Megérkeztünk
Himnusz ébred éjjel érted,
kételkedtek, míg a csúcsot elérted,
adj hálát, mától miénk az éden,
visszavettük bajnoki véren.
Soha nem kapsz sokat, ha kevéssel megelégszel,
ha takaród túl rövid, toldd meg a felével,
csipkésre horzsolt térded nyakamba akasztott ékszer,
s ha reggel nem ébrednék fel,
utolsó vacsorám legyél ma éjjel,
tépett néger jéger,
plédbe fércelt blézer,
két krém bérced fényjel,
mássz hegyemre Heisenberg receptjével,
Paris je t’aime, láttam, nőztem,
elidőztem az eperszörpbe mártott őszben,
hadd legyek az őrszem,
kit combjaid morzsolnak bőszen,
mert mi casa tu kasszasiker,
otthonom két barna szemű kettes iker,
és égre tűzdelt paparazzik
világítanak a házig.
Hányszor mondtam:
„Bajnok nagyobb hegy lesz, mint most aminek látszik,”
s ha hittek volna a lassú szülésben,
Aventador őket ringatná az anyósülésen,
de te vagy az egyetlen hű itt,
Vivaldi mellkasodból faragja hegedűit,
te, Bora Bora borát szopogató eperszőke lányka,
testem vulkán, ajkad láva,
csorogj bele a Margielamba,
jajgass és én leszek a nesz ura,
demi pliézz lassan a Vezúvra,
majd kezd újra,
aranytól csillog Midász nedves ujja.
Omnipotens,
trónunkon egy halom impotens,
palld le a csúcsról,
kabriolet,
reggelire Fabergé és egy shot Moët,
tejbe ejtett Chopard, Gurka szivar,
ötórai Tátratea Csájkovszkijval,
és Vaganova hattyúival mind lehidal,
oldd le cipőd, megérkeztünk,
himnusz nyúlt az égig értünk,
és minden szava gyöngy nyakadon.
Még mindig
fél háromkor még mindig
rólad mesél minden
ahogy a fürdőkádban fekve
kigombolod ingem és
végigcsorogsz rajtam a tusolórózsából
valahol itt vagy
félúton az itt és ott között
hátamra teríted a törülközőt és
szavaidtól sokáig zsong szobám
ahogy féldecinként szopogatlak
a fél sötétben
félhomályban még mindig
hangodon hazudik a hajnal
néha itt maradnék veled hol
igaznak tűnsz bár
csak déli báb vagy egy éji órában és
én szitálom szavaid szádba és
én töltöm tele tüdőd és
én dörzsölöm magamhoz két félgömböd
cseperegjünk a kádba
egy kába eperszőke félholdjára
félálomban még mindig
egy gondolat szánt engemet
ágyban párnák közt csalni meg és
utánad matat az ágy-vágy
bújj a félárnyékba és
hunyd magadra paplanom hogy
a reggel be ne essen az ablakon és
színeid ki ne mossa az ébredés fénye
hagyd tekeredjenek rám dzsungeled zöld liánjai
szóródjak szét száz szeplőd szigetén mert
félhalkan még mindig
a te hangodon becézgetem magam és
félvakon még mindig
sorokat pötyög neked telefonom és
félek rám nyit a hajnal és
félbemaradunk
mint
Mama
Már egy hete csak ama mára
gondolok, mikor a bicikli elé szöktél,
anyukáék felszaladtak veled a sürgősségire,
mama engem nyugalomba ringatott a kertben.
Láttam múlt héten,
gyomlált és paradicsomot kötözött,
túl hamar hazaköltözött,
ha én is megyek,
Robi, még nem, de majd én is megyek,
fejem almafák díszítsék s meggyek,
porom az ég inhalálja,
s cseperegjek vissza alája.
Néha. Néha laskát seríteni hív
és főzni látom,
a kantinban katonáknak vágta a kenyeret,
magának katonákra vágta a kenyeret.
Robi, kérlek mindig légy,
kacagni bárkivel,
sírni csak veled lehet.
Csak vele volt a ház otthon,
szoknyája vigasz,
öle almástészta,
mama a minden.
Utoljára az ajtóból integetett,
én külföldre, ő még messzebb készült,
maradni nehéz, de elfogyni sem könnyebb,
töröld mama párnájába könnyed,
s ha ő nincs,
bújj hozzám, testvér.
Farczádi Ali: 1991-ben született Marosvásárhelyen. A marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem román–magyar szakán végzett. Jelenleg Marosvásárhelyen él.
