Tigris és rózsa, a tőr most láthatatlan
Álmomban verset írtam s már nem emlékszem a sorokra,
csak arra, hogy verset írok és álmomban is jó.
Felettem dübörögnek a hétköznapi bérházhangok,
ezért még ébren vagyok és emlékezem a tegnapi álomra.
Arra, hogy álomketrecemben vadállat az ébredés,
mint egy hirtelen nyíló rózsa, a mába szúrja illatát.
Amikor éberen írok verset-álmodón olyan, mintha
ketrecbe zárva tombolnék, s vadállatom senkit sem sérthet,
csak magát e valóságon belül, mindez egy borges-i kép,
mert övé a tigris és a rózsa. Meg a milonga.
Versben élni olyan, mint tigris szájában a rózsa, ha énekel.
Szfinx
Verset írok.
Tudatos tudatvesztés következik.
Kontrollált magány.
Még sehol a vers. Burokban lélegzik a zenével, ritmussal.
A vers születik, a körülmények, a véres rongyok, szavak
pólyájában
felsír majd csecsemő-gondolat?
Csak a Félelem.
Hol kapja el a lélegzet által a pillanatot,
amikor megszületik, alakot ölt, érez?
Minden vers felnő egyszer, benned vagy bennem,
a halálra gondolni lehetetlen ezek után.
Őz
Kivezettél az erdőből, mert jobban ismered.
Eltévedni sem lehet melletted.
Ott vagy, ha hívlak, szelíden, kérdőn.
Hová megyünk, ó mondd, e versben?
Lábam daktilusai remegnek, nem tudom
hová, de vigyél, vigyél a hátadon.
Tudom, gyerek vagy te is, suta,
árnyaktól rebbenő, félelmekben otthont lelő
Őzem, őrzőm, énekem.
Pünkösdi Nagycsütörtök
Mindig azt az érzést kerestem, amit te is ismersz.
Voltál hozzá a kehely, amit én töltöttem meg
csordultig s végül átnyújtottam másnak.
Mint mindig. Sokszor. Te is.
Lehetnék így magasztosulva mindhalálig,
pedig csak fáj és aljas a felismerés, hogy
hazugság minden áldozat.
Vagy mégsem. Vagy.
Olykor a kétely a feloldozás.
Én, Júdás, mindig veled.
Búcsú egy ismeretlentől
Búcsúzom. Utadon kísérlek mégis.
Tudd, hogy vagyok. Csak ennyi.
Ennyi a létezés. Emlékezés.
Akit az emlékezés lánca fűz a pillanatba,
nem pihen és örülnie nehéz.
Mégis add, hogy örülni tudjon az is,
aki őrli a perceit s fizet, add a fájó
felismerések mellé, hogy vansága
célja lehet még az öröm, tópart mellett
kis ház, csipkefüggönnyel.
S a jó barátok jó szavai ablakot nyitnak
a mára, hol otthonra lelhet s közben
látja a tavat is, a könnyek tavát,
de meg nem riad, csak tudja, tudja,
hogy szíve a tó mélyén valaha álmodott
egy sorsot, és most házat épít mellé.
Aztán csipkefüggönyt igazít.
Tenger
Amikor úgy érzed: kipipálva.
Hullámok árja csendesül és
a sima víztükör arcában nézed,
hogyan hullámzik léted a semmibe.
Amikor minden kipipálva.
Amikor minden kipipálva,
jön még egy újabb,
s egy újabb tenger árja lep el,
a lepel kínálja most magát,
hogy képét felhasználva,
benyeljen mindent, elfedve,
elfelejtetve hullámot, lám ott,
még van egy fodor, és mindig van.
Rendszertan
A sikoly sokkol,
olykor sok is, amikor
telitorokból okol, ha mered.
De legtöbbször némán
tátogsz, amikor hirtelen
rád tör a félelem,
és torzul belé az arc,
marad egy mozdulat utána,
hang nélküli álom, amivel simogatsz vagy megtagadsz,
vigasztalsz, láthatatlanul.
A lényeg, hogy rendszertanilag besorolható
a világi rendbe és szócikk legyen belőle.
A sikoly meghatározása Linné szerint:
lehet néma, lehet hangos,
semmiképp sem ordítás,
inkább oroszos és könnyes.
Lényege a fájdalom, mely a magja,
piciny sikolyhajtások nyílnak a
szárán, mindez az iszonyat iszapjában lel talajt.
Mindig a múlt fénye felé fordul, az élteti.
Az átmosott, esővel áztatott sikoly végül egy mosoly,
mit átnyújtok e verseben: a rendszertanilag
jól meghatározott, az emberi faj, nemzetségbe
tartozó növényi eredetű érzés, mely átsző,
behálóz indásan, örökké készül,
hogy egy végső sóhajban kinyithassa sziromszárnyait.