Halálfúga
(Todesfuge)
Hajnal fekete tejét isszuk mi este
isszuk mi délben és reggel és isszuk éjjel
isszuk és isszuk
ássuk a gödröt a légbe nem lesz szűk ez a hely
A házban egy ember él kígyókkal játszik és ír
írja míg alkonyul Némethon aranyos hajadat Margarete
írja s a ház elé áll tovavillan a csillag hívja kutyáit
küldi zsidóit ássanak gödröt a földbe
parancsol nékünk dalt fuvat s táncot járat
Hajnal fekete tejét isszuk mi éjjel
isszuk mi reggel és délben és isszuk este
isszuk és isszuk
A házban egy ember él kígyókkal játszik és ír
írja míg alkonyul Némethon aranyos hajadat Margarete
hamuszín hajadat Sulamith mi csak ássuk a gödröt a légbe
nem lesz szűk az a hely
Mélyre az ásót hé kiabál emez itt amoz ott furulyázz és járd
Csillan a fegyver acélja kezében lenditi kék a szeme
mélyre az ásót hé emez itt furulyázz amaz ott meg járjad
Hajnal fekete teje iszunk mi éjjel
iszunk mi délben és reggel és iszunk este
iszunk s iszunk
a házban egy ember él aranyos hajad Margarete
hamuszín hajad Sulamith s kígyókkal játszik
Lágyan játszd a halált kiabál a halál némethoni mester
zordan húzd a vonót kiabál majd füstként szálltok a légbe
sírt is kaptok a fellegekben nem lesz szűk az a hely
Hajnal fekete teje iszunk mi éjjel
iszunk mi délben és a halál némethoni mester
iszunk mi este és reggel iszunk s iszunk
a halál némethoni mester kék a szeme
szürke golyója elér keze biztos
a házban egy ember él aranyos hajad Margarete
vérebeit elereszti uszítja sírt ad a légben
kígyókkal játszik és álmodik és a halál némethoni mester
aranyos hajad Margarete
hamuszín hajad Sulamith
Jancsik Pál fordítása
Végre elérkezett a perc, hogy a tükrök előtt, amik a ház külső falait borítják, a házét, amelyben otthagytad örökre a kibontott hajú kedvest, felvond az idő előtt kivirágzott akácfa lombcsúcsára fekete zászlód. Metsző hangon csendül fel a vakok ezredének fúvószenekara, ők az egyedüliek, akik még hisznek benned, felöltöd a maszkot, hamuöltönyöd ujjához illeszted a gyászszalagot, elindulsz föl a fán, a lobogó redők átkarolnak – most kezdesz szállni. Nem, senki sem tudott úgy szárnyat bontani e ház körül, mint te. Leszáll az éj, a hátadon fekve lebegsz, a ház tükrei folyvást hajladoznak, hogy felfogják árnyékodat, hulló csillagok zilálják szét az álcád, szemeid aláfolynak a szívedig, ahol a meggyújtott szikomorfa füstöli el leveleit, a csillagok is oda szállnak alá, amíg egy kisebb madár, a halál köröz körülötted és álmodozó szád suttogva ejti ki neved.
Ezek a korlát nélküli, felfoghatatlan lépcsők, melyeken le-föl jár az önmagammal való szembesülés áttetsző, légies lobogója, nos, ezek a grandiózus lépcsők maradnak egyedüli biztos támpontjai a mozgásoknak, amik érdekelhetnek még egyáltalán. Korlát nélkül is elfogadom, egyenesen előnyben részesítem őket ritka sétáim alkalmával a Rák és a Bak között, amikor is, az évszakkal cívódva, elárasztom a házat a senkit-sem-szeretni örömének bakacsin szalagjával. Belső, fenyegetett ég alatt lefelé indulok, egy tüzes kerék egyensúlyoz a lépcsősor szélén, egészen le, a távolba vesző lépcsők aljáig, ahol egy általam megölt nő haja vár rám, hogy megfojthasson. Kikerülöm a csapdát, azzal az ügyességgel, ami nem öröklődik majd át utódaimra, és megismétlem a mutatványt egyre nagyobb sebességre kapcsolva a hajzuhatag látványos ki- és megkerüléséig az utolsó lépcsőfokon. Most – és csakis most! – látható vagyok mindazok számára, akik régóta gyűlölnek, és felindultan várják a dolog kimenetelét. De mivel járatlanok az ilyen jellegű eseményekben, a lépcsősor fémkorlátjának vélnek, és anélkül, hogy számot vetnének a veszéllyel, aláereszkednek a mélybe, a legaljáig, és anélkül, hogy felfognák, mit cselekesznek, kinyitják az ajtót, amin át belép majd a Hírneves Elhunyt.
Voltak éjszakák, amikor úgy tűnt, hogy a szemeid, melyek köré nagy narancsszín gyűrűket rajzoltam, újra felgyújtják hamvaikat. Azokon az éjszakákon ritkán esett. Kinyitottam az ablakokat, meztelenül ültem ki az ablakkeretbe, hogy a világba tekintsek. A fák, az erdők felém közeledtek, egyenként, elcsigázva, legyőzött katonákként, hogy letegyék fegyvereik. Maradtam mozdulatlan, miközben az ég bevonta a zászlót, amivel harcba küldte őket. Egy távoli zugból te is néztél engem, ahogy ott ülök átvérző ruhátlanságom megindító szépségében: az egyetlen csillagállás maradtam, amit nem oltott ki a víz, az eső, a Nagy Dél Keresztje voltam. Igen, éjszakák, amikor nehezedre esett megnyitni vérereid, amikor a lángok átcsaptak fölöttem, urnák hamvvedreiből lett váraim véremmel tápláltam, miután leszereltem az ellenséges tábort, városokat és kikötőket adva nekik sarcként, és az ezüst párduc a rám leselkedő felhőket marcangolta. Petronius voltam, úgylehet újra hullattam véremet a rózsák között. Minden megsebzett sziromért kioltottál egy fáklyát.
Emlékszel? Petronius voltam és nem szerettelek.
Lehet, hogy egy napon, amikor a napfordulókat hivatalosan is rehabilitálják, attól az atrocitástól vezérelve, mellyel az emberek összeakaszkodnak a nagy kék bulvárokat szegélyező fákkal, lehet, hogy azon a napon öngyilkosságot követtek el mind a négyen, egyszerre, halálotok óráját rátetoválva spanyol táncosi homlokotok pergamenszerű bőrére, az egyelőre még bátortalan irányjelző nyilakkal, melyek nem kevésbé mérgezőek így sem egy búcsú kamaszkoránál.
Lehet, hogy a közelben leszek, lehet, hírt adtok számomra a nagy eseményről, és jelen lehetek majd, amikor szemeitek – melyek aláereszkedtek az üvegház távoli termeibe, ahová egy életre száműztétek magatokat, hogy hosszasan szemléljétek a sarkkör örök mozdulatlanságba dermedt pálmáit – beszélni fognak a holdkóros tigrisek végtelen szépségéről. Lehet, lesz merszem ellentmondani nektek, amikor annyi meddő várakozás után találunk végre egy közös nyelvet. Tőletek függ, hogy felkavarom-e legyezőszerűen feltartott, kibomló ujjaimmal a Vég első szólamának áldozataiért hozott rekviem enyhén sós leheletét. És rajtatok múlik az is, hogy leengedem-e a zsebkendőm szátokba, e hamis próféciák tüzében kifosztott kráterekbe, hogy aztán az utcákra kimenve lobogtassam a tömeg összenőtt feje fölött, az órán, amikor összegyűlnek a város egyetlen kútjánál, hogy egyenként önmagukra ismerjenek a kút mélyén maradt utolsó csepp vízben; hogy lobogtassam konokul, kitartóan és hallgatagon, félreérthetetlen gesztusokkal, melyek kizárnak minden más híradást.
Értsétek meg: csak rajtatok áll.
JÁNK KÁROLY fordításai
Paul Celan, eredetileg Paul Antschel (Csernovic, Románia, 1920. november 23. – Párizs, 1970. április 20.) romániai születésű, zsidó származású német költő, műfordító, irodalomkritikus, a második világháború utáni európai líra sokak által legkiemelkedőbbnek tartott alakja. Román nyelven írt verseiből Jánk Károly fordításában közlünk lapunkban.