„Szól vissza a vár: »Én azzal törődjem
Mi volt akkor s mi mostan a neved?
A név mulandó, változékony, ami
Örök, azt nézem én, a szellemet.«”
Petőfi Sándor: Vajdahunyadon
Gyerekkoromban – alig hetven-nyolcvan éve – a moziban és ritkábban „bulvár” olvasmányaimban az egyik legvonzóbb témakör a „vademberek” léte, életmódja és szokásai voltak. A vademberek azok voltak, akiket ma általában „természeti népek” és „fejlődésben lévő népek” nevekkel illetünk. Ami valójában azt jelenti, hogy nem civilizált és elmaradt, fejletlen népek. Az elnevezések megváltoztatásának humanitárius okai voltak – és főleg visszahatás a fajelméletekre; de mégis azzal indokolták, hogy a „politikai korrektség” követeli meg ezt. Aztán e fogalom alá sok minden egyebet is besepertek.
Az már régóta világos volt, hogy az egyéni képességek nem függenek annyira a társadalmiaktól, amint azt egyes tudományágak – például az összehasonlító nyelvészet – képviselői sugallani akarták. Már Swift, a Gulliver írója elmereng azon, hogy egyes angol előkelőségek közeli felmenői között még kannibálok is voltak, a vad emberevők nagyszülei között brit tengerészhősöket is találunk. És mindig is ismeretesek voltak olyan példák, hogy valaki már gyerekkorában úgynevezett vademberek közül civilizált környezetbe került, kiváló hadvezér, költő, tudós vagy üzletember vált belőle.
És a régi mivolt, vagyis az „ősi jelleg” is különböző értékelésekhez vezetett. Egy nagyhatalmi helyzetbe jutott népnél a régi – kiválóságot jelentett, többletértéket. Ugyanez a kis népeknél kezdetlegességet, elmaradottságot, megcsököttséget, vagy éppenséggel képtelenséget a művelődésre! Különösen jellemző ez a magyar őstörténet vonatkozásában; annyira régi elemekből, de annyira újonnan keletkezett a magyar nép, hogy tulajdonképpen teljesen meghatározhatatlan; miképpen is létezhet, honnan szottyant a történelembe, ami különben az ő esetében a legkurtább az európai népek között! Még a közelmúltban is, amikor a magyar államalapítás 1100. évfordulóját kellett ünnepelni, gyorsan „lecsaltak” száz évet, és az úgynevezett honszerzés helyett a katolikus királyság megalapításának ezredik évét ünnepelték! Más népek történelmén ilyesmit ellenségek tudósai szokták elkövetni; a magyarok esetében azonban saját hivatalos történetírásuk és nyelvtudományuk! És ennek nem akar soha vége szakadni!
Nemrégiben került a kezembe például egy egészen újonnan megjelent tanulmány: A kavarok (kabarok) katonai és politikai szerepe (Tóth Sándor László tanulmánya. Forrás: Hadtörténelmi Közlemények, 2013. 2. szám különlenyomat, 315–352.). Mármint a magyar „honfoglalásban”. Számos tekervényes fordulat során a szerző arra az álláspontra jut: nem is igaz, hogy a kabar mint segédnép azért „járt elől” a harci eseményekben, mert általában a „segédnépek” esetében ez volt a szokás – és ez a legutóbbi időkig megmaradt, hogy „martalékul” a sereg legkisebb értékű rétegét vetik oda! – a többlépcsős hadműveleteknél. Hanem: a kabarok voltak a legkiválóbbak és így kivívták a legerősebb és legelőkelőbb törzs rangját! És azt az erős sugallatot akarja az olvasóba plántálni, hogy „hát hiszen végül is” az egész honfoglalás ezeknek a kabaroknak a műve volt!
És, persze, miért is ne lett volna? Az csak Álmos és fia, Árpád politikai eszességét bizonyítaná, hogy a hadakozás és politikai szervezés legnehezebb részét-terhét másnak panaszolták át. Csakhogy, csakhogy – a szerző végül is nem tudja, kik is voltak a kabarok, Hányan és végül is mi lett velük. Nem keres nyomokat a földrajzi névanyagban, a kora középkori okleveles adatokban, vallástörténetben, sehol. S hogy esetleg a kalizok volnának az utódaik? Noha egyszer, mintegy véletlenül idézi McCartney nevét, azt nem jegyzi meg, hogy az Álmos és Árpád vezérek csapatai amolyan párthus-stílusú harcászatot gyakoroltak: könnyű páncélzat, főfegyver a szablya, a harcmodor az oroszláné: mindent egyetlen koncentrált erejű csapásra feltenni. (Címerállatuk az oroszlán!) És éppen ezért, a könnyű lovasság feladatkörének ellátására mindig is alkalmaztak idegeneket, erről világosan lehet értesülni Anonymustól is már! S ennek irodalmi emlékei is vannak! Például egy nagyon érdekes „interjú” II. Géza királlyal! A zsoldos íjászok többnyire mohamedánok voltak, vagyis „izmaeliták”. A pápák éppen ezért sokat rágták a magyar királyok fülét, végül IV. Bélánál már eredményesen, s így sikerült elérniük, hogy Béla a mohi pusztán már képzett, hivatalos könnyű lovasság nélkül mérkőzhetett a mongol sereggel!
Hogy a kalizok a kabarok utódai voltak-e? Hogy Kálmán király ellenük dolgozza ki azokat a törvényeit, hogy kötelesek a disznóhúst lenyelni? Az szerzőnket nem érdekli! Fő az, hogy megint sikerült egy kicsivel marginalizálni a magyar történelemben éppen a magyar tényezőt!
A magyar királyi jogar feje egy egyiptomi származású kristálygömb, amelynek oldalain egy oroszlán ábrája látható, ugyancsak egyiptomi stílusban. Történészeink tudni vélik, hogy azt valamelyik magyar király valamelyik német császártól – egy nagy műgyűjtőtől – kapta ajándékba. Azt viszont nem tudják, hogy melyik császártól kapta Árpád a nevet, amelyik ugyebár „árpácskát” jelentene. Azt magyarázatra sem találják érdemesnek, hogy Álmos vezér miért nevezte el fiát Árpaszemnek? Arról nem tudnak, hogy – maradjunk most már az egyiptomi motívumnál – az Erpati (vagy Arpati) rang vagy cím kb. a „régenshercegnek” felel meg Egyiptomban.
Emese – történészeink szerint megfelel a „szoptató anyadisznó” szónak. Ha viszont az egyiptomi nyelvhez folyamodunk: Émosa azt teszi, hogy a „Hold mása”! Nem kell túl nagy képzelőerő ahhoz, hogy feltételezzük: egy kis hercegnőt szívesebben neveznek Hold-leánynak, Hold másának, mint szoptatós kocának! Már ha ugye, nem akadémikus a keresztapa!
A kérdés ugye az, hogy miért éppen egyiptomi? Ha más egyébről nem is volna szó, Egyiptom közel háromezer éven át (!) nemcsak világhatalom, de a világ vezető kulturális hatalma is volt! A pápa például mai napig a fáraók pásztorbotját hordozza! És nemcsak erről van szó: Egyiptomban a dajka neve TEJ volt, a tengeri népek Hau nebu néven emlegették, és van egy-egy pár tucat szó, amelynek nyelvünkben is „kapcsolata” van. (Persze, a legismertebb az egyetemesen elterjedt Ámen szó.)
Egyébként az első magyar–egyiptomi „összetársítás” az 1800-as évek legelejéről származik. Thomas Ferdinánd nagykárolyi orvos akkor jelentette meg háromkötetes művét, amely szerint a magyar nép őshazája Kolchis, a Kaukázustól kissé délre, az Aranygyapjú legendájának földje, ahol is a magyarság az ott élő szkíthák és a telepes egyiptomiak összeolvadásából született volna. Thomas azonban az eredeti egyiptomi nyelvet nem ismerhette még, ő részben a kopt, de leginkább az abesszín keresztények liturgikus nyelve, az Etiop nyomán igyekezett tájékozódni.
Sajátságos viszont az, hogy milyen kényszerképzetszerűen emlegetik a magyarokat mindig más néven, mint a sajátjukon, végül valami Muguaua krími királynévbe kapaszkodnak. Egyesek szerint viszont Egyiptom egyik neve, a török Missir és a zsidó Micraim a „magyar” szóból eredne. Ehhez nem tudok hozzászólni, fordítva viszont igen. Egyiptom termőföldjének a neve Gep-ta, azt a nedves-füves földsávot jelöli, ami a Nílus folyót két oldalt szegélyezi: Gep Ta, vagyis Gyeptáj! Ebből jön Egyiptom neve is oly sok nyelven, a gpt hangok alkotják a kopt szónak is a vázát!
A rajta kívüli földsáv a sivatag a Deser-Ta, minden nyelven pusztaság...
(Tulajdonképpen ez, mágikus okokból, fordítva van kiolvasva: eredetileg Resed-Ta, azaz Vörösföld.) Ám itt befejezem, mert tapasztaltam, ha erről előadást tartok, a hallgatóság női részének arca e pontnál rángatózni kezd. Ezért csak annyit: a napjárás különböző szakaszainak egyiptomiul különböző neve van: a felkelő nap Kheper, azaz Cseper, mivel felcseperedik!
(Folytatása következő lapszámunkban)
