"Valld be, ha mered, hogy nem érte meg"
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 21. (476.) SZÁM - NOVEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Ez így megy
Egyed Emese
Mintha
Töredék
Játszik
Grammatika
Gyűrűk a vízen
Várakozás
A könnyekről
Idején
Páll Lajos
Iringó szín
Harang alatt
A Genfi-tó partján
Keresdi vár alatt
Velence, böjt van
Felülnézet
Most megmondom!
A fürdő fölött
Mátyásnapkor
Az alma
Jancsó Miklós
Barátok
Öregek
Fried István
Antikvitás-recepció és modern emberkép - Márai Sándor Ulysses regénye
PRIMO® ČUČNIK
Hotel Transilvania
Zsigmond Melinda
Emma né', az 1F-es nő
Zsidó Ferenc
Rövidfilm horkolással
Demeter Zsuzsa
A címadás öröme
Cseh Katalin
Cinterem
Közérzet
Dal
Csönd és isten
Csönd és sikoly
Bereczki András
Hét és fél nap (folytatás előző számunkból
Sipos Géza
Elégia Végvár felől jövet
Madrigál a cseresznye utcából
Szőcs István
Gén, műgén, álgén I.
Terényi Ede
MOZARTRÓL, MOZARTTAL - Mi a zseni?
 
PRIMO® ČUČNIK
Hotel Transilvania
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 21. (476.) SZÁM - NOVEMBER 10.

Fénylik odafenn, de ki tudná megmondani,
e fény honnan ered. Nem a hotelból,
mely üres ilyenkor, nem is a három csillag
közti neon repedéséből, nem is a csuklóról,
melyen ketyeg az óra, jóllehet megállt az idő,
a szoba minden óráján és a nappalokén,
csak találgathatjuk; melyik szoba
is a miénk, s vajon tél van-e; a tétovázás ideje?

Zajos itt, de ki tudná megmondani,
e zaj honnan ered. Nem a hotelból,
mely már bezárt, a város fölé emelkedve,
mint egy vár, melynek sötét felirata miatt félünk
és amiatt, amire emlékszünk, amikor idősebbek
vagy fiatalabbak voltunk, fekete víz folyt
a csapból, amikor meg akartuk mosni a kezünket,
komor betűk tintája volt, nem tudtuk, vajon álom-e.

És ha igen, az álmok furcsa irányba vették útjukat,
ahol fényesség csordogált a csapokból, mely elsodorta
a tintákat. Az idő megállt és sápadoztunk csak,
együtt vele, talán az éhség miatt vagy a sajátos
fájdalomtól, mellyel még a morfium se bír,
a mellkasban, feleslegesen gondolkodtunk
róla, tekintet nélkül a hájas betűkre,
szárnyaikkal beverve a levegő szegélyébe.

Hisz tudjuk, hogy nem lenne szükségünk erre,
hogy megtegyük, de ne szűnjünk meg számlálni
az álló órákat, a nyomort és a különleges vétkeket,
melyek bosszút eredményeznek. Boldogtalannak érezzük
magunkat, ha nem mutatjuk meg, a bőrünk alatti vér-
foltokat, ilyen a mi modorunk. Ha erős vagy,
ilyen kérdésekkel foglalkozhatsz: Ez a halál városa
vagy csak az a hely, ahol a világra jöttem?

Senki se emlékezhet se a születés pillanatára,
amikor kellemes volt a fájdalom, sem a kitárt
méhszájra. Én se emlékszem erre, de te se.
De a második születés felejthetetlen,
ezért kérdezlek téged: Vajon odafent tényleg
senki se boldog? Istenek emberi alakokban,
nyomorékok az elhagyott előcsarnokokban,
akaratuk ellenére lettek odaláncolva?

Túl nagy büszkeség lenne Istennek vélni
magunkat, ezért vagyunk annyira letörtek és egyik
a másik mellett ülve képtelenek vagyunk elszámolni
a sötétedéssel, amikor semmiről se önként döntesz,
a hegy csúcsán szembesülve a színtelen
tökéletlenséggel. S szállingózni kezd a hó,
mindaz, mit megérintesz, nedvessé lesz, még azt
is képtelen vagy végig gondolni: ki is lehetsz.

Későre jár, de az idő csak áll, képtelenség elérni
a hullámokat, amikor azt se tudod hol a kezdet
vagy a vég, teljes képtelenség meghatároznod azt.
Ez valami teljesen egészen más, ehhez a hotelhez
hasonló, ahol mindenki az olvasás mellett dönthet,
de csak a komplex könyveket érintheted,
ritka egy életérzés ez, mindenegyes polc
annyira teljesen más, mint a többi.

De mégse képes mindenki elérni azt, még a kéz sem,
mely nem várta ki a sorát. Itt minden a szépségre
várakozik, azonban a szépség középre lett állítva
és a közép ott van mindenütt, ahol megállhatsz, hogy
elgondolkozz egy kicsit. És amikor egyhelyben üldögélsz,
akkor nem rohansz, komplex kérdésekkel illeted
magad, de akkor, amikor szaladsz, félelmedben
vagy zavarodban, még messzebbre is juthatsz.

Az elválás szánakozásán át szerettem
beléd és lehet, hogy örökre elveszítelek.
De ez csak találgatás. Mert nem aludtunk
ebben a hotelben, nem számolgattuk a pókokat
vagy olvastunk könyvet, mely súlyos és oldala
rengeteg, lehet több ezer. Egész út alatt, oda-vissza,
elavult régi szavak szótárát tákolgattam össze,
most, hogy szánalmassá váltam, végre boldog lehetek.

A napok, melyeket számlálgatok, nem sokat
számítanak, csak az számít, hogy közte mi volt,
az a köztesség. Felütni a könyv tábláját és átlapozni
az oldalakat, a szavak maguktól a szemedbe hullnak,
ha kínaiul is lennének, megértenéd őket. Rettenetes
egy képmás ez, e sáros hotel, de szívesen itt
maradnék, sőt még a tornácára is lépnék, elidőznék
helységeiben, békében elnyugodnék.

Kipihenten tértem az utcára, ahol, a hallgatózásba
merülten, ismerem fel a híreket: egyre többen
leszünk. És sokan vagyunk, nem is teljesen
ismeretlenül, hisz tükrökben tükröződünk vissza,
ahol látszik, nem álmokat szövögetünk és nem
vagyunk halhatatlanok, tökéletesen áthatol
rajtunk a por, melybe majd ismét visszatérünk,
egyből, amint eljátszottuk szerepünket.

A szépségnél nem levertebbek vagy kegyetlenebbek
e szerepek, a szemek mögötti szemeknek és annak,
amivel azt akarjuk mondani, ha némán ülünk, kezdetek
óta a fekete dobozban, és fehér oldalait
mérlegeljük, meghasonulva, hogy sehova
se tartó utazásainkkal játszadozunk,
a „most és mindörökre” szavaival teli
ajkakon, üres pénztárcákkal.

A csillagokat szemléljük, de egyetlen egyet se
vagyunk képesek kisajátítani magunknak, csillag
nélküli hotelben élünk. Ez nem jelent azonnali
szerencsétlenséget, csak az abszurd törmeléke,
de mindig megpróbálhatjuk jobbá tenni,
amit fel kellett bontanunk tegnap,
holnapra elnapolva jobban érezzük magunkat,
kissé ironikus ez a „csak még egyszer”.

Itt minden csendes, de ki tudná megmondani,
honnan ered e csend. Hó fedte a várost,
miközben az aulában jártam, a recepciónál
nem vártam meg a személyzetet, a szabad szobák
kulcsai az ablakocska négyzetében függtek.
És lehet, hogy emiatt fizettek ki bennünket,
minden nehézségünkkel és hóbortjainkkal
együtt, az eltolt idő jutalmával?

Homály fed mindent, de ki tudná megmondani,
e homály honnan ered. Nem a hotelból,
hanem belülről, ahol a takarítónők elfelejtették
leoltani a villanyt és meggyújtani a megállított időt.
Össze-vissza túlontúl türelmetlenek vagyunk,
de reméljük, hogy nem mindig lesz ez így.
A végén majd át kell tekinteni e sötétségen,
mi is rejlik másik oldalán a fényességnek.

LUKÁCS ZSOLT fordítása




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében