George Miller 2015-ös Mad Maxének címbeli summázása annyiban szorul pontosításra, hogy a benzin nagyon, a víz szintén, az ember pedig cseppet sem fontos dolog (!) ebben a nem túl távoli jövőként bemutatott végeláthatatlan sivatagban. Az ember dologiságra redukált létéből történő kitörés indítja el a cselekményt is: Immortan Joe diktátor/király/isten háreme megszökik, egy, az ábrázolt hierarchikus berendezkedésben magasan álló nő, a félkarú Imperator Furiosa (Charlize Theron) segítségével, hátrahagyva gazdájuknak a „We are not things!”, „Nem dolgok vagyunk!” feliratot.
Akárcsak a fenti tételmondat esetében, a film hasonlóan egyszerű és konkrét panelekkel operál. Lent a porban mocskos, sovány és szomjazó emberek. Fent a szolgák, tábornokok, hatalmi szimbólumok és kultikus beállítódás övezte, Apaként szólított uralkodó. Ez leszól a szenvedőknek, megengedi a mechanikus vízesést néhány másodpercre, aztán tovább issza az anyatejet. A történet annyi, hogy valakik A-ból B-be akarnak eljutni, ezt pedig mások meg akarják akadályozni. Tulajdonképpen azért is épít a film a bejáratatott elemekre, mert egyszerűen nem jut játékidő az akció mellett. Nincsenek megmutatva a Föld elsivatagosodását okozó ökológiai katasztrófa mozzanatai sem; nincsenek visszaemlékezések, például nem tudjuk meg, mi történt Furiosa karjával, ahogy Max (Tom Hardy) múltjára és az előző filmekre is alig történik utalás. A film körülbelül egy nap eseményeit mutatja be: minden adott és most zajlik, minden in medias res. Így a film szerkezete összhangban van a bemutatott világszemlélettel – jobb szó híján – , nincs se múlt, sem távoli jövő, csak egy adott cél a mostban.
Hogy Mad Max hogyan kerül a képbe? Véletlenül. A film nyitójelenete egy rövid, nagyon gyorsan pörgő kép- és hangmontázs: híradófoszlányok, sikolyok, bevillanó képek és szavak, aztán sivatag. A következő pillanatban a címszereplőt elrabolják Immortan Joe háborúra nevelt hadfiai. Amikor ezzel körülbelül egy időben kiderül a szökés (Furiosa, a benzinszállító sofőrje, ahelyett, hogy új zsákmányszerző körútra menne, a kocsi tartályában kicsempészi a fiatal és gyönyörű nőket), a diktátor/király/isten többszáz emberével és harci járművekből álló konvojával utánuk ered. Mad Maxnek éppen a vérét ömlesztik át egy fiatal és hűséges katonába, hogy felerősödjön. S bár ez gyenge, de pozícióját féltve és jutalomban bízva csatlakozik a konvojhoz, Maxet magához láncoltatja és a furgon elejére feszíti – hasonló módon, ahogy mondjuk a szirének és sellők díszelegtek régi tengerjárók orrán.
Ami nagyszerű a filmben, hogy a bejáratott panelek nem klisékhez vezetnek, hanem átgondolt emancipatórikus üzenetté alakulnak. Szóval Mad Max egyszerűen belecsöppen a Furiosa vezette lázadásba. Nem a férfi szabadítja ki a nőket egy másik férfi fogságából. Köszönik szépen, maguktól is rájönnek, hogy nem akarnak biológiai lényekként létezni, ahol a feladatuk a gyermekszülésben merül ki. Inkább az egzisztenciális ellehetetlenülést, életük kockáztatását, az ismeretlen sivatagot választják az összkomfortos ketrec helyett. De ez nem azt jelenti, hogy Mad Max egy kasztrált akcióhős lenne. Ő tipikusan maszkulin (akárcsak „az Anyák”, akik tipikusan szépek – egyébként a színésznők mindegyike foglalkozása szerint modell), jól bunyózik és vezet, tökös. Vagyis a film nagyon egyszerűen azt mutatja meg, hogy férfit és nőt nem kell egymásnak fölé- vagy alárendelt kategóriaként kezelni, lehet mindkettő erős és domináns, anélkül, hogy az egyik kioltaná a másikat.
De nem csak a nők kerülnek ki a patriarchális erőrendszerek viszonyaiból. Nux, a fiatal és hűséges katona, akivel Mad Max össze van láncolva, szintén a lázadók mellé áll. Először üldözi őket. Eksztatikus öröm fogja el, amikor Immortan Joe útközben véletlenül rátekint. Azt tartják az Apa katonái, hogyha Joe rádnéz csata közben, és ez után feláldozod magad, a másvilágon a mennyországnak megfelelő helyre kerülsz. Fokozatosan Nux is rájön, hogy az egész szemfényvesztés, Joe nem halhatatlan, nem istenség, csak egy öregember.
Az eddig elmondottak mondjuk a film tartalmának egynegyedét teszik ki. De akkor meg illene arról is beszélni, hogy mi történik a fennmaradó részben, azt azonban igen nehéz teoretizálni. Hatalmas mennyiségű, minden részletében kidolgozott, eposzi nagyságokba emelkedő őrült, de közben átgondolt akciódömping várja a nézőt, ami nem hagyja levegőhöz jutni. Valami mitikus azért mégis csak körbejárja Immorten Joe-t: katonái között nem csak tettre kész kamikázék vannak, hanem különféle freakek, szörnyszerű alakok, izomkolosszusok, többmázsás kövér tábornokok, messzelátó törpék, van egy morált javító dobos-különszállítmány, egy másik járművön pedig basszusgitárja végéből lángot szóró harcos van, akinek funkciója a sebesség mérése – amikor a húrok közé csap és kitör a lángoszlop, akkor még gyorsabbá válik minden. Nagytotálban úgy képzelhető el az egész, hogy a hosszú benzinszállítót a konvoj freak-katonái feltunningolt járműveikkel különféle módokon megállásra próbálják kényszeríteni.
Az akciójelenetek hatalmas bravúrja nem csak koreografáltságukban keresendő. Mivel egyszerre sok dolog történik, a másodperces vágások könnyen kifáraszthatják a nézőt. Azonban Miller operatőrét lefixálja, ami nem azt jelenti, hogy mindig ugyanabból a szögből látjuk az eseményeket, hanem azt, hogy ami történik, az mindig a vászon közepén van.
Az új Mad Max őrület, technika, akció és gender-korrektség átgondolt keveréke, és ez klasszikus akció-opusszá avanzsálja a filmet. 2015-ben, amikor a számítógépes animációval bármit meg lehet valósítani, jön egy film, amelynek nézése közben folyton az a kérdés pattog a néző fejében, hogy ezt a jelenetet mégis hogy vették fel?! 2015-ben, amikor mindenki és minden a vágy tárgya, jön egy film, ami azt mondja, hogy a vágy tárgya lázadni is képes.
Mad Max – A harag útja (Mad Max: Fury Road), színes amerikai–ausztrál akciófilm, 130 perc, 2015. Rendező: George Miller. Forgatókönyv: George Miller, Nick Lathouris, Brendan McCarthy. Operatőr: John Seale. Vágó: Jason Ballantine, Margaret Sixel. Szereplők: Tom Hardy, Hugh Keays-Byrne, Charlize Theron, Zoë Kravitz, Nicholas Hoult.
