Mari barátnőmnél zajlottak az órák. Kirch néni teát és vaníliakoszorút szolgált fel. Ettől kezdve Irma néni engemet soha nem feleltetett és Hohn Hilda mellé ültetett, aki remek volt matekből. Erről a Hildáról másoltam a dolgozatokat, mind tízesek lettek. Én lettem Blanka nővér reklámja, az én jegyeim nyomán el volt árasztva tanítványokkal. Abban az időben a gyári munkások két év alatt érettségiztek. És én a hülyéből zsenivé léptem elő. Hetesre érettségiztem matekből. Évek múlva, Aradon, a Forrai utca sarkán találkoztam Blanka nővérrel. Azt kérdeztem, megismer-e? S ő azt felelte: „Szép, tiszta szemed volt, s ma is ilyen…”
